Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-11-11 / 6. szám - A jó Isten, Geothe és a balsors a berlini színpadokon

szorosan differenciált élettémánk kifejezési nyugvópontra talál'; belénk kell 'férkőznie a termékeny szkepszisnek, [hogy talán mégis Valami deszkafalu .padlásszobában készül a Nagy Mű, mely generációkon keresztül hirdeti majd: éltünk és /alkottunk, ezt alkottuk.

Két kor, két erkölcs, két. gazdasági formula fordulóján, a materiális sanyaru*ság sivatagjában vágyjak az enyhet .adó érzést, melyet lahányan vagyunk, annyi utón akarunk megközelíteni. Szinte elképzelhetetlen, hogy a művészet egy ennyir,e mozgalmas korszakban, mint Amilyenbe akaratlanul, ha nem is önhibánkon kívül, belefutottunk s melyet a bombasztra hajlamos frazeológia „'történelmi időnek“ szeret mondani, a kétségtelenül uj és színes, de tartalomban mégis csak szegényes revünél se tudna időtállóbb emléket emelni magának.

Lépten-nyomon azt halljuk: szellemiségünk generális Válságba jutott. Jó., Azt mondjuk, az uj művésznek el kell vágnia magát, a tradíció kölöncétől. Jó. Viszont tudjuk, hogy mindéin hanyatló, korszakból a művészet találta 'meg leghamarabb a kivezető utat s fáklyákat gyújtott a ködben tévelygőknek, reményt és hitet adott a már-már elbukó embernek, mert a meggyujtott füzekben már az uj ember arcát mutatta fel, az arcot, melyet áhítottunk és kutattunk, melyet követni akartunk.

Prófétáink kissé elszaporodtak és elkoptak a használatban. Gondolkozó ember, persze, hogy rezerváltan 'fogadja ma az Igét ,s a determinizmus 'tehetetlenségével nézi mindazt, amit néhány kiegyensúlyozott és diktátori egyéniség nyújt neki. Áhíde mindezeken felül be kell látnunk, hogy sem .Tosephine Baker, sem Mistinguette nem reprezentálhatnak bennünket, generációnkat, ké^ségeinkaf és kínjainkat, melyeknek életiformáló vajúdásában meg kell teremnie a világszemléletnek, ami majdani évtizedek életének nyújt alapot és lehetőséget.

A diadalmas revü saxofonbugásából pedig füleljük ki az uj művészet uj himnuszát.

V'ozári Dezső.

R jó Isten, Goethe és a balsors a berlini színpadokon

Tehát odáig jutottunk, hogy a jó Isten nélkül még a színház sem megy. — Reinihard kamaraszínháza számára Hasenclever uj darabot irt és komédiájának egyik főszereplője egyenesen a jó Isten. Csak igy: a jó Isten és Werner Krauss, akinek ez ,a (szerep jutott, sem gondolkodott sokat, nézete szerint Gerjhard Hauptmann a legjobb ember a földön, tehát az ő maszkjában jelent meg a színpadon. Modern sportruhában, Szent .Péter pedig mint Ferenc József mutatta be magát és jó bécsiesen beszél. A rendőröknek természetesen szárnyuk van. És ha öngyilkosok kérnek bebocsáttatást, lakáshiány címén visszaküldik őket a földre. Ez az, ami körül: A házasságokat az égben kötik cimü vígjáték forog. Egyszerre három öngyilkos, más országokból, de haláluk oka közös, az aszszony, meg a férfi. Hogy és mint volna, ,ha ezt a három szerencsétlent közös életsorsba kötve, visszaküldenék a földre? Próbáljuk meg. A jó Isten minden jóra kapható és Szent Péter gondoskodik testi jóvoltunkról. Első változat. Az idősebb férfi és a fiatal nő házastárs\ak, a fiatal emberke házibarátféle. Gazdagok. Egy ut a Riviérán. Az idősebb sejti, hogy ifjú társa szerelmes a feleségébe, de tűri, mert nejét szereti. Nem úgy a fiatal szerelmes, aki teljesen bírni .akarja a nőt. Leszámolás, a fiatal gyerek főbelövi magát, az asszony pedig autójával a halálba rohan. Magával viszi ,a férjék Újból visszakerülnek az egekbe. Második változat. Most a fiatalok házastársak, az idősebb a szerelmes. Szegényes környezet, munkások. De igy is megismétlődik a dráma, férfiak az aszszonyért késsel egymásra rohannak, még szerencse, hogy a jó Isten az utolsó pillanatban megérkezik és ha nem is teremt rendet, de legalább megóvja, hogy embervér folyjon. Hasztalan jó a jó Isten. Ö maga sem érzi jól magát az egekben és nyugalomba készül. Olcsó tréfák, itt-ott mulattató jelenetek. De a türelmes berlini közönségnek minden tetszik, amit Reinihard tálal föl neki. A jó Istent Hauptmann maszkjában nyilván nagyszerű ötletnek tartja ...

