Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-29 / 39. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
megölelni! És a piros papucs nem esett le a szőke lány lábáról! Egyszerre csak azt érezte, hogy Terka megreszket, végtelenül gyöngéden, óvatosan odábhuzódik mellőle, aggódón vigyáz arra, hogy ne vegye észre ... még ez is! A lány nesztelenül fölállt, két kezével eltakarta égő arcát... Isteneim, Istenem, mit csináltam! Későn rémülten vette észre, hogy élettelen posiztó fonódhat csak derekára, üres kabátujj, amelyet nem duzzaszt eleven kar. Megint elhibázta, elrontotta, rosszra fordította azt, amit- jónak akart. Miért? Miféle babonás erő, miféle makacs tiltakozás tépi el ettől az embertől? Csakugyan nem lehet? Csaugyan semmit sem lehet? Hiába minden? Nem közeledhet hozzá még egyszer... másként... minden mozdulat gyanús ... És Karmel senkit se gyűlöl jobban, mint azt, aki sajnálja. A pillanat elszállt, visszáhozhatatlanul. Valami megszakadt közöttük, valami üresség tátongott közöttük ... egy kabátnak az üres ujja! Terka sápadtan, szédülten támolygott a kapcsolóhoz, reszketett a hangja: — Világot gyújtok ... Beesteledett! Karmel fölállt: — Fölösleges! Úgyis megyek már ... Terka nem merte tartóztatni. Nem merte megölelm, mily boldogan tette volna! Reménytelennek látott mindent. Szólni sem mert. Félt a szótól is ... 'hátha megint bántja csak azzal, amit mond. És ebben a pillanatban először gondolt arra, hogy talán ő is szereti, kislány kora óta szereti és mindaz ami történt talán azért történt, hogy örökké megmaradhasson számára gyermeknek, elérhetetlen szűznek, álmok tündérének, Miraibella hercegnőnek, porcellánasiszonynak. És talán bűneiért vezekelt azzal, hogy megtagadta magát attól, akinek boldogan odaadta volna magát. — Mikor látom? -—- kérdezte' bizonytalanul, amikor Karmel búcsúzon megcsókolta a kezét.-— Majd ... majd ... Ha egyszer ráér és telefonoz . . . — Igen, igen ... Telefonozok majd ... Neon mertek egymás szemébe nézni. Mind a ketteii tudták, hogy nem látják többé egymást. 15. —, rnárc. 22. ..Nem haragszok rá. Nem oka semminek. Rajtam múlt minden. Azt hiszem, részeg vagyok. Betűim gyanúsan dülöngélnek a papiroson. És milyen furcsák! A nagy T olyan, mint egy dupla akasztófa. Kit húzzak föl rá? Wax urat... dr. Winter Aladárt? Szegény dr. Winter Aladár! Nem is haragszok rá. Senkire ise haragszok már. A nagy B-nek olyan hatalmas keble van mint Iczky grófnőnek. Az I derék öreg gázlámpa, de szeretnék megfogózkodni benne, liozzátámaszkodni! Az M háborúban volt, mindkét lábát ellőtték, mankón jár szegény, mint az a sápadt főhadnagy, akit a Danubiusz éttermében láttam. Nagy konyakos hordó az 0 és a V rozsdás hegyes szög Gallusz ur botjának a végén. Ha megtalálnám valahol azt az abécés könyvet, amelyből olvasni tanultam, alighanem egész életemet fölfedezném benne. Ma már tudom a betűk a képek rejtett értelmét, ma már tudom, hogy az első könyvvel jövőnk titkos könyvét adja kezünkbe a végzet. Három napja annak, hogy Terkától elbúcsúztam. Azóta nem mozdultam ki a házból. Nem telefonozott. Nem is vártam. Mit monlhatunk még egymásnak? Mit mondhat az Az olasz riviérán.
