Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-11-17 / 46. szám - Kosáryné Réz Lola: Két kis karosszék

Az asszony csöndesen ment a vásárcsarnok felé. Kis öregedő asszony volt, fekete kalapján fekete varjuszárny, legalább olyan volt a disz rajta, mintha varjuszárny lett volna. Fekete kabátján szürkés-lilás prém, hogy micsoda állat viseli ilyen szőrt, nem lehetett volna megmondani. Talán rég hordta már s a kopástól meg a sok tisztítástól lett ilyen. Fekete keztyüjén két lyuk: egy a hüvelykujja alatt, a másik a középső ujja hegyén, ez nagyon bántotta s az ujj végét behajtva odaszoritotta a hüvelykujjával erősen, nehogy észrevegye valaki. De mindig elfelejtette megvarrni, mire hazaért. Fekete szoknyája, ami kilátszott a fekete kabát alól, kissé hosszabb volt hátul, mint elől és szürke harisnyája csak olyankor villant ki. ha fellépett a gyalogjáróra, vagy leszállt róla. Fekete cipője nem volt sem félcipő, sem magas, olyan régimódi, bokánfelül érő füzőscipö volt, amit egyképpen viselhet a jobb és ballábán az ember.

Kezében fonott szatyrot vitt, benne újságpapír és két zacskó rejtőzködött. Az eső csöndesen cseperge.tt. Az ég egyformán ólomszinü volt, mintha beborították volna az angyalok, hogy be ne piszkolódjék a világoskék selyem... Mikorra? Vasárnapra? Vagy talán csak tavasszal szedik le róla a szürke takarót megint? ...

A vásárcsarnok előtt szekerek álldogáltak. Paradicsomot, uborkát, állmát, szőlőt árultak a falusiak. Az asszony meg-megállt, nézte az apró botocskákra feltüzdelt árakat. Megcsóválta a fejét és ment tovább. Drágállotta mind.

Már ott volt előtte a vásárcsarnok tátott szája, belülről halszag és fonnyadt virágok illata, állott zöldség és friss hús párája árad ki hozzá. De nem lépett be, hanem egyszerre megállt a legnagyobb tolongásban és tűrte, hogy félrelökdössék a többi emberek, teherrel baktató mészároslegények, frissen mosdott csiripelő cselédileányok, rosszkedvűen siető háziasszonyok.

A vásárcsarnok épületében, a sarkon, valami háztartási üzlet volt. Különös. Eddig talán nem is vette észre. És az üzlet ajtaja mellett kis karosszék volt kiakasztva spárgával. Kis fonott gyermekkarosszék. Nádból. Fehérre festve.

Az asszony felnézett erre a kis karosszékre és hirtelen egy tavaszi nap jutott az eszébe. Délután volt. Kijöttek ide, a térre a gyerekekkel.

... — Itt van a pénze, nagyságos asszonyom.

Az Írógép mellé egy boríték hullt az asztalkára. Az asszony feltekintett s maga fölött látta a főnök arcát. Nem szólt hozzá sem többet, mint a többiekhez és sorban odavitte mindenkinek a fizetést. De mikor föléje hajolt, érezte jól, hogy másképpen néz reá, mint valamennyi másra.

Lehajtotta a fejét és sietve dolgozott tovább. De elvétette a betűiket. Bosszankodva rántotta ki a gépből a papirost. Újat tett belé.

A főnök visszafordult.

— Mi az?

— Ügyetlen voltam, — mondta vérvörös arccal, mentegetőzve.

— Nem baj, — mondta a főnök és cigarettára gyújtott. — Egy iv papír még nem a világ. Azt el lehet pazarolni magára.

Lehajolt, felvette a tintafotos padlóról az elhullajtott gyufát és a fűtőtestre helyezte óvatosan. Az asszony tudta, hogy az időt nyújtja. Pillanatoknak örül, mig benn lehet vele a szobában.

És hirtelen érezte, hogy örül ő is ezeknek a pillanatoknak.

Ez a tudat annyira megdöbbentette, hogy lehanyatlottak a kezei a gépről. Hirtelen csend lett.

A főnök visszanézett.

Hosszú, bolondos, őrült, boldog és fájdalmas pillanat volt.

Egyikük sem mozdult, egyikük sem szólt.

A szivük lüktetett.

Aztán kinyílt az asszony mögött az ajtó s belépett a