Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-29 / 39. szám - Hamsun, Knut: A szerelem rabszolgái
Én, ha csak idom volt rá, egy oszlop mögül figyeltem s azt gondoltam magamban: Vladimír T. a neve. Talán egy óra is elmúlt közben, ö állandóan az órát nézte. Megkérdeztem: Vár valakire? ö elgondolkozva rámnézett és szórakozottan mondta: Nem, senkire se várok. Kire is várnék? Én meg azt gondoltam, hogy talán mégis vár valakire. Jöjjön ide, szólt azután, ezt magának hoztam. És ideadta a virágokat, mindet. Megköszöntem neki az ajándékot, de nem tudtam mindjárt beszélni, csak suttogtam. Tulipiros öröm lett bennem úrrá; lélegzet nélkül álltam a kassza előtt, ahonnan hoznom kellett valamit. Mit akar? kérdezte a mamzell. IV. Másnap reggnel zuhogott az eső. ' A fekete vagy a zöld ruhámat vegyem fel? gondoltam. Inkább a zöldet, mert az újabb, azt öltöm magamra. Hihetetlenül vidám voltam. Midőn a villamos megállójához értem, egy nő állt ott az esőben s a villamosra várakozott. Esernyője nem volt. Felajánlottam neki, álljon az enyém alá, de a nő megköszönte és visszautasította ezt. Erre becsuktam az ernyőt, így legalább nem egyedül ő fog megázni, gondoltam. Este Vladimír betért a kávéházba. Köszönet a virágokért, mondtam. Miféle virágokért? mondta. Hallgasson már azokról a virágokról. Nos, mit gondol? kérdeztem én. Hogy mit gondolok? A mamzell felfortyant: Megbolondult? A mamzell megkérdezte, kitől kaptam a virágokat. A főpincér ment éppen arra. Ugylátszik, megfeledkezett a sánta ur söréről, mondta a főpincér. Vladimírtól kaptam a virágokat, szóltam én és tovasiettem a sörrel. T. még mindig ott volt a kávéházban. M'ikor el akart menni, mégegyszer megköszöntem neki a virágokat. Ö igy szólt: Tulajdonképpen más számára vettem őket. Nos igen, másnak vette őket és mégis hozzám kerültek. Nem ahhoz, akinek vette a virágokat. Ezért kellett újból köszönetét mondanom. Jóéjszakát, Vladimír! Csak meg akartam őket köszönni, szóltam. Felhúzta vállait és igy szólt: Nem szeretem magát, rabszolganő! Nem szeret engem, nem. Erre nem is számíthattam s igy ez nem volt csalódás számomra. De minden este láthattam öt; az én asztalomnál ült s nem egy más pincérnő asztalánál s én voltam az, aki a sört hozhattam neki, ha szomjas volt. Viszontlátásra, Vladimír! Van-e sok pénze, kérdezte egyszer tőlem. Nincs, sajnos nincs, feleltem. Szegény leány vagyok. Rámnézett és mosolyogva mondta: Félreért engem. Holnap reggelig van csak szükségem a pénzre. Valami pénzecském van. Százharminc márkám van odahaza. Térdenállva imádkoztam érte. (N. Zoltán Aranka rajza.)
