Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-10-07 / 1. szám - Herczeg Ferenc: Élet, halál, szerelem
Krausz Katóka, a huszti álarcosbál díjnyertes főszereplője (Szerenczy felvétele, Huszt) — A főtisztelendő ur legyen szives és siessen le a második emeletre, mert egy nő megmérgezte magát. A (házmester ngy tudta, -hogy a főtisztelendő ur orvosdoktor -is. Az Állatok a,pja magára kapta a ruháját és -ment. Ha hívták, akkor mindig ment. Az orvosi praxisa ugyan inkább csak állatorvosi volt, de a mérgekhez értett, kiváltképpen a kígyó- és nyilimérgekhez. A második emeleten dűlt arcú, éltesebb uriasszony várta. Kövér hölgy volt, — Tureczky atya a gazda gyakorlott szem-évei úgy száztíz kilóra becsülte, — az orra vörös volt a sírástól — és hegyes, ha fiatalabb lett volna, fitosnak mondták volna. — Hol a beteg? — k’érdezte a páter. — -Benn van a szobájában. iMég nem vette be a mérget, de nála van. Még nem vette be? Lám, ezek okos emberek, akkor hívják a doktort, mikor a (beteg még egészséges. Ilyenkor könnyebb is segíteni. Selyemernyős lámpa fénye mellett jószagu, puha női fészekben találta magát. A köreveiről fiatal nő nézett vele farkasszemet. — Iduska leányom! — mutatta be szipogva a kövér hölgy. Iduska kurtára vágott, kondor hajával és a hosszú selyem-pilláival olyan volt, mint egy -görög pásztorfiu. Ida hegyéről. A pátert nem lepte meg sem a fiús hajviselete, sem a fiús pongyolája; aki harminc esztendeig élt vadak közt, azt nem lehet női negliigékkel meglepni. Valami azonban mégis megdöbbentette: a páeztorfiu orra. Ez a merész, finom és szeszélyes orr valamire, 'vagy inkább valakire emlékeztette, valakire, akire Tureczky atya harminc esztendő óta nem gond'olt. — Kicsoda ön, -kérem? — kérdezte Idus. — Egy vén doktor, akit a házmester húzott ki az ágyból, — És mit akar itt, kérem? — Segíteni szeretnék önön, ha lehetne. — Én nem vagyok beteg. — Elmúlt éj-jel nem aludt és most is ideges, — -ha nem volna jónevelésü fiatal hölgy, mindjárt a fejemhez vágná azt a csészét. A pásztorfiu a tiz rózsás körmével hirtelen belekapott a kondor hajába, — a következő pillanatban már megbánta ezt a fegyelmezetlen mozdulatát. — Szeretnék öntől valamit kérdezni, — szólt a páter és a mély orgonahangja csudaszeliden zengett. Hosszú szünet. Azután: — Hát tessék kérdezni. Valami nagyszerű adománya volt Tureczky atyának, hogy az emberek, de főleg a nők, első látásra megbíztak benne. De nemcsak az emberek. Egyszer egy kis makit hoztak neki az erdőből, az két napig mindig sirt, de mikor aztán szabad választást engedtek neki az őserdő és a páter cellája között, a páterre szavazott. — Tehát tessék kérdezni ! S ő kérdezett: Megéri az az ur, hogy maga meghaljon érte? iá — Az az ur!? — Idűs arca vérvörös lett. — Hát honnan tudja? — Mért gondolna különben a halálra? Nem hinném. hogy kártyaadósságai volnának. Iduska ekkor minden bevezetés és átmenet -nélkül elkezdett keservesen sírni. — Nem baj! — gondolta magában a páter. — Első nap a kis maki is sírt! — -Hát igen — bánom is én — gondoljon amit akar, — de én nem tudok így -élni! — A vőlegénye az illető? — kérdezte az Állatok apja. — Nem, nem. Gyermekkori barátom. Mi szomszédok voltunk Gömörben. Szerelemről nem volt szó közöttünk, de én kislánykorom óta magától értetődőnek találtam, hogy egyszer majd a felesége leszek. — De közbejött valaki! Ki jött közbe? — (Maglód! Magda. Biztosan hallott róla, hiszen nagyon híres színésznő. — Nem hallottam még a nevét, de az nem bizonyít ellene. Kissé elmaradtam a kortól. Két hónapnál ezelőtt még szentül hittem, hogv Angolországban még mindig Viktória királynő uralkodik. De folytassa kérem! Ho-gv hÍvják azt az urat? — Malata Árpád! — S ő beleszeretett a művésznőbe? — Nem, — a rosszabbik eset következett be: a imüvéisznő szeretett bele Árpádba. Tudnia kell, hogv Maglódí Mavd!a nagyon szén, nagyon eszes és nagyon gonosz nő.‘Árpád1 nedig hiú. hiszen férfi. — Szép ember? — Nagyon tetszik a nőknek. Azt hiszem, ahánv híres asszonv és leány van Budapesten, az mind Malátával álmodik. — És mikor tört ki a krízis? — Ma délben. Azt akartam, hovv maradion nálunk ebéden, dé ő Maglódi Magdához Ígérkezett. M«nronii'taim. neki, hogv meghalok, ha elmegy — ő nevetett és elment Mert szive, az ninc« — És ezt persze nem lehet túlélni?
