Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-11-25 / 8. szám - Farkas Imre: A Trangous-lépcső

A Trangous-lépcsö

A Képes Hét számára irta — Farkas Imre

Itt járok újra. A harang konduí, a szava a régi. Kévéséit változott ez a kis város.

Egy darab múlt. Az bontakozik ki a lelkem előtt, ahogy az utcákat rovom. Mintha el se röpült volna az a nagy idő. Gyerek vagyok, gondtalan diákgyerek és megyek az iskolából haza.

A tágas utca most egy boltiv alá szorul. Itt a szűk bástyanyilás. Egyik oldalon ház, szembe vele öreg kőfal, várszerii, csipkés ornamentikával. A ház ablakain vasrács vertvasból, rajta a gyűrűs holló. És az ablakok előtt, a boltivek alatt széles és hatalmas lépcső vezet lefelé, fehér köveit laposra járta az Ember meg az idő. Repkény és moha fonja át szinte örökéletü öleléssel. Egész a fehér országúiig lépcső, lépcső — az országúiig, mely itt szalad el a bástyafal tövében, messzee kígyózva Rozsnyó felé.

Leballagok a lépcsőn.

Visszanézek. Nézem a fehér lépcsőfokokat a zöld repkényfallal, az omladozó bástyát és a vasrácsos, pirosvirágos öreg házat, a boltiveket, amelyek mögött kékes ködben a kökockás főtér, —- s mint e mesebeli Csipkerózsaváros fölött az öreg tornyot-------hirtelen egy kép merül

fel lelkem előtt, egy kép, mely voltaképp ott volt mindig gyászos fátylakba burkolva, csak egy kicsit megkoptatta, elmosódottá tette az idő. Szinte hallom jajgatva kondulni a harangot és látom, hogy ereszkedik le a Trangous-lépcsőn lassan, gyászos-fájdalmas énekszóval egy temetés.

Ott laktam én valamikor a rácsosablakos öreg házban, Rőzer Istvánnál, aki városi pénztárnok volt. Az én ablakom a főtérre nyúlt. A Trangous-lépcsö felé csak egy ablaka van a háznak és ez mindig tele volt fehér violával és niros mályvával. Ez volt a Rőzer Magda ablaka.

Igen tetszetős leányzó volt. Én rajongtam érte, a nagyon ifjú szív ábrándos rajongásával, amely még a mesékből, a tündérvilágból táplálkozik. De ha szólt hozzám, durcás és nyegle pose-t öltöttem. Ez volt az én öntudatlan és oktalan trükköm.' Egyszer meg akart csókolni nevetve — én kitéptem magam a kezei közül és a Blaumont-ig meg sem állottam.

Minthogy rajongtam Rőzer Magdáért, mi sem természetesebb, hogy gyűlöltem Páll Dénest. Magas, fekete arcú ur volt, a rajzot tanította a gimnáziumban és festegetett. Azt mondták róla, hogy igen szépen festett, de a képeit nem ismerte senki, mert nagyon visszavonultan élt. Más ember volt, mint a többiek, akik itt laktak, ebben a boldog, színes kis városban.

Egyszer növénygyüjtésből bandukoltam hazafelé. Bádogtarsolyomat, amely teli-tele volt szebbnél szebb vadvirággal. a vállamra akasztottam. Alkonyaikor értem a Trangous-lépcsö alsó fokához. Ragyogó fényben lángolt a torony. Lenn már, a moha és folyondár birodalmában kékes félhomály borongott. És ott állottak a lépcsőn Páll Dénes és Rőzer Magda.

Beosontam a Magda szobájába és leskelődtem. Ma már szégyenkezve vallom be, hogy igy volt, de igy volt. Ámde nem hallottam semmit. Egy-két szót lestem el, egykét hosszú tekintetet, aztán két könnycseppet, amely leszaladt a Rőzer Magda hamvas, kedves arcán.