A Metropol színházban Goethe kisért a színpadon. Lehár muzsikájával. Különösek az emberek. A jó Isten modern sportruhában tetszik nekik, de hogy Goethe <a színpadra jön és énekel mindenféle szerelmes dalokat, már furcsálják. Pedig Lehár alkotó «ereje régi fényében tündököl és Tauber valóban szépen énekel. A baj, úgy látszik az, hogy Lehár szövegíróinak alig jutott több az eszébe, minthogy Goethe valaha egy kedves kalandot élt át az ő Friederikájával. Hasztalan minden, a bécsi operettet a tüneményes bécsi szövegírók teszik tönkre. Hogy pedig az úgynevezett bécsi operettnek manapság a magyar zeneszerzők az oszlopai, számba sem jön. Berlinben Lehár — osztrák zeneszerző.

Sokkal komolyabb eset a Deutsöhes Theater újdonsága. Címe: A gonosztevők, szerzője Bruckner Ferdinánd, akiről nyilvánosan többet nem is tudnak. fMindenféle legenda kering a titokzatos .szerzőről, néhányan asszonyt sejtenek az álnév alatt, körülbelül csak az bizonyos, hogy valahonnan Becsből való. De lehet, .hogy ez a feltevés sem való. 'Mindenesetre drámájának nagy a sikere és kétségtelen, hogy egy rendkívül ügyes, a színpadi technikában feltűnően jártas íróval állunk szemben. Darabja egy kétemeletes bérház keresztmetszete, hat szinpadocska egyszerre, amelyiken játszanak, az teljes világosságban tűndöklik, többi sötét. Ma már ez a beállítás nem színpadi csoda, hanem sokszor ki.próbált trükk, nem is teszi a darabot ;sem jobbá sem érdekésebbé. De Brucknernek sikerült ebbe a keretbe egy igazi tragédiát beleilleszteni megkapó drámai erővel és tagadhatatlanul itt-ott bántó realizmussal. Ahogy Bruckner drámájában beszélnek, néha valóban nem vagyunk nagyon elkényeztetve.

A dráma 'tartalma az öregedő szakácsnő és a facér pincér balsorsa. A pincér kitartatja magát féltucat kedvesétől, a szakácsnő kizáróan bírni akarja és hogy örökre egymáshoz kösse sorsukat, azt állítja és hamisított orvosi bizonyítvánnyal igazolja, hogy — gyermeke lesz. És egy szegény szerencsétlen leányt, aki valóban anyának érzi magái, melenget és ápol csak azért, hogy később annak gyermekével játszhassa tovább a bo'-dog szerető és a jó anya szerepét. Ez az egyszerű nő, aki minden áldozatra kész kedveséért, gyilkossá lesz abban a pillanatban, amikor teljes bizonyságát kapja, hogy kedvese megcsalja. Az a másik asszony a bérház földszintjén lakik, a szakácsnő megfojtja és mert a pincér ott feledett arányláncát találják meg szobájában, a hűtlen kedves kerül gyilkoság vádja alatt a törvényszék elé. Ezzel a drámával kapcsolatosan fut a ház többi lakóinak balsorsa, Bruckner született pesszimista, mindent csak a legsötétebb színekben lát és a második felvonás egyszerre egymás mellett négy törvényszéki tárgyalást mutat be, nyilván csak azért, hogy alkalma legyen — az emberi törvények, .a bíróságok és Ítéleteik ellen tüntetni. De még a léha, könnyelmű, csak a karzatra spekuláló jelenetek közepette sem veszíthet a dráma belső erejéből, amelynek csúcspontja, amiikor a törvény előtt egymással szembekerülnek, a gyilkos asszony mint tanú és a hűtlen szerető .mint vádlott. Ez az asszony, akit Lucie Höflich mesteri erővel játszott, egy pillanatra sem tudja megbocsátani, hogy kedvese megcsalta és nem akarja megakadályozni, hogy — méltó büntetést ikapjon. Megesküszik, hogy csak a valót Vallja, nem is hazudik, de egy szóval sem próbálja a még mindig szeretett vádlottat menteni. Persze a vádlott ártatlansága tudatában oly hangon beszél (a bírósággal, amire alig akad példa és a szerzőnek tömérdek alkalma van. a tmai társadalmi rend ellen izgatni.

— Volt-e már büntetve? — kérdi az elnök.

— Nem ... De két évig voltam katona...

Taps a karzaton, amelyet gyorsan elnyom a földszint pisszegése ...

Egyszerre négy helyütt tárgyalják a bérkaszárnya bűnösének perét. iA facér pincért halálra Ítélik. A leányt, aki minden oldalról elhagyott gyermekével a vízbe ugrott és csak őt mentették ki élve, nyolcévi börtönre ítélik. És igy tovább. Érdekes csak a szakácsnő marad, aki utóbb aláiratlanul összetépi a kegyelemért esdeklő folyamodást, de nyu godtan és megelégedve maga is a halálba megy, miután tudja, hogy szeretőjét senki sem mentheti meg a hóhér karjaiból. Ez az igazi népdráma, minden más csak felesleges szenzáció. De a népdráma Reinihard színpadán valóban kivételes erővel hat, a közönség kénytelen feledni Bruckner tendenciáit és tapsolni a művészi készségnek, amely Berlin első színpadán megnyilvánul. Ha Bruckner (azt mondja, hogy nem mindnyájan gonosztevők, akiket a mai társadalmi rend kiközösít magából, nem mond újat és ha a törvények reformját követeli az emberi eltévelyedettek érdekében, számíthat ezrek támogatására. De ahol realiz-