Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-10 / 45. szám - Starke, Ottomár: Akik már visszaérkeztek
hálóban. No... ez volna még csak szép... Ha nem áll fel azonnal, behívom a kalauzt. Micsoda állapotok! Ennyi intelligenciát elvárhatna az ember, hogy nem ül egy foglalt ülésre.“ Ily nyomós argumentumokra a betolakodó kénytelenkelletlen meghátrál. Az utójáték szövege a következő: „Hja, nem csoda. Manapság már mindenki második osztályon utazik. Halló, kalauz ur, miért nem csatolnak a vonathoz pótkocsikat, mikor olyan sok az utas. Ez borzasztó nemtörődömség a publikummal szemben. Mi az, hogy nem a maga dolga? Igenis a maga dolga. Vagy talán a köztársaság elnöke döntsön afelől, van-e hely a fülkékben vagy sem? Hihetetlen!“ Az első félóra témáját tehát sikeresen megtalálta a társaság. Akinek botránya volt, nagyon nehezen tud ismeretséget kötni. A botrány hőse általános érdektelenség gél találkozik. Végül a kupé temperaturája és az ablak nyújtanak neki lehetőséget a többirányú közeledéshez. Az ablak! Bizony, az ablak állandó perpatvarokat okoz az utasok közt. Az egyik a tájban akar gyönyörködni — azaz kinyitni az ablakot; a másik aludni szeretne, — szóval bezárni és elfüggönyözni az ablakot. Egyszerre csak eszébe jut az egyik urnák, hogy a levegő rendkívül rossz, ki kellene nyitni az ablakot. Aki már utazott életében, annak nem kell részletesen elmagyarázni, hogy ezek a problémák milyen vehemens összecsapások kiinduló pontját jelzik. Legyünk igazságosak és állapítsuk meg, hogy vannak egészen enyhe, sőt egyenesen szelíd lefolyású viták is. Például: „Talán nem lesz kifogása ellene, ha kinyitom az ablakot? Ez a levegő borzalmas. Vágni lehet. No ja, a sok ember ... Mit mond, meg van hülve? ... Szavazzunk talán ... Azt hiszem, önnek igen kevés szerencséje lesz azzal a meghűléssel! Még megkapjuk magától mindannyian ezt a nyavalyát. Az ember nem tudhatja... A friss levegő önnek is jót fog tenni.“ Egy leszakadt mellénygomb, egy újság, egy pohár sör, egy komikus utitárs, — mindez elegendő, hogy a fülke lakói meleg barátságot kössenek egymással. Elérkezett az a pillanat is, melyben az inkognitót fel kell fedni. „Engedje meg, Kiéin a nevem.“ „Örvendek. Harsányt.“ „Harsányt? Nem a Harsányt & Buxbaum cégből?“ „De igen, ön ismeri cégünket?“ „Hogyne, hisz én a Keleti R.-T.-tól vagyok. Hiszen akkor mi konkurrensek vagyunk.“ „Ez nagyszerű, végre kibeszélhetjük magunkat.“ És így tovább. Beszélgetés beszélgetést követ, miközben a vonat veszettül rohan hegyeken, völgyeken, erdő— Ön az utóbbi napokban rosszul néz ki. — Hja, visszaérkezett a feleségem. kön és békés legelőkön át. Az utazás szenzációja betölti a lelkeket. Az utas újra nomád ősemberré lesz, mint meszszi ősatyja tízmillió év előtt. A szivar füstje békés kacskaringókban száll. Beesteledett. A sarokban egy katonatiszt horkol s az ablakon át hallani lehet valami távoli gyársziréna éles és vijjogó sikolyát. „Az üzletre ragassz ki egy táblát, hogy elsején visszaérkezem üzleti körutamról“