E perctől fogva gyűlöltem Páll Dénest. Fanatikusan, a meseország, a vasorru bábák és Hüvelyk Matyik gyűlöletével. Hiszen a mesék még oly közel voltak hozzám, csak tegnap hagytam ott őket. Esti ima után szenvedélyes bosszuterveket forraltam. Minden este, alvás előtt, porig aláztam Páll Dénest. De azért kegyesen megbocsájtottam neki és e férfias, lovagi cselekedetemmel megnyertem a Rőzer Magda kezét és szivét.

Közeledtek a vizsgák. Gyűlöletem már kissé megfakult és megoszlott Pali Dénes, meg a latin és a fizika között. Azért hangosan megdobbant a szivem, amikor a rajztanár megszólított. Azért észrevettem, hogy kettőnk közül ö az izgatottabb.

— Fiam. Ugy-e te Rőzeréknél lakok-— Igenis.

— Találkozol Magda kisasszonnyal.

— Hát hogyne — feleltem fölényesen.

— Édes fiam, az isten is megáld, add át neki ezt a levelet. Te már nagyocska fiú vagy, meg fogod érteni, mint mondok: az életem függ tőle.

A haragom egyszerre elröppent. Nagyon megsajnáltam ezt a nagy darab fekete embert.

— Tessék nyugodt lenni. Átadom.

Tűnődve ballagtam haza. Éreztem, hogy valami nagy dolog történik körülöttem. És amint fölmentem a lépcsőn, elfogott az a kellemetlen érzés, ami mindig, valahányszor a házigazdámmal találkoztam. Féltem az öreg Rözertől. Szikár, rideg, sárgaarcu ember volt és rendkívül szúrós szemei voltak. A hangos beszédje kirikoltott a Trangous-lépcsö árkádjai alá.

Ahogy a rézkilincses ajtóhoz értem, hallottam a Rőzer Magda zokogását. Most egy könyörgő hang szólalt meg. Az öreg Rőzer. Milyen lágy tud lenni a hangja.

— Tedd meg édes lányom. Az öreg szülődért.

Zokogás:

— Apám. Mást szeretek.

— Eh, bolondság. Az efféle hamar elmúlik. Ez a másik dolog — csak ez menthet meg bennünket.

Most rekedtté vált a hangja:

— Ha nem fogadod el a Walter Ferenc kezét — holnapután pénztárvizsgálat. És az apádat láncra verve viszik végig a városon.

Hosszú szünet. Egy hang, mely már leküzdötte a könnyeket:

— Jól van, édes apám. Úgy lesz, ahogy akarja —

Magda már jött ki az ajtón. Elibe állottam.

— Magda kisasszony. Egy levél.

Fölszakitotta, átfutotta.

— Mondja meg: nincs válasz — képtelen vagyok túlsókat kívánnak tőlem — mondja meg, legyen nagyon boldog — csak azt kívánom.

Páll Dénes nagyon csöndesen fogadta az izenetet.

— Jól van, édes fiam. Most már jól van minden.

De olyan fátyolosán szomorú volt a hangja, hogy elhatároztam: neki ajándékozom a növénygyűjteményemet.

Másnap hire ment, hogy Rőzer Magda jegyet váltott a gazdag Walter Ferenccel. És harmadnap virradóra Páll Dénes főbelötte magát.

— Először éreztem magam körül a halál szárnycsapásait. Nem leltem a helyemet. Futottam a hegyek közé. De a temetés napján visszahúzott valami. Még egy istenhozzádot akartam mondani a barátomnak.

Lassan jött a menet a Trangous-lépcsön lefelé. Nyolc feketeruhás, feketekeztyüs férfi emelte a virágos koporsót. A koporsó után két ember egy roskadó gyászruhás asszonyt támogatott, a fiatal tanár édesanyját... a harang kondult, a zsoltár halkan szállott, a tömeg könnyesen ereszkedett le a lépcsőn a koporsó után. Egyszerre csörömpölve tört ki egy ablak. Valaki beverte a Rőzer Magda virágos ablakát.

Visszanézek a mohos, repkényes utcán a virágos ablakra, amely fölött vidám fecskék ütöttek tanyát. A napsugár arannyal hint be mindent. Messziről, felülről, valahonnan a Felső Bástyáról a fehér lépcsőn lassan leperdül, lehull egy pirosra hervadt platánlevél.