Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Szabó Dezső: Két levél
Az idei budapesti téli tárlatról. Komáromi-Katz: Beethoven. Két lécéi Irta: Szabó Dezső I. Búcsú Budagyöngyétől. Most elmegyek. Halmok, akikben jóságom szelíd világot ígért, fák, bánatom lombos beszédei s gyermek-csodálkozásom fakadó szemei, virágok! Minden, mi itt kicsinyül vagy nagyuil, emberként vagy mint az anyag néma habja volt életem, volt én: most elmegyek. Ti itt maradtok s nem lesz okotok, sem célotok. Nem lesz értelmetek. Lesztek halottak: széttört meteor. Kikből kihullott az ős csodatitok. Melyben voltatok egység, szánalom, akarat, cél. harag, csók, sejtelem: egyetlen arc, egyetlen fájdalom. Most elmegyek. Uj fák, uj halmok, maga a Duna személyesen, a titokzatos Gellért, a Sashegy, a Farkasréti roppant temető sirdombajai zajló hullámaival, a Máréonhegy s uj édes otthonom: az Orbánhegy és rejtő kertjei, a Kuszi Lajos kis boltja, ahol van édes bor, puha kenyér, nyolc fillérért egy csomó zsenge hagyma s hol egy sugárzó lányka mosolyog: mind e csodák s uj dolgok folytonos hulló özönben patakzanak majd össze egy-egy uj egy; égbe. Mely lesz logika és ős bozótu mitológia, lesz eposz, mese, dal és riadó. S amelyre én, mély áhítattal álmélkodva, mint Mária a kijelentő angyal előtt, riadt örömmel, mint első csóknál a kamasz diák és éles jajjal, mint bedöfött tőre, ujjongom, sírom, hitvallom, panaszlom: én! én! Most elmegyek. Hogy az anyag máshol felfakadó álmában újból uj világ legyek. Lesz uj teremtés és uj Bibiin. Már csodálatos sejtelmek suhannak, mint kivont kardu szörnyű angyalok. Az Unikornus bőg már a bozótban s titokzatos kürtök hívása szól. S mint vad szerelem, mint kicsattanó ős magvu csók áttüzesit, eláraszt dús mámorod közelgő uj világ. Az embert újra titánná szülő hős álmu gigantikus uj világ. Most elmegyek. Jer Bánatom, te édes, sötét fürtökkel rengő kék szemű, hervadt szépségű bús királyleány. Te tanítottál: olvasni a világot s a hulló ember mélyebb titkait. Puha kezednek érintése oly jó, úgy elzisongit, mintha édesanyám fekete szirmú szelíd szavai érintenék felkarmolt lelkemet. És ha énekedben mondod a világot, ezt a szörnyii Nessusinget, e minden percben belénk maró ciliciumot: nem. fáj a fájdalom s a sebek száján örök beszédű dús virág fakad. Mert énekedben minden végtelen, minden fájás: uj, harcos akarat. S minden halál: uj életnek oka. Menjünk. Bánatom, uj dalok felé. De mint búcsúzó koporsót az ősi küszöbön: állítsuk meg egy percre az elrohant életet. Nézd, mint gyermekleányok, kik a futásban megállanak egy pillanatra és édes meghajlásban kis kezük megbarálja térdüket, fürtökkel csilingelő kis fejük hátrafordul és visszamosolyog: az elfutott napok megá lanak az idő peremén s felfogva fényes ködszoknyájukat felém villantják boldog térdűiket. Halkan dalolnak s felnyílt mély szemükből egy nagy boldogság visszamosolyog. < >h Budagyöngye, hol Klára, a vén szobalány, sohsem mosta meg a kávés-csészéimet. Mert vén volt szegény, csúf, fonnyadt és férfi-vágy nem nyilt feléje: hát a kutya'áját, nem mosta meg kávés-csészéimet! Hogy mégis, mégis zord ökle legyen az élet ellen, mely olyan kegyetlen, oly szüntelenül férfiatlan hozzá. Oh szép Virányos, melynek lankái olyan édesek s anyául várók, hogy elszelidült lelkem rajtük gyermek volt s bárány. És te, Pasarét, hol az Ádámék vendéglőjében mindennap bécsiszeletet ettem, összesen kétszázhetvennyolcat. Salátával. Ezek bennem eposszá duzzadtak. És lelkemben már acélpaták szikráznak s döngenek az uj héroszok vas lépései. Az én paripámon tanul majd lovagolni az uj magyar. És a most vajúdó kölyök-világ tőlem szív leikévé egy uj époszt.