Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-08 / 36. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: A szégyenbélyeg - Kosztolányi Dezső: Két kis történet - Komlós Aladár: A "beérkezés" titkai és a halhatatlanság élettana
KRÓNIKA A szégyenbélyeg De nem gondoltatok a szégyenbélyegre’ — A szégyenbélyegre, igen, amit mindnyájan hordunk, kulturemberek, — a szégyenfoltra, amivel meg vagyunk bélyegezve, ötven esztendeje, legalább — a figyelmeztetésre, lamiről felismer bennünket a késői, felszabadult unokánk, hogy szégyenkezve fordítsa el fejét, ha meglátja, pirulva értünk, akik türtük e bélyeget, — a szégyenbélyegre, amit minden felnőtt férfi visel és viselt ebben a korban, — ugyanabban a korban, mely meghozza a nő felszabadulását, az egyenruhába tört divat-téboly, szokás-téboly alól, mikor ledobta ostoba láncait, krinolint és turnuret, és puffos ujjat és hosszú szoknyát és bukjel-szoknyát és hosszú hajat, hogy rövid hajjal és megnőtt éssszel, szabad karokkal és lábakkal, tapsolva és ugrálva nevesse ki a Metternich-korból fentmaradt, ruhának csúfolt öt csövet, amit mi, férfiak hordunk még mindig, tetejébe a gallérnak és nyakkendőnek nevezett szégyenkalodával, amit a nyakunkra akasztunk és szorgalmasan hordunk negyvenfokos hőségben, ostobaságunk büntetéseképp, — a szégyenbélyegre, amit hiába, nem vethetünk le többé, mert belénk van KÉT KIS TÖRTÉNET I. Ez a dolog a napsütéses Riviérán esett meg, ahol fehérek a sziklák, kék az ég és az égnél is kékebb a tenger. A szállodások kongresszusa volt Nizzában. Most döntöttek a pályázatok fölött. Micsoda pályázatról volt szó? A hoteltulajdonosok, a Café-restaurant-ok, bárok, játékkaszinók tulajdonosai uj reklámra vágytak. Egy szóra, legföllebb két szóra volt szükségük, de két olyan markáns, jellemző szóra, amely méltóan kifejezi a Riviéra szépségeit. Két szóra, amely szállóige legyen, amit minden reklám élére odaírhatnak, odavetithetnek. A díj szokatlanul nagy volt. Tízezer frank aranyban. De ez a kisebbik fele. A nagyobbik fele az volt, hogy az összes szállodák kötelezik magukat, minden évben teljes ellátást adni egy hétig a szerencsés nyerőnek. Tekintve, hogy San-Remotól Antibesig legalább háromszáz szálló van, a hotelesek nem is vállaltak túlsókat magukra. Viszont a nyerő el van látva egy egész életre. Két szó! Jules Lemarchet veterán újságíró volt, ott élt a Riviérán, kopott volt, őre" volt és alig volt betevő falatja. sütve és égetve és hirdetni fogja halálunkig, hogy e boldogtalan kor gyermekei voltunk, akkor is, ha angol és amerikai forradalmárok kezdeményezésére mégiscsak megtörténik a nagy esemény, még a mi életünkben, a férfiruhareform, amiről mostanában hallani megint, — akkor is, ha kilépünk ez átkozott kályhacsövekből s letépjük nyakunkról a középkori kalodát, — a szégyenbélyegre, ami minden felnőtt férfiembernek ott van a nyakán, elől, közvetlenül az ádámcsutka alatt, egy barnáskékbe játszó, lencsényi foltocska alakjában, szerzett anyajegy, aminek anyja ostobaság és tehetetlenség, apja majomság és álszemérem, — a foltocskára, amit a kemény gallér vendéggombja edzett belé, évek hosszú során át, kitörülhetetlenül, mint a lovak szájába oldalt, ama kis ráncot edzi belé az istráng, vagy mint az a két árok, amit szegény nyomorék testébe váj a mankó, — a mankó, amihez magunk nyomorodtunk