Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-03 / 5. szám
KÉPES HÉT SZÉPIRODALMI HETILAP II. évfolyam. 5. szám. Prága, 1929 február 3. Hó irta: ERDÉLYI JÓZSEF Jártam egy szép lányhoz térdigérő hóban. — Hej, hol van már az a nagy hó! Az a szép lány hol van! Térdigérő hóból térdigérő sár lett, szálló por a lomha sárból, télből tavasz, nyár lett. Asszony lett a lányból, a legényből ember, közénk szakadt egész világ, ég és föld és tenger. Hét esztendő járt el azóta felettem, azt a havat, azt a lányt el mégse felejtettem. Az volt csak a nagy hó: térdig jártam benne, térdig a nagy hóba, fülig a nagy szerelembe. Fújt, csikorgott, mégis úgy érzett, hogy nyár van. Megmegálltam a hólepte néptelen határban. Néztem a kökényfák behavazott ágát, akárcsak egy örök tavasz hófehér virágát. Szememet behúnytam, a hóragyogásban, hogy magamban csak a tavaszt, csak a nyarat lássam; fülemet befogtam, — a hó ropogását hogy ne halljam, csak a szivem tüzes dobogását, hogy ne lássak-halljak semmit a világból, csak azt a szép lányt abból a távoli tanyából, távoli tanyából, fehér messzeségből, piros szárnyon felészálló szivem közepéből... Télre tavasz, nyár jön, nyitnak a virágok; de én mindig őszbe-télbe, térdighóba vágyok. Térdigérő hóba, néptelen határba, menni, menni, abba a bús, távoli tanyába. Menni, menni, menni, tán oda sem érni, tán megállni, lefeküdni, nem élni, nem élni. Egy kökényfa alján hóba temetkezni, álmodozni a támaszról, róla emlékezni. Szememet behúnyni, hogy semmit se lássak, csak kék szemét, halvány arcát annak a szép lánynak, hogy ne halljam többé a világ zúgását, csak ajkának fülemile, pacsirta szólását.
