Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-03 / 5. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa
A régi dicsőség. Vilmos császár január 27-iki 70. születésnapjához. Egy régi császári születésnap parádéi. malis különbség. Mi több mint egy év óta élünk együtt s igen jól éreztük magunkat egymás oldalán. És mégis, ne áltassuk magunkat illúziókkal, sohasem szerettük egymást. —- Nem, ne áltassuk magunkat illúziókkal, — ismételte Olga a szavakat s keserűség ülte meg szép, finom arcát. Willovsky tovább beszélt, komolyan, mintha az egyetemen tartana előadást. — Az élet kemény és durva, azt tudod; kerestél valakit, aki segítségedre legyen s módot nyújtson, hogy egyhangú hivatásod mellett az élet kellemes oldalait is megismerjed. Én meg fiatal voltam s mint minden férfi... — Hallgass! — kiáltott rá Olga. — Tessék?-— Hallgass már ezzel a te tudákos prédikációddal, az idegeimre megy már. Tudom, azt akartad mondani, hogy neked meg egy szép, fiatal leányra volt szükséged, aki megszépítse üres óráidat, hogy igy találtunk egymásra s boldogok voltunk szerelem nélkül is. Milyen rossz, milyen alávaló vagy! — Olga! — Csak ne háborodj fel, nekem már nem imponálsz a jólneveltség pózában. Mert már ismerlek. — Sohasem komédiáztam előtted, kedvesem. Ma sem vagyok más, mint eddig voltam, — Willovsky igyekezett méltóságteljes maradni. — Sajnos, későn jövök erre rá — mondta hevesen Olga, kék szemeiben könnyek állottak már. — Mindig azt gondoltam, hogy a nagy közöny és szívtelenség csak komédia nálad, mert ez most divat s hogy a lelked mélyén mégis csak egy jó fickó vagy. Most látom, már késő, nem vagy egyéb egy számitó egoistánál. — Hová akarsz ezzel a nagy, nem éppen udvarias beszéddel kilyukadni? — kérdezte Willovsky. — Csak a te nagy beszédeidet akarom vele megtakarítani; meg akarom könnyíteni a dolgodat. Mert most, nemde, az következett volna, hogy nyugodtan és világosan megmagyaráztad volna nekem, minden szép dolognak is vége szakad egyszer, köszönjük meg a jó Istennek a kellemes esztendőt, amit ajándékozott nekünk. De most, hogy te ily szerencsét csinálhatsz, útjaink elválnak. — Túlságosan kiélezed a dolgokat, Olga. Borzasztó túlzásokba esel. — Nem túlzók. Ugy-e, hogy ezt akartad mondani. — Hiszen nem tagadom, — mondta most zavartan Willovsky, — hogy valóban arra akartalak kérni, szokd meg lassan a gondolatot... — Nem lassan, de azonnal, — kiáltott Olga, — már meg is szoktam. Nem akarok az utadban állni, menj csak az utón, melyet helyesnek tartasz. Adieu! Olga felhúzta keztyiijét s felállt. Az asztal felett kezét nyújtotta Willovskynak. — No, de édes Olga, miért borítasz fel mindent, hiszen úgy válhattunk volna el, mint barátok, elbúcsúzhattunk volna egymástól, mint két okos ember... — Nem, kedvesem. — Olga arca most olyan volt, mint még soha. — Ismered ezeket a bucsuvacsorákat. Nem lett volna az első, melyben részem volt. Sajnálom, hogy megfosztalak egy szentimentális hangulattól, de nincs szükségem egy érzelgős cirkuszra, ezen már túl vagyok. Isten veled, három órakor a hivatalban kell lennem. A lány kisietett a vendéglőből. Edgár utána ment. Látta még, amint sietve haladt az uccán. A sarkon egy zöld raglánt viselő ur megfordult utána és sokáig nézte formás lábait. Aztán elveszítette Olgát szeme elől. Willovsky egész nap rosszkedvűen járt-kelt a városban s még elegáns tartásáról is megfeledkezett ma, mely pedig legfőbb büszkesége volt. (Folytatjuk.)
