Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-06 / 40. szám - Egy nagylelkű szív
Ezzel a gondolattal a fejéiben várjon másnap reggelig? Nem! Callamareékkel elvégre is jó baráti viszonyban volt s egy táncestélyen meghívás nélkül is részt lehet venni. De uccai ruhában mégsem mehetett. Mégegyszer haza kellett vágtatnia, szmokingot huzni és nyakkendőjét megkötni. (Ami nem a legalkalmasabb foglalatosság reszkető kezek számára.) Aztán mégis ott volt már Callamareéknél. Clémence Giory táncolt. Egy bluesbe kezdtek éppen. Fölkérte. Erősen magához szorította a nőt. Hogy szerette volna a feleségének ezt a bizalmasát, ezt a cinkostársát még nagyobb erővel magához szorítani és ökölbeszorított kézzel kivenni belőle a titkot. — Gyorsan, mondja meg azonnal, hogy hol bujkálnak ... A szeme lágy ritmussal zengett. Sikerült egész nyugodtan ennyit mondania: — Kedves, jó Clemence, az én kis feleségem meglépett. Jól van ez igy. De kár, hogy a címét nem hagyta itt, mert néhány üzenetem volna számára. Különben átadom majd magának a levelet s lesz oly kedves és továbbítja majd. Később egy onestepre kérte fel a hölgyet, aztán foxtrottot táncoltak. Ekkor már mindent tudott, amire kiváncsi volt: a csábító nevét, a londoni hotelt, ahol tartózkodik. Gúnyos lett: — Köszönöm szépen, drága, aranyos, fecsegő Clémence! A nő megtántorodott, elvesztette egyensúlyát. — Adrién, mit akar tenni? — Két gonosztevőt ártalmatlanná tenni; remélem, sikerülni fog. Másnap reggel már Dieppeben volt. A revolver súlyosan pihent zsebéiben. Ereit égette a láz. Kalapját hátratolta és sétálni kezdett a parton, szürke és borús volt minden körülötte, akárcsak az ö lelke. Szürke volt a járda, az ég, a tenger. A tengeren vihar dühöngött, akárcsak benne. Akármerre nézett, minden csak növelte szomorúságát. — Ott jön már a gőzös Newhavenből, — mondta valaki mellette — ugylátszik, a vihar miatt késett... no, nem is csoda ... A vihar még egyre tombolt. Adrién nézegette az utasokat, ákik a teli hajóból kiszálltak. Halotthalványak voltak, zöldek voltak és a lábaik erőtlenül lépkedtek. Egy ur még a parton, két lépésnyire Adrientől is hányt. Adrién gyorsan tovább állott. És a keserűség, amely benne lakozott, még érezhetőbbé vált. Arra emlékezett, hogy gyerekkorában sem bírt sokáig egy hintalovon ülni, később az utazásoknál mindig rosszul lett s még most sem tudott megállni a Szajna hidján, ott, ahol a kis hajók kikötnek. Dieppetől az angol partig — négy óra a viharban — a háborgó csatornában... De azt a gyalázatos nöszemélyt és azt az aljas csábítót mégis csak le kell lőnie ... De előbb négy óra hosszat kínoznia kell a saját testét. A gőzös jelzőkészüléke búgni kezdett. Fölment a hajóra. Az ördögi tánc már a kikötőben megkezdődött, fel akarták vonni a járóhidat. Adrién hirtelen elkiáltotta magát: — El akarok menni! Ki akarok szállni!. És mindenkit félrelökve, aki útjában állott, kifutott a partra. Majd holnap utazik, a vihar addig lecsöndesül. Megcsalták s még tengeri betegséget is szerezzen ehhez? Minden fájdalmat, testieket és lelkieket, neki kell elviselnie? Ezt a négyórai kínszenvedést akkor sem vállalná, ha a legszebb élménye felé sietne és most vállalja, mert két gazember nevetségessé tette?... Mindazonáltal türelmetlen volt! Milyen öröm lesz majd számára, kihúzni revolverét és célozni, célozni... Holnap utazik, ha a vihar elmúlt már. Éjszakája álmatlan volt. Hallotta az erős szelet, mely a hotelablakok zsaluit ütötte-verte ... esni kezdett. Vigasztalta magát: a tengeren egy óra alatt teljesen megválozhat az időjárás... Úgy vigasztalta magát, mint a szerelmes, aki nőcskéjével egy pikáns kirándulásra készül: „Vasárnap, ha szép lesz az idő!“ Ámde az időjárás viharos maradt. Ugyanazok a nehéz felhők, ugyanazok a felkorbácsolt hullámok, ugyanazok a szenvedő arcok, amint kibújnak a Newhavenből érkező hajóból... Négy napig maradt Dieppeben, a szállodában. Egyszer ez jutott eszébe: — Eh, mit, elutazom Calaisbe, onnan csak egy óra a
