Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-01 / 48. szám - Wallace, G. H.: Kisértet a hajón
tóm gyöngye? — Igen ... Egyiptom gyöngye. A művésznő mosolygott. —- Gondoltam. Az a könnyű, fehér egyiptomi ruha, mi? — Igen. — Azóta, persze, se éjjele, se nappala? — Teljesen úgy van, ahogy mondani méltózitatik. A báró fészkelődni kezdett: — Kérem, művésznő, foglalkozzon egy kicsit velünk is. Már azonosította magát a Jimmyvel. — Rögtön. Ön aranyműves? — Igen. Cizelláló-munkás. Parisban tanultam. — Hol lakott Parisban? — A Quartier-Latin-ban. A színház kiskapuja előtt nyüzsgött a tömeg. Előadás — Véletlenül? — Nem, szándékosan. Murger-t olvastam tanonekoromban. És imádóin a Bohémeket. Puccini zenéjét. A művésznő arcán könnyű felhő futott végig. Nem szerette a komoly muzsikát. Illegitim konkurrenciának tekintette. Arra gondolt, hogy Jeritzát többen várják a müvészkapuban, mint öt. Aztán hirtelen földerült. — Ön a klasszikus muzsika iránt érdeklődik és mégis rajong az én művészetemért? — Mit tagadjam? A báró fölfigyelt. — Szabályszerű fiirt kezdődik, — gondolta. Jirnniy vakkantott egyet. Mintha azt mondta volna: — Shoicking. A művésznő titokban megszorította a munkás kezét. Azután azt érezte, hogy a bárónak is elégtétellel tartozik. Annak is megszorította titokban a kezét. Kiértek a sötét Hársfa-utra. A potyautas megszólalt: — Itt lakom. — Stop. A művésznő azt mondta: — Igazán szívesen hoztam el idáig. Főleg azért, inért a klasszikus muzsika dacára engem imád. — Kezeit csókolom. Köszönöm. A művésznő azt mondta:. — Várjon! És a retiküljében kotorászott. — Akarok önnek adni valamit. — Nekem? Szabad tudni: mit?-— Egy fotográfiát. Dedikálva. — Köszönöm, művésznő. Fölösleges. — Micsoda? Magának nem kell az én fotográfiám? — Nem. Pillanatnyi kínos, zavart csönd. —- Megmagyarázom, művésznő. Én munkás vagyok, aki este tízig dolgozom. Énnekem fogalmam sincs az ön művészetéről, én nem láttam se az Egyiptom gyöngyét, se a Jancsi feleségét. Az igazat megvallva, nem is érdekelt. Mindössze az történt: hogy tudtam, egy’rányban lakunk. Mindig láttam az autóját erre. Belesodródtam a tömegbe, hallottam, hogy ön hazakészül... az egyik kis babánk beteg, taxira nem tellik, hamar itthon akartam lenni, ez az egész. A művésznő egy szót se tudott szólni. A munkás folytatta: —- Azért ne haragudjon rám, kérem. Macchiavelli-től tanultam: Az embereknél a hiúságokon keresztül nrndent elérhetsz. Köszönt és elmerült az éjszaka ködébe. A báró némi elégtétellel kiáltott utána: — Jó reggelt! Hogy Rasselyer-Brown életben, sőt ráadásul a hajón lehet, erre először csak abban a pillanatban gondoltam, amikor Lanet levágtuk a kötélről és ő a kihallgatásánál nagyban erösitgette, hogy Rasselyer-Brown szelleme megjelent előtte. Tudja Isten, nem hiszek a szellemekben — ezért mindjárt arra gondoltam, hogy Edward Lane barátomnak nem Rasselyer-Brown lelke, hanem testestüllelkestül ö maga Rasselyer-Brown jelent meg. Ezzel egyúttal azt is föl kellett tételeznem, hogy Rasselyer-Brownnak életben kell lennie. Jó, gondoltam magamban, tegyük föl, hogy így van. De ha ö él, akkor egész biztosan nem is gyilkolhatták meg- Vagyis ezt is tényként kell elfogadnom.-— No és a holtteste? — vetette közbe Crawen kapitány. — Hiszen megtalálták ... — Oh arra már a legkönnyebb dolog volt magyarázatot találnom —- torkolta le Leuthner. — Ha Rasselyer- Brownt nem gyilkolták meg, hanem él, akkor a hullája -sem lehetett az övé, hanem valaki másé. — Kié? — csicsergett közbe Mary. —- Azt én nem tudom. De a magyarázatra nézve ez nem is fontos. A kis missz nem tágított. — A magyarázatra nézve nem fontos, annál fontosabb a szerencsétlen meggyilkoltra. — Igaz. De erre vonatkozóan Mrs. Alicet fogjuk megkérdezni. Biztosan tudja a magyarázatát. Mary csodálkozó tekintetet vetett Lanera, de szót sem szólt. Crawen kapitány még mindig kukkot sem értett az egészből. — Hogy lehetséges az. hogy a rendőrségi vizsgálat a hullában Rasselyer-Brownt ismerte föl? — Biztosan ikertestvére volt —■ csattogtatta kis csőrét Mary. — Az ikertestvére, aki annyira hasonlított hozzá, mint egyik tojás a másikhoz, meg mernék esküdni rá. Leuthner fölkacagott. — „Lehetséges, de én mégsem hiszem. Ilyesmi csak a detektivregényekben szokott előfordulni. Különben a rendőrség könnyen tévedhetett. A robbanógolyó annyira összeroncsolta az áldozat fejét, hogy az arcát nem lehetett fölismerni. Természetesen a vizsgáló bizottság is nagyon fölületesen járhatott el, de az adott körülmények közt igazán senki nem gondolhatott arra, hogy a hulla másé is lelhet, mint Rasselyer-Browné. Az egész gyilkosság csak Rasselyer-Brown eltűnése kapcsán derült ki és amikor ugyanabban a szobában keresték, ahol néhány perccel előbb még Laneval dulakodott fegyverrel a kezében, egyszerre csak ott találtak egy hullát — Rasselyer- Brown öltözékében. Kinek ötlene föl, hogy a holttestben másvalakit keressenek, mint az eltűnt Rasselyer-Brownt? — De hiszen Mrs. Rasselyer-Brown azonnal fölvilágositást adhatott volna, hogy a halott nem a férje — vetette ellen Crawen kapitány. — Ez is igaz. De biztosan oka volt rá, hogy a gyilkost ne álcázza le. Ez a körülmény is amellett szólt, hogy Rasselyer-Brown, ha nem öt gyilkolták meg, hanem életben maradt, maga tett el valakit láb alól. — Kit? — csipogott ismét Mary.
