Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-16 / 11. szám - Szvatkó Pál: Levél a szlovenszkói irodalomról
KÉPES HÉT SZÉPIRODALMI HETILAP I. évfolyam. 11. szám. Prága, 1928 december ló. Leóéi a szlooenszkói irodalomról Igen tisztelt Uram! Hozzámintézett kimerítő és bizonyára tiszta jószándékkal irt levelében elpanaszolja, hogy a Képes Hét nem foglalkozik kellőképpen a szlovenszkói magyar irodalommal, amennyiben programjának nem tengelye a szlovenszkói magyar irodalom „kollektív“ ápolása, hanem csupán akcidentálisan és önkényes válogatással kap ki egyegy szlovenszkói írást és rendszeres irodalompolitika nélkül közli azt le. Hogy a szlovenszkói magyar irodalommal foglalkozunk és foglalkozni akarunk, annak tanúbizonysága például ez a levél. Állástfoglalunk abban a kérdésben, amelyet állítólag hallgatagon és fitymálva mellőzünk. Röviden: a mi áláspontunk a szlovenszkói magyar irodalommal szemben a várakozás. Várjuk, amig olyan írásokat kapunk, amelyek nívósak és mégis a tömegekhez szólnak. Várjuk, amig a szlovenszkói magyar irodalom a mi portánkon alkotásokban revelálódik, nem pedig programokban és irodalompolitikában. Programhoz és irodalompolitikához mi, a szerény képeslap, nem merünk hozzászólni, márcsak azért sem, mert egész őszintén szólva fogalmunk sincs arról, milyen lehetne annak a speciális „szlovenszkói“ magyar irodalomnak a programja, amelynek nem egyszerűen az itt született és itt élő irók statisztikája jelentené az alapot, hanem valami más, valami kollektív eszme. Félünk a „Heimatkunst“ fogalmának félreértésétől. Az igazi és becsült Heimatkunst nem az, amely egy tájlelket ragad meg bárhogy — marcangolja, permutálja és görcsösen kapaszkodik beléje — hanem az, amely egy tájlelket ragad meg bárhogy, — marcangolja, válni egy különös zamatu és eddig még rejtett szépségű tájlelket. Félünk, hogy programkitüzéssel ugyanolyan zsákutcába kerülünk, mint egy másik utódállambeli magyar kisebbség irodalma, ahol egy-egy képeslap mellékletében néhány lelkes ember megteremtette ezt a „külön irodalmat“ és különülő íróinak légióival természetesen egy vad és kápráztatóan naiv dilettantizmusba süllyedt, melyben még a komoly elemek is el-eltünedeztek. (S akadtak nálunk, akik ódái szavakkal méltatták ezt az elkülönült és elsekélyesedett irodalmat, csak azért, mert éppen elkülönült.) Levelében ellentmondásnak érzi, ha a Képes Hét egyszerre kíván a „tömegek Ízlésén“ és „finoman, nívósán“ szólni. Mi ezt a kettősséget nem érezzük ellentétnek és utalunk eddig megjelent novelláink egyrészére: a Heltaiakra, Móricz Zsigmondokra, Herczegekre, Karinthykra, Máraiakra, Krúdykra, akik igenis olyat alkotnak, ami a tömegnek kell és mégis megmaradnak a művészet legmagasabb fellegvárában. Szlovenszkói Írótól ugyanilyet kérünk: általánosan mulattatót, de amellett komoly irodalmi alkotást. Szlovenszkónak nincs magyar irodalma, csak magyar irói vannak. Értsük meg, a helyzet olyan, hogy a szlovenszkói magyar iró, lia tenetség és igy ambíciói vannak, hamarosan kikerül az itteni millióból és befut az egyetemes magyar irodalomba. Márai Sándor, Komlós Aladár, Falu Tamás, Sándor Imre, Neubauer Pál megszűntek „vidéki“ nevek lenni és Szenes Erzsi, Vozari Dezső és annyi sok más -—- hál’ Istennek — a legjobb utón vannak, hogy szintén megszűnjenek. Ők, az idevaló vezéregyéniségek, budapesti orientációjukkal eleve megtagadták a szlovenszkói magyar irodalom kollektiv kü lönállóságának hitét és a véletlenül egyidőre ideszakadt budapesti irók, a Kaczérok és a Barták, természetesen nem számíthatók a föltételezett szlovenszkói magyar irodalomhoz. Aki tud, az elír innen. Senki önként nem marad szűk kereteink között. Mindenki megpróbálja Pesttel. Akadnak, akik ott maradnak, akadnak, akik visszajönnek. Vájjon mi lehet e vissza jövetel végső kritériuma? A Képes Hét ugyanolyan rangú közönségnek készül, mint a magyarországi közönség. Ki kívánhatja tőle, hogy egyedül a lefölözött szlovenszkói magyar irodalomra támaszkodjék? Éppúgy fölt akarunk adni, mint a hozzánk hasonló budapesti lapok. Természetesen a legszívesebben a budapesti első garnitúra olyan Íróival állunk összeköttetésben, akik közülünk kerültek a fővárosba. Márai Sándorral, Komlós Aladárral, Falu Tamással máris komoly tárgyalásokat folytatunk az intenzivebb bekapcsolódás ügyében. Az itteniek közül pedig olyanokra számítunk, akik féllábbal már odaát vannak, azaz, akiknek alkotásait a pártatlan magyarországi közönség éppúgy megbecsüli, mint a mienk. A közönségünkből élünk, semmi másból egyetlen fillér erejéig sem, nem szolgálhatjuk ki a közönségünket olyannal, amit nem akar és nem szeret. így hát a szlovenszkói irodalmat nem vehetjük kollektivumnak, s csak személyeiben, illetve alkotásaiban bírálhatjuk el. Ami jó és hozzánk érkezik, természetesen kész örömmel közöljük. Eddigi tiz számunkban legalább tiz szlovenszkói Írást adtunk — a legjavát abból a sok százból, ami hozzánk érkezett. A közönség szerint ez is sok már. Mást nem tehetünk: kitárt karral várjuk türelemmel a megfelelő szlovenszkói Írásokat. Hozzátehetjük: osztály- és valláskülönbség nélkül. De az elbírálási mérték a rendes, az esztétikai, s nem a megye, a járás, a község, az ucca, a házszám. Nem köthetjük magunkat egy bizonyos földterülethez. Mert aki mindenáron a földhöz akar ragadni, földhözragadt szegény is marad. Szvatkó Pál.
