Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-22 / 38. szám - Berend Pál: A hét hőse
Kürfürstendainm. A berlini Broadway. Percenkint száz autó. A Kurfürstendammon van Zeppelinék berlini, középponti irodája, Kurfürsten damm 7. Félemelet, Balra: Zeppelin- Werke, Jobbra: Maybach-Werke. Balra a „nyers“ léghajó irodája. A karosszériáé. Jobbra a motoroké. A hires Maybach-motoroké. A Maybach és a Zeppelin testvércégek. Nem is testvércégek. Tulajdonképpen egy cég a kettő. A Zeppelineket a motorokkal együtt Friedrichshafenben gyártják. Friedrichs hafen Berlintől tizenkét órányira van gyorsvonaton, a bódeni tó mellett. Ott a gyár, de az igazgatóság Berlinben székel. Zeppelinék célja az, hogy az egész világon kezükbe vegyék a légi szállítást. Az igazgatóságnak a fővárosban kell lennie, hogy tárgyalhasson az amerikaiakkal, az angolokkal, a brazíliaiakkal, akik az Adlonban laknak, igen kényelmesek és csak akkor hajlandók üzletkötésre, ha házhoz szállítják nekik az üzletet. Először vagy négy-öt év előtt jártam Zeppelinéknél. Eckener akkor vitte át a Z. R. 3-at Amerikába. Az ut nagy politikai sikert eredményezett. A legyőzött inflációs Németország első lendületes gesztusa volt ez a háború után. Az amerikai lapok a Zeppelin megérkezése után tüstént rokonszenvesen kezdtek írni Németországról. Négy év előtt még fiatal legény voltam. Huszonnégy éves. Dobogott a szivem. Interjú Eckenerrel! Délután három óra. — Eckener úrral szeretnék beszélni. — Hogy képzeli ezt, uraságod? — Újságíró vagyok. —- De Eckener igazgató ur lefeküdt. Ezt jó tudni. Sem nem doktor, sem nem kapitány. Igazgató. — És ha felébred? — Akkor talán fogadja önt. Tessék helyet foglalni. Leültem. Vártam. Arra ment egy néni, fehér kötényben. Kövér, jóképű néni volt. A néni fehér párnát vitt a kezében. Az Eckener igazgató ur fehér párnáját. Vagy háromnegyed órát vártam. Végre kijött egy hivatalnok és olyan arccal, mintha Buddha titkát közölné velem, súgta fülembe, hogy jön az igazgató ur. Szólítsam meg, mert ő nem meri. És jött Eckener dr., papucsban, rosszkedvűen, álmosan. Látszott, hogy még szívesen aludt volna egy félórát, de várta a postája. Leültetett. Nagyon megörült, hogy elodázhatja az aláírás időpontját. Elnyúlt a karosszékben, élvezte a papucsot és azt, hogy gallér nem szorítja a nyakát. Azt gondolta, hogy én azt gondolom róla: félisten pongyolában. Pedig akkor már tudtam, hogy sem nem félisten, sem nem kapitány. Még csak nem is sorhajóhadnagy, hanem mindössze részvénytársasági igazgató. Félénken kezdtem: — Megengedi, hogy legmélyebb benyomásai irát érdeklődjem ... Eckener rámnézett. Dühösen: — Ilyen ügyetlenül csak egy kezdő ujságiró kezdhet... Megborzongtam. Úgy nézett rám, mint akinek ötszáz interjú van a háta mögött. —■ Mit kellett volna kérdeznem igazgató ur? — Valami érdekes dolgot. Példáid azt, hogy mik a terveim? Hogy mit fogunk az újabb Zeppelinekkel kezdeni? Világkörüli ut... Északi sark ... És beszélni kezdett. Áhítattal hallgattam az ujságirófalót. Ha közbeszóltam, legyintett. Mint egy szuverén uralkodó. Mit neki parlament, ellenvetések, kérdések, közbevett megjegyzések. A végén tréfából azt kérdeztem tőle: — Elvinne magával az északi sarkra? Nem vette észre, hogy tréfából kérdeztem. — Szívesen. De előbb informálódnom kell a lapja felől. És hogy mennyit tudnak fizetni. Mert csak világlapok embereit vihetjük magunkkal. Komolyan vette a tréfás kérdést. Nem is sejtette, hogy a magyar napilapok olyan szegények, hogy ha mind összeállnának, akkor sem tudnák megfizetni azt a százezer dollárt, amelyet a légi útról szóló tudósítások kizárólagos közlési jogáért az amerikai ujságtrösztök fizettek akkoriban Zeppelinéknek. # Ne tessék azt hinni, hogy a potvázás újkeletű az aviatikában. Már akkor, négy évvel ezelőtt, amikor a „Z. R. 3“ nem vitt magával utasokat, már akkor megpróbálta S. Dunbar Weyer, az „In ternational News Service“ berlini tudósítója, az ezernyolcszáz amerikai lapot kiszolgáló sajtóügynökség embere, hogy potyautazzék. Egy