Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-09-22 / 38. szám - Társaság, divat • Bozzay Margit: A despota férfi

cióba. Hogy számos alakjának tetteit megfelelően elrendezze és jellemükkel összhangba hozza, valamennyiükröl szinte nyomozólevélbe illő személyleirást készít. Ebben a leírásban megállapítja foglalkozásukat, említést tesz külsejükről, majd jellemüket vázolja fel, végül pedig leszögezi, hogy miként viselkednek a regény egyes eseményeinél. — Ugyanígy minden epizódról vázlat készül és pontosan leírja azt a helyet, ahol a cselekmény lejátszódik. Azután fejezetről-fajezetre megírja az egész könyv tervét; — gyakran újabb fejezetekkel kiegészíti őket és csak a legritkább esetben változtat rajtuk. Ily módon a vázlatok és tervek a témát folyton bővítik és kiegészítik és amikor a munka végső formájában kikerekedik, Zola egy sort sem változtat többé rajta.

„Úgy ir, hogy elgondolhassuk, hogy beszélnek mások“ mondja Toulousz dr., Zola irásmodorának kitűnő szakértője. A naturalizmus nagy mesterének jegyzetei olybá tűnnek, mintha a társadalom ellen folytatott nagy pörnek vizsgálati vitái volnának, melyet egy nagyszivü jó ember folytat le szelid és megértő szándékkal, de az elébe ömlő nagy nyomortól, emberi vakságtól és gonoszságtól megundorodón és megrendítve. Kutató figyelme minden zugba behatol, meglátja az emberi életnek minden külső szennyét és nyomorúságát és következtetései megdöbbentők, mert szükségesnek látja, hogy mindent lásson és megismerjen, hogy mindent orvosolhasson.

Zola életének legnagyobb szenvedélye az igazságért és méltányosságért folytatott küzdelem. Valahol ezt mondja: „Csak egyetlen szenvedélyem van, a világosság szenvedélye.“ Az emberiség nevében küzd ezért a világosságért, az emberért, aki annyit szenvedett, hogy jogot formálhat a boldogsághoz. Mikor az igazságot kutatja, az embert mozgató erők és adottságok végzetes és titkos mechanizmusát látja. Ez a magyarázata annak, hogy munkáit vádiratként értelmezhetjük. A regényei mintha bűnvádi perek dokumentumai volnának.

Amikor gyűlöletet lát maga ellen feltámadni, igy védi magát:

A nyomort aznap enyhíteni tudnók, amelyen elhatároznánk, hogy szenvedéseivel és szégyenével meg akarjuk ismerni. Megvádolnak, hogy szegény emberek dolgait, melyek könnyeket sajtolnak ki szememből, szennyes fantáziával és hazug céllal teregetem az olvasó elé. Minden vádra dokumentumokkal felelhetnék. Miért állítják, hogy megrágalmazom a nyomorban élőket? Egyetlen vágyam volt csak: megmutatni, mi lesz belőlük társadalmunk által és hogy oly részvétet, oly nagy vágyat keltsek az ■igazság után,, hogy ErainiciaoriSizág ne hagyja magát többé néhány politikustól tönkrenyomoritani és egészségének és gyermekei gazdag jövőjének szentelhesse magát. Egri Viktor.

I Á IISASÁ »IVAT

“R despota

férfi

1650 a tenger színe felett. Álltam és neztem. Néztem a szememmel, a számmal, a pórusaimmal, s bár már hosszú órák óta csodáltam a végeszakadatlan hegyláncolat szépségeit, nem bírtam betelni vele, s nem tudtam elhinni, hogy a szakadékok üresek, a barlangok lakatlanok, a hegycsúcsok néptelenek, s hogy valamelyik felhőbe nyúló oromról egy bosszús Isten, vagy dühös titán nem gördít egy isziíklát a betolakodó, nyugalmat zavaró idegenre.

Sehol semmi nesz, csak távolról, mint egy orgonazugás, a vízesés zaja.

Hirtelen megértettem a görögöket. — Megértem, hogy miért kellett a hegyek közé isteneket és titánokat, az erdőkbe faunokat és nimfákat telepíteni... Azért, mert ezeken a helyeken az ember olyan kicsi... Olyan, mint a rovar, amely elveszik a környezetben.