hozzá, minden ok és cél és értelem nélkül, csak azért, mert igy rossz és csúnya, és mert tulkönnyü volna segíteni rajta, de akkor viszont jobb és szebb volna és azt, ugy-e, nem lehet. Karinthy Frigyes ram ötven egy-kétszavas pályázata volt benn a bizottság előtt... de maga is érezte: egyik se jó. Nem is nagyon érdeklődött a pályázat iránt, ült egy fehér pádon a Promenade des Anglais-n és nézte, hogy törnek meg a száguldva rohanó hullámok a fehér sziklákon. E^^i anya állott mellette a kis gyerekével. A tengert nézték. A gyerek elragadtatva nyújtotta ki a kezét a na" kékség felé és azt mondta: — Cote d‘Azur! Az újságíró rohant a bizottság elé, akik már két nap óta dolgoztak. Havik pályamunka se volt megfelelő. Már le akarták zárni a pályázatot. Nincs eredmény. Az újságíró fölirta a két szót, úgy ahogy a gyerektől hallotta. — Cote d‘Azur! Azurország. A bizottság tagjai összenéztek: — Ez az! Jules Lemarchetnek, a szerencsés nyerőnek első dolga az volt, hogy e'"" szmokingot vett. Kemény ingplasztron — valódi japán gyöngyökkel. És már este a nizzai Negrescohotel éttermében ült. Tengeri rákot evett és ürü-kottlettet rémoulad-mártással. Fizetés helyett csak biccentett a pincérnek. Pár hét múlva Monte- Carloban biccentett, aztán Cannesban, Bordigherá-ban, majd San-Remo-ban. És igy biccentett fizetés helyett, amíg élt! II. A másik kis történet annál szomorú-Azt a címet lehetne adni neki, hogy: „Szegény embernek a szerencséje is szegény“. Kovácsék levelet kaptak Amerikából. Jön haza Gábor bácsi, aki műasztalos volt Csikágóban. Kovácsék szegény emberek voltak. Tisztviselőcsalád. Az öreg ur hivatalba járt, a mama otthon dolgozott. A gyerekek várták a jó szerencsét. Ic/y éltek valahogy. A jó szerencse, úgy látszik, föl is tűnt a láthatáron, Gábor bácsi képében! Amerikai nagybácsi. Hetekig: csak tervek. Lili: ruha, kalap (kettő), cipő, rétikul, utazás. Margit: ugyanazok a dolgok. Csak még: könyvek és egy kis brilliáns gyűrű. Gvuri: motocikli. Jancsi: Egy kis autó. (Ez a vágy a szive mélyén volt Jancsinak. Nem merte kimondani.) Mit szaporítsam a szót! Megjött Gábor bácsi szerényen, megtörtén, tisztán, de nem elegánsan. És az ölelések, könnyek után azt mondta az öreg Kovácsnak: — Pista! Hazajöttem. Egy nagyszerű dolgot hoztam. Itthon kincseket ér... de odaát nem lehet csinálni semmit, olyan rosszak a gazdasági viszonyok. — Mi az a nagyszerű dolog? — Egy találmány. Egy újfajta gyalu. Mindössze ötszáz dollár kellene hozzá . . . — No? És? — Tőled várom, Pista! Ha nincs annyi pénzed, összeköttetéseid révén biztosan meg tudod keríteni. Arra, ami ez után a kijelentés után következett, nincs magyar szó. Ha francia croquis-iró volnék, ezzel a felkiáltással jellemezném: Tableau! Kosztolányi Dezső. 0 „beérkezés** titkai és a halhatatlanság élettana ni. (A híresség feltételei.) Hogy milyen eszközökkel lehet irodalmi sikert vagy presztízst szerezni, a legnehezebben felderíthető kérdések közé tartozik. Az irodalmi élet proletárjai, főleg elkeseredett írónők ajkából gyakran hallani, hogy az érvényesüléshez jó öszszeköttetések kellenek. Ezek úgy képzelik a dolgot, hogy minden beérkezett művészt valami titkos összeesküvés segített a sikerhez. Tagadhatatlan, bizonyos műfajokban, például a vers terén, az emberek hozáértése oly gyenge lábon áll, hogy két-három jónevü kritikus állhatatos