Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-16 / 11. szám - Surányi Miklós: A mágus (11)
Néhány nap múlva kelet felöl nagy tömegek özönlöttek Barcelonába, jajgató, siránkozó, vértöl és sártól piszkos próféták, akik durva keresztet emeltek a magasba, vezeklők, akik véresre korbácsolták hátukat és jajgatva kérték az Isten irgalmát. A város újra benépesedett, s az idegenek összekeveredtek az otthon maradt barcelonaiakkal. Ott megtudták, hogy mindennek a királyné udvarhölgye, a tábornagy felesége, a gögös és halhatatlanság után áhítozó Ambrosia hercegnő az oka. Ambrosia elhagyatva, kétségbeesés közepette bujt meg abban a torony-szobában, ahol a király és az apród kalandja lejátszódott. Remegett a rémülettől és tanácstalanságában hol az Isten, hol az ördög segítségéért rimánkodott. Mit ér most a halhatatlanság, amikor vérszomjas fenevadak ólálkodnak a dón jón árkában, ahol egykor a szerelmes Alfonso fetrengett a halálugrás után! Ambrosia érezte, hogy meghurcoltatás, szégyen és kínszenvedés várakozik rá, amelyből csak a halál édes megváltása árán szabadulhat meg. Most látta, hogy a halhatatlanság a legszörnyübb istencsapása, pokoli átok, szörnyű sors, a leigázott szellemek bosszúja, azért, hogy hűtlenül visszaélt Raimundus Lullus örök életet adó italával. Örök élet, örök szenvedéssel: ez az elkárhozott lelkek méltó büntetése s Ambrosia kimondhatatlanul félt, hogy a büntető Isten az elevenen való elkárhozást szabta ki örökkévaló osztályrészéül. Lenn, a vártorony körül, örjöngö üvöltéssel kereste öt a csőcselék. Egyrészük máglyát rakott, hogy elégessék a boszorkányt, az ördög átkos szeretőjét s hogy a láng megtisztítsa a bűnnel és betegséggel megfertőzött levegőt. Ambrosia borzadva nézte a szurkos fahasábokat, amelyek lángra kapva az ő reszkető, verejtékező, kinban rángatózó testét fogják perzselni időtlen időkig. — Galeotti, segíts! — kiáltotta öntudatlanul, széttárta karjait és meredt szemmel bámult a csillagos ég felé, mintha onnan akarná leidézni a mindenható mágust. A torony alatt elnémult a tömeg, hirtelen dermesztő csend váltotta fel a tomboló zsivajt és Ambrosia ettől a halálos némaságtól még jobban megrettent, mint a fenyegetések, átkok, szidalmak és jajgatások előbb még égbekiáltó hangversenyétől. Szivdobogva a dón jón ablakához lépett és lekémlelt a tornatérre. A tér közepén mágusok hegyes süvegével, aranycsil.lagos, hímzett köpenyében, varázs-vesszejével, füstölőivel és óriás kaballás könyvekkel kezében, félelmetes arccal, villogó szemmel, ott állt Galeotti és szózatot intézett a néphez. — Oh, balga emberek, eszeveszett dühöngök, Isten ellen lázadt baromi csorda, ti bűnt bűnre halmoztok az ég parancsai és a természet törvényei ellen. Megveszett birkák módjára rohantok a biztos halál felé. Nem veszitek észre, hogy igy összezsúfolva egymást gyilkoljátok meg dögvészes leheletetekkel? Nem látjátok-e, hogy a csecsemő kifordul anyja karjaiból és a temetetlen halottak fölé rakásra hullik a sirató asszonyok tömege? Menjetek szét, dobjátok el rongyaitokat, tisztálkodjatok meg a tenger hullámaiban, verjetek sátrat az erdőkben, öltözzetek fehér gyolcsba és ne táplálkozzatok, csak datolyával, fügével, erdei vadak húsával, amelyeket még nem fertőzött meg a pestis ártó szelleme. Hagyjátok el ezt a várost, Koncs Ferenc, az ismertnevü pozsonyi zongoraművész. (Kabáth felvétele, Nagyszombat.) Pálffy Paula grófnő, Szomolány. (Kabáth felvétele, Nagyszombat.)