A nap lassan lecsúszott a hegyek mögé. Gondoltam, hogy vissza kellene fordulni már, és vissza kellene menni a völgybe, az emberek, a házak, autózugás, uccalárma közé, de nem bírtam. A csend, a hegyek, a soha nem érzett illatok, az óriási páfrányok, fenyők, szakadékok, barlangok, apró, susogó patakok megfogtak és vittek előre ... S én mentem ... Úgy, mint akit megbabonáztak, s mint aki arra gondol, hogy hátha az útja végén a mesebeli tündérkastély várakozik reá.

Útelágazás ... Az egyik ut széles, sima, kitaposott, a másik keskenyebb, bokrokbaveszőbb. Nem tudtam miért, de ezen indultam. Hosszú, egyenletes, a hegyek közt töltött pár első nap nehéz fáradságán megtanult lépésekkel.

S amikor az ut végére értem, elállt a lélekzetem. A hegyek közt százszámra látott, fehér nyírfával burkolt svájci ház helyett, a mesék tündérkastélya tiint elém... De amint később rájöttem, nem a hegyek és a villa kontrasztja ütött meg, hanem a ciklámen ágyak közt álló vöröspárnás nyugszékek, amelyeknek egyikében egy nő, a másikában egy férfi heverészett. Mindkettő túl az első fiatalságon, de mindkettő nagyon szép, nagyon nemes típus.

Az asszony felemelte a könyvből a fejét. Rámnézett, elmosolyodott. Azután megindult felém.

A többi gyorsan ment. Egy perc múlva belém karolt és vitt a férfi felé.

Az idő szinte repült, s csak akkor vettem észre, hogy több mint egy órája ülök a vöröspárnás karosszékben, amikor az alkony, az alpesi alkonyok törvénye szerint hirtelen, szinte átmenet nélkül, fátyolt borított reánk. Akkor felugrottam, hogy elköszöntsek.

Az asszony átölelt és visszakényszeritett a székbe. Azt mondta, a völgyet már futólépésben sem érhetem el a sötétség leereszkedése előtt, s hogy vacsorázzam velük és vacsora után levisznek autón.

Elfogadtam. Bementünk a házba. Itt már nem is csodálkoztam, bár lett volna rá alkalom elég. A tágas villa egész földszintje egyetlen, óriási terem behúzható színesre festett üvegfalakkal. Középen hófehér, terített asztal, szerte rengeteg pamlag, karszék, szőnyeg, virág, kép, párna, szoba, könyv s az egyik szögletes bemélyedésben nagy hangversenyzongora.

Kicsi, meghitt sarokba ültünk, s mert a háziúr magunkra hagyott, mint mindig, minden alkalommal, ha két egymással rokonszenves asszony összekenül, az örök téma: az asszony, or; ról. asszonyboldogságról.

— Ma

... nem lehet igazán boldog az asszony — kezdte a háziasszony csendesen. — Még akkor sem, ha minden kelléke megvan hozzá, s még akkor sem, ha azé lesz, akit szeret.

Nem adtam igazat neki.

— Hogy

kevés a boldog asszony, azt tudom. De azért ismerek egynéhányat.

— Én nem ismerek egyet sem... Én csak olyanokat ismerek, akik beleringatták magukat a boldogságba, s akik azután az élet egyik vagy másik leküzdhetetlen kényszere folytán felébredtek és rájöttek arra, hogy egyetlen percig sem voltak igazán boldogok, mert egyetlen percig se tudták elfelejteni a saját életüket, s mert egyetlen percig se tudtak megfeledkezni arról az ezer kötelezettségről és kötelékről, amely az emberekhez és a világhoz fűzi őket. Pedig enélkül... asszony számára nincs igazi boldogság a földön ...

— Ön tehát azt hiszi, hogy a kötelességek és kötelezettségek, s ami ezzel jár a mai élet rohanó üteme lehetetlenné teszi az asszony számára azt, hogy igazán boldog legyen?

— Igen... Én azt hiszem, hogy az asszony csak akkor lehet igazán boldog, ha nem a saját sorisát, hanem a féríi sorsát éli... Ha felolvad a férfiában, s ha a mosolya és a könnye nem a világ lelketlenségétől, hanem a férfia leikétől függ...

— De hát a szabadság, az önállóság, az egyéniség és önrendelkezés ...

— Ezek... — és a hosszú vékonyujju kezével végigsimitott áz arcomon — csak silány üveggyöngyök, amelyeket a nő a megmérhetetlen értékű igazgyöngyök helyett kapott. Mert az igazgyöngyöket elveszítette. Elveszítette akkor, amikor beleunt a függésbe, a férfi sorsának az élésébe, amikor el kezdett