Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-09-15 / 37. szám - Thury Zsuzsa: A kártyás

A kártyás Th , / Irta: 1 hury Zsuzsa A lányok felöltözve, indulásra készen és türelmetle­­ióül ültek a kályha körül. Az öregasszony beszéd közben egyet-egyet igazgatott a hajukon, a ruhákon és gyönyör­ködve nézte a lányiaát. — Hol marad az a csirkefogó? — kérdezte nevetve, de most már ö is nyugtalankodott. Tiz óra van, ideje len­ne, hogy menjenek; már útnak indítaná egyedül is a két leányt, de mégsem mehetnek éjnek idején át Budára, az Isten háta mögé, arra a mulatságra. Az a gyerek, a fia, az meg késik, mint mindig. Megkönnyebbülve ugrottak fel az ajtónyitásra. — Végre! — kiáltottak a lányok. Rá sem néztek a bátyjuk feldúlt arcára, összekapkodták a holmijukat; a nagyobbik meg kiszaladt valamiért a fürdőszobába. Ide ment utána a fiú; először egy párszor végigsétált iá szobán, azután benyitott a húgához. — Mi történt? Holtravált arccal néztek egymásra, a lánynak össze­­csuklott a lába, ahogy a másikra nézett. Akkor már sirt a nagy, erős kamasz. Sápadt gyerek­arcát a fogashoz nyomta, keserves csukló nyöszörgés ráz­ta a vállát. — Mit csináltál? — súgta mellette a húga. — Vesztettem... kérlek, ne beszélj most, elmondok mindent... ne hidd, hogy védekezni akarok... elvettem pénzt az irodából, az is oda van... adós maradtam ... nem is tudom, kiknek ... egy csomó pénzzel... Egy ideig csend volt. •— Mennyit vesztettél összesen? — suttogta a lány. — Talán négy milliót, — hadarta a fiú. — Körülbelül annyit. Hogy jöttem hazáig ... Nekiestem a házaknak. Szétpattan a fejem, ezt nem lehet kibírni, — zokogta han­gosan, bele a ruhákba, a két karjával csapta a falat maga előtt. A másik lány is kijött; nem tudta, hogy miről van szó, csak nekiesett a fiúnak, rázta simogatta, ahol érte. A nagyobbik csendesen bámult maga elé. — Majd megpróbálom megszerezni a pénzt, — mond­ta. — Holnapra kell? A fiú reszkető markába kapta a két jéghideg kis ke­zet. — Csak most az egyszer még!... Próbáld meg, meg­látod, ez az utolsó eset!... Nem Ígérek, nem hinnél ne­kem ... de meglátod... igy nem lehet élni... még ember leszek. Talán még hasznomra lesz egyszer, amit most szen­vedek ... csak még egyszer segíts rajtam ... Az öregasszony kikiáltott a kályha mellől: — Mi lesz ott kinnn? Induljatok már! A testvérek sirva ölelték egymást a fürdőszobában, a nagylány vizes törülközővel mosta a bátyja szemét, az­után betuszkolta a szobába. Előbb még a táskáját kereste és pénzt vett elő, ami benne volt, mind. Kell borravalóra, apróságokra, meg hogy holnapig ne legyen egészen pénz nélkül a fiú. Csendesen bámult maga elé a két lány, azután las­san, gépies mozdulattal megmosták az arcukat, púdert vettek elő és kölnivizet és simára igazgatták a hajukat. Az öregasszony vizsgálódva nézett egyikről a másikra. — Éjfél lesz, mire odaértek — zsörtölődött. A hüs esti levegő lágyan simogatta az arcukat. Vala­hogy elcsitult bennük a nagy izgalom, kezdett elülni a nyugtalan, kétségbeesett hangulat a lelkűkben. Gyorsan lépkedtek egymásbakarolva, közrefogták a fiút és simuló lágy karjuk szinte dédelgette a nagy sápadt kamaszt. Felkapaszkodtak a villamosra, a hídon át kibámul­tak a Dunára. A fiú égő, dagadt szemét a vízre meresz­tette és a kezében szorította a pénzt, amit a húgától ka­pott. — Nem sok — gondolta — de meg lehetne próbálni. Esetleg visszaszerzem vele a tegnapit. Vagy csak egy ré­szét; de esetleg még nyerek is hozzá valamit... A ház előtt becsöngetett a kapun, azután erőltetett könnyedséggel a hangjában mondta: — Ti csak menjetek fel, nekem még beszélnem kell valakivel egy sürgős ügyben. Egy óra múlva itt leszek én is ... Megvárta, amíg a kapu becsukódik mögöttük és hosz­­szu, rohanó lépésekben elindult vissza a város felé. 1. Erskine lengyelországi angol konzul családjával Trencsénteplicen nya­ral. 2. Bródy Imre, Galgóc: „Dodo.“ (Pályamű.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom