Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-17 / 46. szám - N. Jaczkó Olga: Örökjátszma
„Menny-é, vagy pokol? Még nem döntöttem el. Szárnyai vannak, mint az angyaloknak és — a sátánnak. Néha végtelen magasba nyúlnak, hogy már csak egy kifeszült, rezgő sodrony az alakjuk. Ha visszakerülnek ebből az égignyulásiból, csillogó porral vannak meghintve ... oly fényes, illatos, hogy csak az angyalok kertjében tapadhatott rájuk. Máskor szélesre dagadnak és lebocsátkozva marják a földet. Mikor visszasimulnak, szélük feketén fel van perzselve és égett hús szaga jön velük ... Azután öszszegubóznak, nagy, lomha szürke gomolyaggá tekerözneik, mely lassan, végeláthatatilanul gurul, mint a mindenség páráiban kering a föld. Mig föl nem borzolja egymást két ellentétes fonal és az összetekert szárnyak tüzes kard módjára hasadnak ki a szürkeségből! Mi vagy hát, szerelem? Ezt a megoldásnélküli tételt rótta a magánjegyzeteibe Kamarás Péter egy életregény kezdeténél, tizenhét évvel ezelőtt, amikor eljegyezte Mocsáry Zsuzsikát. És a feladatot azóta sem oldotta meg. Lehet, hogy voltak olyan pillanatok, amikor önként kínálkozott a kulcs, de ö nem vette észre, később pedig már nem is érdeklődött, nem adott fel önmagának ilyen fárasztó, fogas talányokat. De most, hogy távol volt és az asszony lénye, az otthon, a család érzésvilága csak kérdő gondolatokban ingerkedett vele, újra fölmerült a titokzatos kérdés és izgalmait :s beoltogatta a vérébe. Türelmetlenül nógatta a kocsist, olyan hosszúnak találta az utat az állomástól az otthonáig és a leszálláskor úgy szégyelte magát a rideg, barna csomagokkal, hogy nem hozott velük egyetlenegy szál virágot sem! Mohón vágyott a Zsuzsika eléberöppenő tekintetére, a szavaira, puhitgatta, nyitogatta a szivét, mint valami díszes kalikát, hogy beléje kapja azt a szivárványtollú, zengő madarat. A cseléd nyitott kaput. — Hála Istennek, hogy pontosan tetszett étkezni, mert már feltálaltam és elázott volna a levesben a tészta! Dühös volt a leányra, olyan hevesen kapta el tőle csókra vitt kezét, hogy csak úgy koppant az álla. Az ebéd valóban az asztalon párolgott, de Zsuzsika nem volt az ebédlőben. A hálószobából hizelgett ki a hangja: — Szervusz, apuska! Bocsáss meg, hogy mentem elibéd, de ez a haszontalan éppen most szakította el nadrágtartóját. Rögtön meg kell varrnom, mert nem mehet úgy az iskolába és már félkettő. Deresen hült le a férfi nyugtalankodása. Mégis jó. hogy nem hozott virágot! Nevetséges lett volna csokorral lépni az asszony elé, aki egy kölyök lyukas nadrágjába veszejti a tekintetét és mig az egyik pitykét varrja, a másikat ott szopogatja az ajkai közt, hogy el ne vesszen. Ez fontosabb előtte, mint az ö megérkezése! Megsértődött, nem is válaszolt az üdvözlésre. Az asztal mellé ült, megtörülte a kanalát és szürcsölni kezdte a levest. Most azért is egyedül fog enni, nem vár az aszszonyra. A leves nagyon jó volt. A sülttel már nem is azért sietett, hogy megbosszantsa Zsuzsit, hanem mert valóban ízlett. Már éppen a szivart puhította, mikor kificánkolt a kis lurkó, akit a nadrágtartó pórázán szorongatott az anyja. — La<j;, várj. Még rá kell gombolni egy gombra! A férfi már nem is haragudott, hogy az asszony szeme még mindig a gyermeken mosolygott és csak azután akadt öreá. Minden neheztelés nélkül engedte volna el végképpen az üdvözlő csókot, olyan nehezére esett kivenni a szájából a jól szelein szivart. Zsuzsika a fiukról beszélt, hogy viselkedtek, mit csináltak a távolléte alatt. A férfi derűsen, nyugodtan hallgatta, kicsit fel is húzódott ültében, hogy lássa az ablak alatt iskolába siető fiuk buksiját. S a kerek, szőke koponyákra mintha rá lett volna jegyezve a sokáig kínzó talány megoldása. — Svindli, — mormogta Kamarás Péter, — svindl'! Régen, gyerekkorában gyakran játszottak egy kártyajátékot. Csak egy ismerhette a titkát, az dirigálta. Ezt mondta tromfnak, azt mondta, ilyen szint gyüjtetett, olyan figurákat. És mikor mindnyájan az izgalom tetőfokán állottak, akkor a rendező lecsapta a kártyát ezzel a felkiáltással: — Svindli! Bosszúsan, vagy elszomorodva nyúlt meg az arcuk, csak a rendező kacagott győzelmesen: — Svindli! Ez a szerelem. A természet, az élet kevertet velünk mindenféle lapokat, vagy minket kever lapok módjára. Egyszer koronás királyok vagyunk, máskor bizony buta tökfilkók és nem tudjuk, miért? Csak a természet, a ravasz rendező tudja: azért, hogy egyszer friss gyermekszemekben újra felkacagjon az élet. Azért volt Zsuzsikával minden, hogy gombot varr jón a Laji nadrágjára. — Jó, hogy valaihára rájövünk a csalásra és nem állunk többé kötélnek — elmélkedett Péter, mig szivarja lassan hamvadt, ő pedig nyugalmasan elszenderedeitt... Négy órakor szokatlan, hízelgő csöndességgel jött haza a nagyobbik fiú. Simogatva csókolta meg az apja kezét. — Apuci... haza tetszett jönni! Majd hangosabban, kissé ébresztőn: — Kezét csókolom! Apuci, anyuka már hozza az uzsonnát! A továbbiak folyamán kitűnt, hogy negyven korona kellene, amihez hat hét múlva újabb negyvenre lesz szükség. — De fiam, hisz én megfizettem érted a tandijat! — Hát igen, apuci ... hanem most... tánciskola lesz, ma kell beiratokzni, félhétig. — Nézd, Miska, te mindig komoly fiú voltál, hát mire neked az a drága, bolond ugrálás? És elvégre, ha mindenáron táncolni akarsz tudnu megtanít anyuka itthon. — Hát... igen ... de ... Ilyenkor már a nagydiáknál is megeredőben vannak a könnyek.
