Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-09 / 10. szám - Szőllősi Zsigmond: A professzor
Dolores del Rio a „Ramónában“. A csodaszép színésznőnek ez a legsikerültebb filmje, melyet most mutattak (Photo United Artists.) be Csehszlovákiában. (Lásd a filmrovat cikkét.) Jó másfél óra múlva Szarvasi doktor lihegett ki elsőnek a szobából. Az arca vértelen volt, de sugárzó. Az utasítást nem tartották be pontosan, mert a hallban, a pamlagon, remegő izgalomban három nő várta. Egy öregasszony, akit kétoldalt ölelt át két fiatalabb. Mikor megpillantották, az egyik fiatalasszony fölpattant ültéből, a másiknak a feje szinte aléltan hullt az öreg vállára. A doktor mintegy extázisbán tárta szét a karjait és szédülten suttogta: — Hát, kérem, ez nem egy ember! Ez egy ördög, vagy egy angyal, de mindenesetre egy csoda! Amit ez mer és amit ez tud, azt senki más a világon! Senki más a világon! Most már mind a három asszony állt, mint, egy boldog tűz fehér lángjai. A doktor pedig lihegett tovább: — Meg van mentve! Meg van mentve! De ez egy csoda, kérem! Már a professzor is jött lassan, nyugodtan, derűsen, a fáradság minden legkisebb nyoma nélkül az arcán. Az első, amit a tekintete fölfogott, két nagy, ibolyakék szem rásugárzó csodálata volt, de ez a látomás csak egy pillanatig tartott. A vak öregasszony két keze reszketve lángolt bele a levegőbe és vékony, sirós hangja türelmetlenül vágott feléje: — Idejöjjön, kérem! Idejöjjön! A kezét, kérem! A kezét! A professzor feléje sietett, megfogta a vékony, kis öreg kezet és az ajkaihoz emelte. De az öreg báróné szinte eszméletlenül húzta maga felé: — Nem maga az enyémet! Én a magáét! Ezt az áldott, ■csodatévö... A professzor egy kemény mozdulattal szabadította ki a kezét. A vak asszony feje visszahanyatlott a pamlag támlájára. a fiatalabb lehunyt pillákkal, a boldogságtól sugárzó arccal, némán és dúsan ontotta a könnyeit, a harmadik — nem volt sehol. Elsuhant. A professzor fölegyenesedett. — Hála Istennek, minden simán ment. A báró ur két hét múlva talpon lesz. Ezt annál inkább merem garantálni, mert Szarvasi kolléga urnái kitűnő kézben marad, aminthogy ő a dolgát idáig is kitünően végezte. Most még csak az a kérésem lenne, hogy menjünk mindnyájan pihenni. Tudom, hogy méltóságtokra nagyon ráfér és, őszintén szólva, rcám is, mert nekem reggel nyolc órára otthon kell lennem tehát hajnali ötkor indulok. Csöndesen, nyugodtan, de nagyon határozottan kézéit és valami majdnem nyersen parancsoló is volt a hangjában. A báróné kissé megütődötten szólalt meg: — Azt hittem, hogy a vacsoránál... Kíméletlenül vágott a szavába: — Azt tisztelettel a szobámba kérném. * Mikor ezt a szót mondotta, hogy a „szobámba“, mintha egy távoli mosoly fénye villant volna át az ajkán. Persze a szobája nem az a szoba volt, amelyikben valamikor ho; zszabb ideig vendégeskedett, a földszint balszárnya folyosójának a végén. Most az emeleten a kastély legszebb a endégszobáját nyitották a professzornak, aki elköszönt a hölgyek tői. azután rövid sétára invitálta a vidéki kollé át, hogy a további teendőkről beszélgessen vele. Előbb azonban kiadta az instrukciót az inasnak:
