Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-10-13 / 41. szám - Bónyi Adorján: Az új ember

az a félelmes, gyötrö és gyönyörű hozzászegülés, amelyet iránta első perctől kezdve érzett? Megsápadt, éjszakái ál­matlanok voltak, titokban sirdogált. Szombati mintha észre se vette volna a sápadtságát, mintha meg se látta volna, hogy a leány szenved, hogy ő folyton és folyton fájdalmat okoz neki. S ha úgy is volna _. azóta a szörnyű szabadulás óta az ő útja mások szen­vedésén, fájdalmán, megsemmisülésén vezet keresztül. Azért sikerült eddig minden, amit akar — azóta. Ez az élet legokosabb útja. Csak egyenesen előre, kíméletle­nül, mindenkin átgázolni. Mert most aztán igazán felérkezik az élet tetejére. V. Egy héttel az esküvőjük előtt történt. Eszternek szü­letésnapja volt. Szombati küldött neki egy csokor dús, friss virágot. Este pedig el­ment hozzájuk. Kettesben ültek a leány szobájá­ban. Eszter bol­dog volt, hálás, csodálta és di­csérte a virágot, mely ott állott az asztal közepén. Szombati fi­gyelte. A ragyo­gást az arcán, a csillogó örömet a szemében, a bol­dogság, elégedett­ség napfényét a szája mosolyában. És ekkor meg­nyílott, mint any­­nyiszor már, lel­kében az a fekete szakadék, amely úgy éhezett almá­sok mosolyára és örömére és ame­lyet oly jó volt teletömni, jólla­katni a mások boldogságával. Keményen ösz­­szeszoritotta a száját, amikor a leány azt mondta, édes elragadtatás­sal: — Amikor meg­láttam ezt a virágot, akkor éreztem először igazán, hogy maga szeret. Szombati felállt, odament a virághoz, megnézte ő is. Előbb csak megsimogatta, aztán két kézzel hirtelen bele­nyúlt és összezavarta, szétmorzsolta, szórni kezdte illatos, tiszta szirmait. — Az érzelmek nem ilyesmiben laknak — mondta hi­deg nyugalmával. — Ostobaság, hazugság eféle jámbor külsőségnek olyan nagy fontosságot tulajdonítani. S amint a fehér szirmok hullottak, estek, szálltak a szőnyegre, arra a szélfutta sok hópehelyre gondolt, amely egyszer kezdte belepni a lábai előtt egy ember holttestét. Eszter csak nézte egy pillanatig, aztán hangosan, egy­szerre felsóhajtott: — Mit csinál? Lajos! Hát nem érzi, hogy mennyire szeretem magát? — fuldokolta. A férfi megfordult. A leány ott ült a széken, felemelt fejjel, feléje fordulva, szeméből patakzott a könny és egész testét, ajakát is rázta, tépte a zokogás. El sem takarta az arcát. Szombati nézte. A könnyeit nézte, amely úgy hull, akár a vér, teste és szája resz'keté­­séit nézte, amely olyan, mint egy vergődve fuldok­lóé. Furcsa... mi­lyen régóta nem látott senkit sírni. Most úgy hatott rá, mint aki elő­ször pillant meg egy halottat. Megdöbbent. Megrázkódott. Mintha megmoz­dult volna a lába alatt a föld. Be­lül, a lelke mé­lyén, ingadozni kezdett. Ez az ut­­jából erőszakkal kitérített lélek vissza akart lépni egy régi útra. És valamiben szere­tett volna megka­paszkodni, hogy kiszabaduljon kü­lönös rabságából. Szombati szive nagyot dobbant — épp úgy, mint akkor régen. A fehér virágok szétszaggatott te­teme ott hevert előtte. Apró, sok kis fehérség, igen, mintha megint egy holttestre szállana... És egy gyerme­kes jajkiáltás csengett, folyton csak csengett itt a fülében: „Hát nem érzi, mennyi­re szeretem magát?“ És a könny, amint folyt végig szaba­don a leány arcán, le a szája széle mellett, le a ruhájára: borzasztó ezt nézni. Fáj. Lám... végre ... csakugyan? Neki is fáj. Fáj megint benne valami. Fáj a szenvedés. A szenvedés, ami nem az övé. Egy pillanatig úgy volt, hogy odaszalad hozzá, a két kezébe veszi az arcát, lecsókolja a szemét és régi, elfele­dett hangon, dédelgetve szól hozzá: Bessie Love, a Metro-Goldwyn-Mayer filmgyár büszkesége.

Next

/
Oldalképek
Tartalom