Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-01 / 48. szám - Dormándy László: Polykrates gyűrűje

A newyorki tőzsde pániknapjaiból. Az épület környéke nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlít.

halk csobbanással bukott a viz alá. De Kálmán semmi megkönnyebbülést nem érzett. A gyűrűt a feleségétől kapta, de soha nem szerette. Szinte örült, 'hogy nem nyomja az ujját.

Szomorúan ingatta a fejét. Ez nem sikerült! De hát akkor mit adhat, mit dobhat oda a sorsnak, mivel kisértheti meg szerencséjét. Lemondjon állásáról, ossza szét a vagyonát, hagyja el családját, mint valami Buddha? Végigvonultatott maga előtt mindent és mindenkit, ami vagy aki kedves volt előtte. De érezte, hogy egyik sem az igazi. Tulajdonképpen semmi sem kötötte le egész valóját. A nagy szerencsében elfelejtette megszeretni azt, amit elért Megélt volna minden nélkül.

Úgy érezte magát, mint valaki, akinek a szabó túlbőre szabta a ruháját és hirtelen észreveszi, hogy lötyög rajta. Nem tudja kitölteni a kereteket.

Azután egyszerre talpra szökkent. Mintha hirtelen villám hasadt volna a feketeségen ... megérezte, tudta, hogy mit' kell cselekednie. Valami rozsdás vasdarab hevert a lábánál, felvette és zsebredugta. Csak gyorsan, gyorsan, mielőtt a józan értelem működni kezd. Akkor eltévesztheti a helyes utat. Most még csak ösztön, a biztos sugallat parancsol. Csendesen belépett a vízbe és arcát ráfektette a hullámokra. Ruganyos, hüs párna volt, ami lassan besüppedt alatta. Mikor a viz alá bukott, egy pillantásig felülkerekedett az életösztöme. De a másik ösztön hatalmasabb volt. Nevetni szeretett volna, de már nem tudott. A kalapja szép csendesen úszott lefelé a vizen.

A rakodóparton csikorogva fordult a daru az uszály fölé. A munkások daloltak. Ez az utolsó teher, azután megszólal a munka végét jelző sip. A langyos szellő jó tavaszi szagokat hozott a Margitsziget felől. A posztoló rendőr felnézett a napba és ásított. A parlament portása haptákba vágta magát egy siető képviselő előtt. Az egyik rakodómunkás, névszerint Tóth János meglátta a vizen úszó kalapot és arra gondolt, hogy milyen jó volna kihalászni. Az övé már rongyos, foszlott. Nyújtózott utána egy csáklyával, de valami alattomos örvény elkapta a kalapot, játékosan megpörgette és bevitte a viz közepe felé. Tóth János vállat vont és bement az öltözőbódéba. A Dunán jókedvűen elsikikantotta magát egy karcsú, fehér propeller.

Az öngyilkosnak szerencséje volt. Nem vette éiszre senki.