Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Babits Mihály: Elgurult napok
És mindenekfölött: ó drága völgy, ki adtad, nekem adtad Zsuzsikát, legyél megáldva véges-végtelen. Adtad: hogy legyen húgom, hitvesem, édesanyám, fakadó uj hitem, ujult életem édes izei, nőtt szárnyaimnak roppant lendülése... Zsuzsika gyermek: májusban töltötte be a tizenhat évet. Olyan sugárzóan tizenhatéves, olyan ős fürdetés el fiatal, hogy mikor barnafürtös kis feje feléd hajlik: széttágulsz valami csodás, valami végtelen friss lélegzéssé s úgy van tüdődben az egész világ, mint egyetlen óriási virág illata. És fellázad benned az ős zokogás: hogy nem lehet többe halál s öregség, mert Zsuzsika a küszöbön áll. Oh, hogy jött felém először, hogy mosolygott és félt, mozdult és maradt! így jön ki a kis fürj, ha a reggel meghimbáita karjain a világot, megfürdette és homlokon csókolta, igy jön ki a kis fürj a gyémántot esőzö rengő zab-kalászok közül. Okos szemével szétnéz epedőn és félénken. És félretartva drága kis fejét, azt mondja a világnak: — Pitypalaty! — És a világ boldog, hogy van fürjmadár. Zsuzsika hangja meleg, dúsan omló és mindig több lélekkel áradó, mint elrohant langyos nyári eső szavatlan édes meleg zubogása a kert torkos virágai között. Az ő beszéde nem nyelvtan, nem törik igére, főné re és más nehézségre, nem mondat és körülhatárolt értelem. Egyetlen meleg-gazdag zuhatag az ő beszéde. És mikor hallom, gyermeksirások bimbóznak belém, hogy milyen édes az élet. És szétlágyulok széles termezővé és hull reám a májusi eső. S bennem fogam zik a puha kenyér, minden szegény embernek kenyere s bennem fogamzik a jó: ág. Oh gyermekem, hosszú tiz éve már, hogy nehéz utam magánosba tévedt. Futottam a szivemtől, mert ije: ztett egy régi irtózatos karmolás. Mutattam gőgöt s cinikus közönyt mutattam: nem fáj és igy jobb nekem: hogy eltemes em a nagy zokogást, mely vak öklével szörnyű éjeken verdeste lelkem titkos boltjait. S te visszaadtad régi napjaim. Te visszaadtad régi szemeim. Melyekben olyan gazdag a világ színekkel és hangokkal és az élet titkos jóságaival, hogy kiárad. kicsap belőlem és lesz majd csodás uj örök szépség s hullámaival elönti majd a messzi sziveket. Kis tested s kis testedbe ágyazott csicsergő lelked egy uj végtelen reggel hivása, uj világteremtés kezdő dala s megfrissült életemben uj nagy mérésre kél Prométheusz. Szavakká tépem testemlelkemet és véres, lelkes, mély és különös szavakkal katédrálist építek minden romok és múlások fölé. Hogy uj küzdésre riadt századok hulkult lépéssel s zengő sziv-veréssel, mint örök tavaszt lássák és csodálják édes mosolygó gyermekarcodat. És te, Budagyöngye, légy örökre beszőve sötét és bíbor, véres és virágos napjaim közé, mint dús szövetbe a nehéz arany. Most elmegyek. Már uj dolgok zuhannak, uj fák, virágok és uj csillagok, uj tájik, emberek és temetők, hogy bennem uj világgá legyenek: uj csók és uj seb: egy uj szavú én. És igy tovább, mindig tovább rohanva minden uj énen s uj világokon ujult habokban újra támadok. Amig deltámban majd összezuhogy minden: minden én és minden világ. És a végtelen uj halászai, az uj örökszavu nagy gyermekek. ha egybezugnak örök habjiim csodálva mond:ák majd a partokon és áhítattal: — Csodálatos élet volt. Végtelen, mint a világűr s mély titkokkal terhes, mint a tenger s a messzi csillagok. Orbánhegy, 1928. május 31. II. Este Avignonban. Valami hívott. Valaki intett. Ott hagytam a hideg' hotel-szobát. Nyakamba vettem a várost. Bevesztem a szemetes, szűk uccákba. A hideg e ő lehomályositotta a lámpák világát és sirt a csatornákban, mint egy kilökött gyermek. Olyan rohanva mentem, mintha el akarnám magam hullatni, mint egy lopott tárgyat. Irtózatos öreg uccákon ténferegtem át. Nem láttam, nem hallottam. A lelkem halottá hunyta az érzékeimet. De vert az eső, de fáztam, de egyedül voltam. Vízről jövő szél frissessége ébresztett magamhoz. Csendesen szóltam: ni, a Szamos. Egy csolnak volt a viz közepén. Magános férfi énekelt benne. A nóta szálain, mint gyöngyök a fonalon, régi könnyek voltak. A nóta bánatosan kanyargóit, mint nedves galylak füstje: Mikor mentem Várad felé, Hasadt az ég három felé ... Mentem felfelé a folyó mentén. Kiskocsmához értem. A kocsma asztalán egy szál gyertya égett. Apám ült az asztalnál, egy kancsó bor volt előtte. Hallgatva könyökölt és bebámult a gyertya fényébe? Úgy fáztam, úgy fáztam, úgy sirt a szivem. Kérdeztem tőle gyermeki szóval: — Édesapám lelkem, hol van a cigány? Hol van a nóta, hol van a kedve, hol van a tánca? Édesapám lelkem, miért nem szórja az aranyakat? Nagy kék eres szemeivel rám nézett. Nézett, nézett s már megindult sirás volt: Leborult az asztalra, úgy zokogott. És akkor megszólaltak az avignoni harangok. De a hangjuknak én adtam lelket. Mély zúgással mondták Kolozsvár szivét. Én láttam a halottakat. Láttam anyámat, aki fájt s szeretett. S világra szült engem, hogy legyen Erdély világ leikébe nőtt örök katédrális, minden anya nyelvén megértett zokogás, minden szivet megmondó zsoltár. Láttam Szenczi Molnár Albertét, édes bátyámat. Apácait és a Bécs-igázó Bethlent. Az öreg Rákóczit s Ady Endre sötét szemét. Sok halottat láttam még: az én családom. Akikben él a halhatatlan Erdély. Mikor haza értein a hotel-szobába: nagyon esőverte volt az arcom. És őszben, és éjben, és Avigno”ban megtanultam valamit. Futhatok én már bármerre, űzhetem magam: mindig csak a kolozsvári temető hantjai közt fogok járni. Aviemon. 1928. október 31. Elgurult napok Napjaim mint az elgurult gyümölcsök botlanak, futnak, sárban hemperegnek. végre megállnak, éjjel, s vég-időkig kicsi gödrökben poshadnak, felejtve. Ki szedi föl fa alól a. gyümxdcsöt? Kis gödrökből a. poshadó gyümölcsöt? Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt? Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt? » Oh kedvesem, ne hadd igy elgurulni a lejtőn, fogd köténybe, fog öledbe a bús Indiókat. ízlelje meg ajkad perceim izét, mely csak frissen édes! Jön a favágó már hallom a léptét ütemre s mint a gyilkos szívverése konokabb egyre — mit tudom a hangról, messze-e még vagy mikor ér idáig? Babits Mihály.
