Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-09 / 10. szám - Surányi Miklós: A mágus
Szinnyei Klári, a pozsonyi Toldy-Kör műkedvelőgárdájának tagja (Strelisky műterméből, Pozsony.) Mihalcsics Györgyi, a pozsonyi Toldy-Kör műkedvelő-gárdájának tagja. (Strelisky műterméből, Pozsony.) A hölgy kacérság nélkül, kegyetlen közönyei felelt:- Felség, neked mindig léha szerelmeskedésen jár az eszed, én pedig ... unatkozom ... ■—- Unatkozol? — hebegett a király —... unatkozol a karjaim között? Ambrosia ásitott és- kinyújtóztatta fehér, ruganyos, hűvös, illatos párductestét. — Ambrosia, te mást szeretsz? — hördült fel a megbántott fejedelem. — Az apródot szereted? — Nem szeretek senkit. A király megragadta Ambrosia kezét. — Megőrültél, asszony? Szeretőd van? Hűtlen lettél hozzám? Hát igaz az, hogy te Alfonsót szereted? — Nem tehetek róla. — Nem szeretsz? — Nem. — Nem félsz tőlem, vakmerő cseléd? Ambrosia kiegyenesedett. Egy fejjel látszott magasabbnak a királynál. Ajkát felbiggyesztette és felhúzta dús fekete szemöldökét. És mélyen zengő, lassú szavaival megszólalt: — Nem félek semmitől. — Nyomorult bestia! — üvöltött a király — éretlen gyerkőc, hitvány zsoldos szeretője, céda buja némber, katonák cifrája, nem félted rongyos életedet? — Nem. —• A szeretődét sem? — Azét sem. A király magánkívül őrjöngött dühében. — Mi történt veled, becstelen személy? — Én nem félek senkitől és semmitől. — Igen, — vágott vissza Ambrosia hetykén, — Galeotti nekem adta oda az örök élet italát. — Neked? — Nekem, ha éppen tudni akarod, felséges király. Ferdinánd megsemmisülve rogyott az ágyára. — Hát ezt tette velem Galeotti Marzio? — hörögte tehetetlen dühvei. XXIV. A király meggondolta magát. Belátta, hogy Galeottival szemben nem használ az erőszak. Még aznap felhozatta börtönéből Marziót, dús lakomára hívta meg és bocsánatot kért tőle a szenvedésekért. Szemrehányást tett neki, hogy az örök éle áldásában hitvány, gyenge, esendő asszonyt részesített.- Tudocl-e, hogy Ambrosia könnyelmű, erkölcstelen személy? Marzio szólni akart valamit, de elcsuklott a hangja. — A haláltól sem? — Ától legkevésbé. Engem nem lehet megölni. — Nem lehet megölni? — Nem. És Alfonsót sem lehet. — Ugyan? — Mert mi halhatatlanok vagyunk, — csattant fel az asszony és pillantása végig villámlott a király elképedt, falfehér, megmeredt arcán. Ferdinánd torkán alig fért ki a rekedt, kínos kérdés. — Gaelotti Marzio? szava és a szive reszketett, hogy rosszat hall Ambrosia felől. — Már a mézeshetek alatt megcsalta az urát.
