Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-12-23 / 12-13. szám - Kodolányi János: Karácsony

Dr. phil. et mag. pharm. Liesl Kessler, a nagy szom­bati társaság tagja, akinek drámáját a napokban nagy sikerrel mutatták be Becsben. (Kabáth felvét.) Hacker Györgyi, a kiváló nagyszombati tennisz­­játékosnő. (Kabáth felvétele, Nagyszombat.) nyöket a falakat, pillanat alatt barátságossá tette a leve­gőt s valami áhitatos hangulatot teremtett, mint a temp­lomban urfelmutatáskor a meglóbált tömjéntartó. Nem be­szélt egyikünk sem, mind a ketten belemerültünk gondola­tainkba s Bözsi a süteményt szeletelhette és rakosgatta egy nagy tányérra, én pedig elővettem azt a régi, diákköri zsakettemet, amelyet minden fáradozás ellenére sem tud­tam a Kazár-uccai zsidók nyakába sózni. A zsakett igen jó állapotban volt még, valamikor ebben mondtam el ön­­képzőköri beszédeimet s jelenteni meg a kisvárosi családok zsurjain. Most tiszta fehérneműt vettem elő a billenőajtaju szekrényből, két ingem közül a jobbikat s a másik nyak­kendőmet, melyet egyik barátom felejtett egyszer nálam. Felöltöztem a tükör előtt és odaültem az asztalhoz. Néze­gettem Bözsit, ahogy nagy áhitatosan bánik a piros süte­ménnyel s a tepsi alján maradt morzsákat megeszegeti, mint ahogy asszonyok szokták. Végre ott pompázott az asztalon az egész torony. Gőzölt és illatozott. —- Még valamit el kell intézni. -— mondta gyönyör­ködve s kiment a konyhába. Csakhamar fenyőgallyal jött vissza és odatette az asztalra, odaállította, mint szomorú és szerény szimbólumát a karácsonyfának. — Nálunk most gyújtják meg odahaza a gyertyákat, mondtam, hogy megtörjem a csendet, amely szinte fojto­gatott.-— Jövőre már a mi kisfiúnk is örül a karácsonyfá­nak! S aztán Bözsi is felvette azt a régi kék bársonyruhá­ját, amely már alig ment rá, hiszen leánykorából való volt, megfésülködött és megmosdott, friss szappanszaga volt és mosolygott. A kályhában égett a tűz. S mi ültünk egymás mellett és néztük egymást. Én úgy éreztem, száz kilométerre va­gyok innét. Menekültem a süteményes táltól, a fenyőágtól és a terpentinszagtól ünnepi bútorok közül, menekültem a zsakettem terhétől, melynek fekete szárnyai komikusán és szomorúan vittek vissza bő vacsorák és csillogó borok kö­zé, zongoraszóba és leányok parfümillatába, menekültem sajátmagamtól. De minduntalan visszakötözött Böske, aki­nek én jelentettem az ünnepet, a békét, szeretetet és aki­nek én voltam a talaj és a hit. — Kóstold csak meg ezt az almáslepényt. Odahaza, ha sütni kellett valamit, csak velem csináltatták. Örökké szid­tak és kifogásoltak, de azért velem süttették az almásle­pényt. Meg a rétest. Vagy később: — Igaz, hogy nagyon nyomorúságosán élünk, de én azért mégse cserélnék senkivel... Veled együtt lenni ka­rácsony este még a pokolban is jó ... Várj csak, ha egy­szer házunk lesz, meg pénzünk, ruhánk, bútorunk, kertünk, szóval minden, de minden meglesz, amit csak akarunk, milyen szép karácsonyestéket rendezünk. Plafonig érő ka­rácsonyfát állítunk a gyerekeknek és telerakjuk csillo­gókkal, gyertyákkal, meglátod. Majd akkor sütök ám igazi jó almáslepényt, meg tortát és meghívhatod a barátaidat, akkor bizonyosan többen lesznek, mint most... Akkor nézd meg, hogy mi lesz! Megnyalhatod utána mind a húsz körmödet... Kint lárma kerekedett, valahonnét hazajöttek a gyere­kek, azok veszekedtek, aztán egyszerre érkezett meg Olga és Politzer ur, már az ajtóban vitatkoztak valamin és be­hallatszott elkeseredett lármájuk: — Vigye vissza, maga büdös zsidó! nem vagyok rá­szorulva a maga vacakjára. Ide hoz egy ilyen vacakot va­lami bögrébe, azt hiszi, nekem kell a maga karácsonyfája? Egye- meg. Egye meg a karácsonyfáját!

Next

/
Oldalképek
Tartalom