Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-03 / 44. szám - Farkas Imre: Élőképek
— Csak korcsolyázás. Semmi több. Nem veszedelmes. Szegény, jámbor, naiv, rövidlátó Ponjevszikyné. Nem is sejtette, hogy senki sem veszedelmes a leányára nézve az egész világon. Csak éppen ez az egy: a Póka Gyuri. * A próbák javában folytak. Ének, tánc, szavalatok. A mamák szorgalmasan fölvonultak leányaikkal... túlnyomóan (gentry, akik pompásan érezték magukat a gyönyörű miliőben, az antik fafaragások, a megbámult képek és a misemondó-selyempalástok között és boldogan itták az állam teáját. Egy színművész volt a rendező, egy peckes öregedő ripacs, aki nejével együtt clsak egy dolgot ambicionált: a jó társaságot. Imádta a dupla neveket. Azt kéjjel ropogtatta: — Kérlek kedves Eöri-Sivó. — Parancsolj ide Sztrada-Sztratmirovics. Felesége pedig, aki a Lipótvárosból a művészet berkeibe tévedt, túlfűtött ambíciójával ezt susogta, ezt csicseregte, ezt pusmogta:-— Grófné! Póka Gyuri ezalatt, egy nagy praerafaelitavázlat homályában. különös dolgokat mondott Ponjevszky Mártának: — Látja amott a fénypontokat? Uccák. Házak. Budapest... Idejöttem és Szegény vagyok és mint a karomban és a mellkasomban az izmokat, úgy. érzem a tehetségemet. 'De mikor lesz eredmény? Tudja, hogy kell itt dolgozni? Nem. nemcsak tollal, hanem kézuijakkal. körmökkel, öklökkel! Tudja, kik állják el az ember útját? Az ügyeskedők, a tehetségtelenek, a stréberek... A színész-rendező mosolyogva szólt oda: — Nem tudom, mit mond a pókai Póka, de igaza van. — Honnan tudja?-— Az ön mosolyából, grófnő. Ezt. hogy: grófnő, a boldogság extázisában mondta, A grófnő megvárta, mig elvonul a szegletesképü ripacs egy másik grófnőhöz. Azután a keskeny kezét rátette a Póka Gyuri széles, barna kezefejére és csak annyit mondott halkan, kislányosan, mintha a podolini leányiskolában ejtené ki titokban, félénken, magamagának: — Gyuri... * A Tholt-estély szenzációsan sikerült. A rendező-művész prológot mondott el és a hasát egy kissé behúzta mert hízásnak indult. Felesége, aki a prológ értelmi szerzője volt, boldog mosollyal nézett körül és félénken kezdte tegezni a grófnőket: — Kérlek Helén! Azután a súlyos drámai művésznő következett, aki tragikus, kothumusos hangon apró verseket szevalt. mint-Plachy Imre, Perbenyik: Juhász. (Pályamű.) ha a gyárak kürtje elkezdte volna, fütyülni a Nebántsvirágot. A művésznő szavalt. Egyik verset a másik után. Ez a szó: hogy „Liliomkehely“ úgy hangzott az ajkáról, mintha azt mondta volna: „Vaskapu!“ Már a háziasszony is sokalta a verseket. Odaszólt a rendezőnek, az anyanyelvén: — Polyem. A színész meghajolt, mintha monseíeur Duval-t alakítaná vidéken. Meghajolt kurtán és impozánsan: — Parancsára, nagyasszony. (Ezt a címet ő találta ki. Ha nem volt cim: adott.) A művész most konferált. Azt mondta: — Virág terem a havasokon is. Ilyen havasi virágot fogunk most látni: Podolinszky Helén méltóságos aszíszonyt. Podolinszky Helén még kisasszony volt, de alapítványi hölgy volt. Azért járt neki ez a cim: méltóságos aszszony. Podolinszky Helén begurult a színpadra.-— Oharmant, — mondta a rendező felesége. Charmantnak találta a Podolinszky nevet, mert ez valóban kitűnő név volt. Ha a kisasszonyt Weisz Helénnek hívták volna, tizet az egy ellen, hogy a művésznő nem találta volna charmantnak. A kis kövér nő énekelni kezdett: Londonban hej, van számos ucca És minden uccán sok sarok ...-— Londonban hely van, — de itt nincs. ■— tolongott a hátulállók között egy szittyaképü honatya, akit valamilyen asszony-szeszély idebolonditott. A dal elhangzott. Az öreg Podolinszkyné szenvedélyesen tapsolt. Nem használt. Nem volt ismétlés. — Most következnek az előképek. — mondta a rendező s korholóan nézett feleségére, aki a van Dirnersenné mellett ült, bár Ponjevszky grófné mellett is volt egy üres h ely. De a következő pillanatban már megnyugodott, mert beérkezett egy kis szőke kopasz kamaráshuszár, a Hauntdegen báró, a szép Ponjevszky grófnő vőlegénye és leült a bájosan, kelletően mosolygó rendezőné mellé. így rendben van. Lehet holnap elmondani Hubersteinéknél: — Azt mondta tegnap a Hauptdegen báró ... Az ilyen hencegésnek az a természetrajza, hogy az illető hencegönek csak akkor okoz örömet, ha van valami igaz benne. Ha megdolgozott, megszenvedett érte, ha unat* kozott érte, vagy lenézette magát azért a vélt társadalmi eredményért, amivel eldicsekedik. $ Következnek az élőképek. A pirosbrokát-függöny nzétszaladt. Az á múlás moraja futott végig a nézőközönségen. Két gyönyörű ember. Ponjevszky Márta a Medičiek fen séges fehér habruhájában, amely szabadon hagyta vállait és aranvkarpereces karját. És Póka Gyuri, napbarnított, sötét arcával, mint a sors, mint a végzet úgy hajolt föléje és arany-sisakja ragyogott a villamos lámpák fényében. A képet újra meg újra látni kívánták. Amidőn harmadszor szaladt szét a függöny Póka Gyuri ezt mormogta: — Ha most megcsókolnám ... minden rendben volna. Erre a leány bódultán azt susogta: — Hát csókoljon meg. A következő pillanatban az élőkén mozgóképpé változott át. Póka Gyuri karjaiba kapta a leányt és 'szabályszerűen. hosszan és viharos-boldogan megcsókolta. A rendező riadtan ordított: — Függöny. Külön pech, vagy külön szerencse: a függönv megakadt. A csók tartott. A függöny elindult. A csók még tartott. A függöny helyeslőén összecsukódott. A csók még akkor is tartott. A csók még ma is tart, ha azóta meg nem unták.
