Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-10-07 / 1. szám - Surányi Miklós: A mágus
Jackie Coogan, a revücsillag Jackie 1000 font hetibérrel a londoni Palladium-revüben lép föl .Ambrosia gúnyosan felbiggyesztette biborszinü ajkát. ;í , jj-; j j —■ Aranyaiddal kérkede-1? Ha akarnám, másoktól is kapnék. Többet, mint amennyit a király kincstáráiban rejtegetnek. Azt kérdezem tőled, tudsz-e nekem az antik istenekéhez hasonló egészséget adni? — Olyant, mint amilyen a mennyek lakóié. — Hosszú életet? A tudós átszellemült arccal tekintett az égre. — Asszonyom, elárulom neked, hogy a kabibailisztikus világ legmélyebb rejtelmét fedeztem fel egy hosszú élet verejtéke® munkája nyomán. Ambrosia maga is extázisba esett. — Mondd meg nekem,, Marzio... — De csak, ha Ígéred. .. — ígérem! — Esküdj! — Esküszöm! — De ne csalj meg! Én az egész alvilág felett rendelkezem. És én az egész életem értelmét, a lelkem legdrágább kincsét rakom le gyönyörű lábaid elé. — Beszélj! — Én birtokában vagyok az őreik élet titkának. — Örök életről beszélsz? Ezt már sok lótó-futó kabbalis-ta és asztrológus Ígérte fejedelmeknek és szép asszonyoknak egyaránt. De még senki sem váltotta be fellengős ígéreteit. — Hát Raiimundus Lüllus? — Szélhámos volt és maga is meghalt. — iNem hiszel az ars magna mindenhatóságában? — Ti, mágusok és doktorok, csupa olyan dolgokat Ígérgettek, amelyek meghaladják az emberi képzelet és vágyakozás határait. Örök élet... Nem is kezditek alább. De az apró realitások terén mit sem produkáltok. Galeotti kénytelen volt magában ágazat adni a ravasz udvarhölgynek. A mágusok az illúziók terén mindenhatók voltak, de például egy lat arany előállítása dolgában a végtelenségig huzták-halasztották csodatevő erejük bebizonyítását. Ő maga is (félt, hogy az apró valóságok mezején csetleni-botlani fog a tudománya. Ö tudta, amit tudott. Az örök élet titkával rendben volt, de ezt a nagy ágyút időnekelőtte nem akarta elsütni. Érezte, hogy maga iránt a hitet előbb más apróbb csoda tét-elekkel kell megszilárditani. .Szenvedélyes szerelme azonban szertelenül kitört és karjait kitárva, szinte ész nélkül felhördült: — 'Mindenem a tiéd, imádott Sennora! A lelkem, a testeim, az örök üdvösségem, az életem... A hölgy bánatosan legyintett. — A provenceí dalnokok nyelve ez, akik viszont az araboktól tanulták a virágos kifejezéseket. — De én örökké szeretlek. — Minden apród azt teszi. Tizenötéves korukban kezdik és soha sem hagynak fel e szokásukkal. — De én meghalok érted,. — Egyéb semmi? Meghalni könnyű valakiért, de valakinek élni. .. ez úgy látszik, a legnagyobb feladat nektek férfiaknak. —- Mit kívánsz, drága Sennora? — Először is tudni akarom, hogy csakugyan értesz-eaz alkímiához. Galeotti megrezzent, de felemelt hangon, esküre emelt kézzel válaszolt. — Aranyat csinálok a 'csodálatos és hatalmas ars magma segítségével. Az egész világot, a tengert, a. hegyeket, a napot, a holdat és a csillagokat arannyá tudnám változtatni, ha elég higanyt és ként tudnék hozzá teremteni. Ambrosia tiltakozva emelte fel a kezét. — A csillagokat elengedem. Az udvari lovagok minduntalan le akarják hozni érteim a csillagokat, de nem engedem felforgatni, miattam a világegyetemet. Galeotti megértette Ambrosiát. Előszedte féltve őrzött kincsét, Mátyás király ajándékát: száz darab finom körmöci aranyat. Az aranyakat olvasztott szénnátriumba tette. Ilyenformán olyan testet kapott, amelyben látszólag semmi arany sem volt. A preparátumot Ambrosia elé vitte. A -hölgy csodálkozva meresztette szemét. — Mi ez? — Közönséges vasérc oldata. Szerezhetsz magadnak annyit, amennyit akarsz. — Nos? — Ha ehhez egy kevés ezüstöt vegyitek és felhevítem, az egész vegyület arannyá változik. — Oh, ha igaz volna! Galeotti kivitte a hölgyet a város végére, a vesztőhely dombjára. Nyárvégi éjszaka volt. Az őrök éjfélt kiabáltak és a levegő reszketett a leghosszabb nap tikkasztó forróságától. A humanista felöltötte asztrológusköipenyét és fejére csúcsos, csillagokkal1 hímzett föveget illesztett. Kört rajzolt maga -körül a földre és, segítségül hívta a szellemeket. — Világegyetem! Halljad hangomat! ,A föld nyíljék meg előttem! Fák, ne reszkessetek, dicsérni akarom az urat. Öt, aki mindén és aki egyetlen. A szelek nému'ljanak el, az egek nyíljanak meg ... — Siess, siess! — unszolta Ambrosia, aki reszketett a félelemtől és kíváncsiságtól. Galeotti az oldatot tűzre tette, a kénnátrium elpárolgott és a tégely fenekén ott csillogott az arany. Ambrosia felsiko-ltott és homlokon csókolta a tudóst. (Folyt, köv.)
