Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-17 / 46. szám - Kosáryné Réz Lola: Két kis karosszék
dogált az anyja mellett. Fáradtak voltak és vágyakozó szemmel nézték egy öreg hordárt, aki nagy darab kék papirost terített ki a pádon maga mellé és görögdinnyét falatozott. — Gyerünk haza! — mondták aztán elborult szemmel. Nem kértek dinnyét, tudták, hogy ők szegények és tudtak már lemondani. — Miért menjünk haza? Nektek mindennap sétálni kell! — Fáradtak vagyunk, — panaszkodtak. —- Ha olyan szép kis székünk volna — mondta vékony hangján a kisleány s a vásárcsarnok melletti bolt ajtajára mutatott —. akkor itt ülnénk akár est;g is! Az asszony odatekintett. Kis fehér karosszék volt kiakasztva a boltajtóra. Kis fehér, fonott karosszék-A huszikoronás külön rekeszbe volt téve a tárcájában, azzal a szándékkal, hogy borítékostól visszaadja holnap reggel. Egy szó nélkül. De most... — Várjatok egy kicsit, — mondta a gyerekeknek. — Mindjárt jövök. Elszaladt a térről, egyenesen a bolt felé. Kicsit soká tartott, mig visszajöhetett. Aggódott a gyerekek miatt. De ott álltak mind a ketten, kézenfogva, mozdulatlanul, vékony lábszárukon barna harisnyával, agyonfoltozgatott keztyüvel, egyforma csikós süvegecskében. Messziről látta már őket. De a gyerekek nem vették észre ... még mindig az öreg hordárt nézték, aki az utolsó vörös harapást tisztította le a dinnyehéjról. Csak akkor fordultak meg, mikor már ott állt előttük ragyogó arccal. Két kis fehér karosszék volt a kezében s az ujjam három kis csomag lógott. Kifli, felvágott, meg szőlő. A gyerekek kitátották a szájacskájukat, elmeresztették a szemüket. Alig akarták hinni. Nem, ez nem lehet! Kié ez? A miénk? Hogy? ennyiért vetted? Nem is kell visszaadni soha többé? — Nem kell visszaadni, — mondta az asszony. A gyerekek leültek a két kis székre boldogan és büszkén s kicsomagolták az ennivalót. Az asszony a padra ült le az öreg hordár helyére. Elővette a pénzesboritékot. kivette a főnök levelét s a hátára odaírta: —- Nem akarom megbántani. Virágot vettem a pénzből. De máskor ne tegyen ilyet. Kicsit gondolkozott még, ne írja-e oda, hogy: köszönöm. A gyerekek nagyon boldogak voltak ... hát odaírta. Másnap reggel egész utón arra készült, hogy szó nélkül leteszi a borítékot a főnöki iroda asztalára. Mikor a hivatalba ért, ott már elterjedt a hire, hogy a főnök tegnap este agyonlőtte magát. Hogy miért, nem tudta senki, az asszony sem képzelte. Ki tudja, micsoda élete lehetett? De most egyszerre nagyon örült, hogy megvette a kis karosszékeket s nem adta vissza a húsz koronát. Az öregasszony tovább indult csoszogó lépéseivel. . . Nem bántott meg egy halottat... ... Az öregasszony megállt az esőben, a vásárcsarnok mellé húzódva. A kis fehér karosszék olyan uj volt, olyan kedves... az a másik kettő rég a tűzre került... s hová került a kislány, kisfiú, akik rajta ültek? ... Hanem annak a délutánnak mosolygó boldogsága mintha most még tisztább lett volna, mint akkor... az öregasszony elővette kockás zsebkendőjét az ócska bársonytasakból s megtörülgette a szemét. Aztán keresztet vetett. Elimádkozta a holtak imáját egy rég elfelejtett halottért. Két suhanc észrevette. Könyökön lökték egymást s nevettek. — Ez bolond! Az öregasszony tovább indult csoszogó lépéseivel s elnyelte a vásárcsarnok fekete szája. Az eső tovább csepergett. De az ima szállt, szállt felfelé a vizpárás, nehéz, hideg őszi levegőben s ki tudja, hová ért, ki tudja, ki érezte meg odafenn.
