Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-09 / 10. szám - Surányi Miklós: A mágus
Gróf Apponyi Albert elegáns és méltóságteljes alakja a berlini elnöki palota előtt. Pirandello Berlinben, ahol a világhírű olasz drámairó szintár sulatával hosszú vendég szereplést tervez. R MÁGUS Regény — A Képes Hét számára irta: SÜRÁNYI MIKLÓS (10) Ximenes, jöjj vissza — kiáltott a király. — Mondd meg őszintén, te nem hiszel Ambrosia tisztaságában? — Az udvarnál beszélik.... — Eh, beszélik ... locsogás, irigység ... — Alfonsot, az apródot emlegetik. — Az régen volt... tudom ... megtévedt szegényke ... megbánta ... és én megbocsájtottam. Az öreg krónikás reszketve hajlongott. — Az más... ah, meg tudsz bocsájtani nekem is, legalázatosabb rabszolgádnak, felség? A király megkönnyebbült. Hát csak Alfonsóról van szó, akkor minden jól van. A szive‘kissé fájt, de oly erősen vágyakozott Ambrosia után, hogy minden más érzést elnyomott a gyönyörű pásztoróra előérzete. A király soha sem találta ily szépnek és kívánatosnak az ibolyaszinü, feketehaju sennorát. Ambrosia szeme tulvilági fényben ragyogott és a szava úgy zengett, mint citerák és hárfák zenéje. Szájából leirhatatlanul édes, mámoritó és illatos lehellet áradt. Testének is valami égi illata volt és ahogy a király hálótermébe belépett, mintha lábai nem is érintették volna a kisázsiai szőnyegeket. Szinte lebegett és úszott és imbolygott a kéjben, mint egy magas, karcsú, könnyű virág. Ferdinánd maga is égi elragadtatásban úszott. Úgy érezte, hogy magáért, ezért az asszonyért is érdemes voína örökké élni és örökké ifjúnak maradni. Igen ám, de Ambrosia megöregszik,,. Eh, majd jön utána más! Az Ambrosiák a földből bújnak ki, mint az ibolya az első tavaszi istenáldás után. Az asszonyok megvénülnek, de mindig uj generáció lép az elfonnyadt helyébe. A teli rózsák szirma lepereg, de az ágacskákon uj bimbók fakadnak. Sokszor elnézi az udvarhölgyeket, akik egyszer csak lemondanak a szerelemről, sötét ruhát öltenek, szemérmesen eltakarják kiaszott keblüket és az udvar elé vezetik fölserdült leánykáikat. Ez igy megy évröl-évre s valószínűleg igy lesz évtizedek és évszázadok múlva is. Mennyi uj szépség, mennyi eljövendő asszony? És az ember elöregszik, a meg-megujuló generációk pedig örök fiatalságban váltogatják, egymást. Nem borzasztó ez, hogy szakadatlan sora jön még az Ambrosiáknak akkor is, amikor mi már nem tudjuk követni az ő szerelmi röptűket? Nézte-nézte Ambrosiát és mindjobban megerősödött lelkében a meggyőződés: meg kell vásárolnia Galeottitól az örök élet titkát. Csak férfi és király az, aki a halhatatlanságnak hasznát tudná venni. Az asszony amugyis örökkévaló az ő folytonos változatosságában és megújulásához. Csak a férfi hal meg az ő ifjúságának múlandóságában. Magához ölelte Ambrosiát. Az asszony teste hűvös volt és szeméből diadalmas gőg lángja csapott ki. — Ambrosia, nem szeretsz már engem? — fakadt ki a király. Az udvarhölgy gúnyosan kacagott. A király meghökkenve bámult az asszony arcába. Ez az Ambrosia, aki hűséges kis cselédkéjének mondta magát azelőtt és ki nem fogyott az alázatos és találékony szerelem gyengédségeiből, most rideg és unott egykedvűséggel fogadja az ő királyi hódolatát. — Mi történt veled, gyönyörű Ambrosia?