hónapig készült az útra. Csináltatott egy aluminium Írógépet. Egy aluminium filmfelvevőkészüléket. Egy aluminiumkoffert. Könnyű nyári ruhákat rakott a kofferbe. Hajszálvékony selyemingeket. Lefogyott tiz kilót. Weyer kol légánk kövér fin volt. Sikerült mindent fölcsempésznie. Koffernek, írógépnek, filmfelvevőkészüléknek, rongyos pár kiló volt a súlya. Meg sem kottyant a pár százezer köbméter kéliumgáznak. Öt magát azonban az utolsóelőtti napon elcsípték. Lehozták a gondolából és Eckener két markos, megvesztegethetetlen Zeppelin-legénnyel őriztette Friedrichshafenben, az indulásig. Állásukkal feleltek a Zeppelin-alkalmazottak, hogy Weyer nem tűnik el. Nem is szökhetett meg szegény. Kénytelen volt lapjai számára Eckener dr. leírását megvásárolni. A pénz és a dicsőség a szigorú igazgató űré lett. # A múltkor egy újságíró meglátogatta Zeppelin gróf egyetlen élő rokonát, unokahugát. Zeppelin grófnő vénkisasszony. Vagyona elúszott az infláció alatt. A grófnő szobákat ad ki. Az újságírót Is megkérte, hogy szerezzen neki két-három megbízható albérlőt. Jellemző eset. Vagy különben nem is olyan jellemző. Elég gyakori. A feltaláló, vagy utódai tönkremennek, éheznek, más gazdagodik meg az uj eszmén. A Zeppelin-Werke milliós vállalat. Eddig körülbelül másfélszáz léghajót építettek s egy léghajó átlagára: ötmillió márka. A német birodalom alku nélkül vette át a léghajókat. A Zeppelin-Werke részvényesei, a Maybach-motorgyár tulajdonosai dúsgazdag emberek. És amikor elfogyott a forgótőkéjük, nemzeti üggyé kiáltották ki a Zeppelinépítést és ilyenformán néhány éve megszámlálhatatlan milliókat sikerült összegyüjteniök a világkörüli utat éppen most abszolvált léghajó építésére. A német sajtó egyrésze különösnek tatálta a részvénytársaság eljárását, különösnek találta, hogy a nép filléreiből gyűjtik össze az alaptőkét, de azért valamennyi lap támogatta a gyűjtést, mely végül nagy botrányba fűlt. A közvetítőkezek ugyanis elsikasztották a pénz jelentékeny részét. Az önzetlen gyűjtők, mint az már .ilyenkor lenni szokott, províziót kaptak. A német közvélemény azonban nem engedte, hogy diszkreditálják az ügyet, az eszmét. A botrány fölött napirendre tértek. Amikor a „Z. R. 3.“ néhány esztendővel ezelőtt Amerrikába ért, dr. Eckenerc Newyorkban úgy ünnepelték, mint az emberiség nagy hősét szokás. Méltán. Elmondta nekem, hogy megérkezése napján felkereste őt dr. Wise, a híres newyorki zsidó főpap vezetésével az amerikai zsidóság küldöttsége is. Azt hallották, hogy Eckener dr. zsidó és üdvözölni akarták hittestvérüket. Eckener megmondta, hogy tévednek: sohasem volt zsidó. Régesrégi protestáns család sarja. De nem haragudott meg a küldöttségre. Sőt. — Ha a zsidók, — mondotta, — ezek a szkeptikus emberek a teljesítményeimet csodálatosnak találják, akkor alkalmasint csodálatos is egy kicsit. Baráti körökben azóta „tiszteletbeli zsidónak“ címezik Eckenert. # És most elárulunk egy titkot. Eckener dr. mielőtt a Zeppelin-Werke szolgálatába szegődött volna, nem volt sem mérnök, sem aviatikus. Még csak tengerész sem volt. Újságíró volt. A „Frankfurter Zeitung“ cikkirója. Egyszer egy bolond német gróf telekiabálta a világot azzal, hogy feltalálta a kormányozható léghajót, amely napok alatt tudna átrepülni az Óceánon. A „Frankfurter Zeitung“ szerkesztőségében mosolyogtak ezen a sületlenségen. Legjobban Eckener dr. mosolygott, a fiatal ujságiró-tudós. És irt egy heves, gúnyos cikket a naiv, műveletlen és laikus gróf ellen. Zeppelin ellen. Két nappal később levelet kapott. A gróf irta. Az állott benne, hogy tetszik neki a merész támadás. Éppen ilyen emberre van szüksége. Aki, ha majd meggyőződik a „bolond gróf“ igazáról, teljes erejével és publicitásával bizonyára melléje fog állani. Eckener elutazott Friedrichshafenbe és munkatársa lett Zeppelin grófnak. Ez nem e sorok Írójának romantikus beállítása, hanem tény. Ha szabad Így mondani: történelem. A technika történelmének egyik érdekes és emberi dokumentuma. Berend Pál. R hét hőse
