Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-22 / 38. szám - Urr Ida: Kőfal
— Nézze meg a kiállítás nemzeti pavilonjának spanyol kincseit, ragyogó emlékeit s járja végig a német termeket. Ki volt az okosabb, kinek van mégis igazia? — Otthon, szakadatlan munka közben talán eszembe se jut soha, hogy mindez másképp is lehetett, de jaj nekünk, ha munkaszünetet tartunk s Íróasztalunk fölött a messzeségbe lát szemünk. Mégis csak 'igazzá vált a megjósolt háborús mondás, hogy száz éven át a német fog az egész emberiség számára dolgozni. Csak meg ne szakadjunk alatta. — S még igy is német dicsőség hírével repüli körül a világot a Gráf Zeppelin ... — Testünk drága verejtékével s lelkünk óránként eltünedező illuziófoszlányaivail drágán fizetjük e babért. S kérdés, ha fenn vagyunk, honnan ér ismét halálos ütés? Mert nemcsak Angliának, szálka majd megint mindenki szemében leszünk. S mégis, ha nem dolgoznánk így mindenek felett, mink, de velünk Európa is tönkre megy. Circu lus, vitiosus germanicus e betegség neve. Hogy meddig bírjuk, nagy titok. Egyelőre német kéz nyoma mindenütt. Spanyolország kereskedelmét ők tartják kézben, a kiállítás óriás arányát ők szabják meg. Szállodaiparban, nagyobb alapításokban német töke az ur, minden turistahely velük van tele. Áradásként csap át a német ipari cikk, jó spanyol bort kiszorít a még jobb s olcsó német sör, száll ismét a régi dal: Németország mindenek fölött. S mintha csak igent zúgnának vissza a hegyek, a Montjuich tetején tátongó óriás rádió ezer zajt, lármát tulharsogva felénk bömböli a német diadalt s a végső 'akkord a német himnusz volt. Asztalunk mellől mereven pattan fel a két germán óriás, feledve borulat, árnyék, gond — szemük előtt a drága Vaterland, erősek, büszkék, — németek. A barcelonai kiállítás kivilágított bejárata. (Hungaricus Viator gyűjteményéből.) Különös stílusban épült ház Barcelonában. (Hungari' cus Vlator gyűjteményéből.)Kőfal Kőburokkal körülvett hegy vagyok szeretném, hogyha csúcsomon torony nőne ki: végtelen, mert igy majd meghalok! Szeretném, hogyha énekem a völgybe hullna fü gyanánt: állat legelné, ember rányujtózna de jó, de jó is vóna. így hegy szivem hegymellkasomban csak ver, csak ver mindegyre jobban már döngeti a kőfalat is már vérzik néha itt is, ott is. De nem tart semmi öröklétig mert egyszer megun mindent az ember. Szivem megállt, mint fáradt óra, szivem kihűlt, mint halott szájak .. A kőfal áll s csak elföd engem lehet, hogy nincs is már segítség.. döntsétek le a kőfalat., .! Urr Ida
