Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-02 / 9. szám - S. P.: Magyar könyv sorsa
KÉPES HÉT SZÉPIRODALMI HETILAP L évfolyam. 9. szám. Prága, 1928 december 2. MAGYAR KÖNYV SORSA Ma végigsétáltam az uccán, megálltam a város legnagyobb könyvkereskedése előtt és tiz percig néztem a rengeteg vitrinek kiállított drágaságait, melyek mintha már karácsonyra készülnének, úgy pompáztak különböző széprajzu borítékokban vagy értékes bőröltözetükben. Ez a bolt elsősorban francia könyveket árul. Végigfutottam az egyik regálon s a véletlen úgy akarta, hogy a következő könyveket lássam egymás mellett: Renée Machard „Possession“-ját, amely buta regény és érdekessége csupán az, hogy fölösleges és durva erotikáját Páris egyik elismert szépasszonya irta. Tartalmánál érdekesebb egy kis szám az oldalán: háromszázötvenedik ezer. A másik könyv a Középeurópában elmaradhatatlan Dekobra, a „La Madonne des Sleepings“, a maga hatszázadik ezrével. A harmadik Viktor Margueritte „Couple“-ja, ugyancsak a háromszázadik ezer, s a negyedik egy „irodalmi“ könyv, Rostand Cyránója. A kiállított példány a hétszázötvenezertől a nyolcszázezerig terjedő szériába tartozik. Rendben van. A francia nagy nemzet, otthon negyvenmillió emberrel s a külföldön sok-sok százezerrel, aki franciául beszél és olvas. Nem is a négyszáz—nyolcszázezres számok azok, amit irigyelek. A tiz—-tizenegy millió magyarhoz arányitva a francia könyvkelendőséget, a legpesszimisztikusabb számítás mellett is ötven—százezerbe kellene elfogynia egy-egy átlagsikerü magyar könyvnek. Mint ahogy a hatmillió svéd között minden évben akad hat-nyolc könyv, ami eléri a százezres példányszámot. A tízmillió magyar között nem akad. Ennek elsősorban az az oka, hogy a magyar könyvnek nincs megfelelő propagandája. Nem a reklámra gondolok, ami esetleg megvolna, hanem azok a társadalmi és intellektuális berendezések hiányára, melyek másutt mindenütt — és elsősorban Franciaországban — a könyv valódi propagandáját jelentik. Például ilyenkor, november végén és december elején, a francia irodalmi életet földrengető csatazaj veri fel. A nagy dijak ideje jön, elsősorban a Goncourt-dijé, mely elhatározó erővel avat világhírűvé évről-évre egy-egy regényt. A lapok hetekig vezércikkeznek. A politika a harmadik oldalra szorul s az első oldalon kizárólag kiadók és irók nyilatkoznak. Amikor elérkezik a nagy nap, a zsűri tizenkét tagja ünepélyes menetben a Hotel Dronet-ba vonul. A bejárat előtt száz-számra állnak a kiváncsiak, akik leplezetlen izgalommal várakoznak órákhosszat a döntésre, mintha a bíboros konkláve tanácskozna az Isten helytartójának személyéről. Az urak odabent mindenekelőtt pazarul megebédelnek, — másnap a lapok vezetőhelyé’olvasható a Goncourt-akadémia menükártyája, amit természetesen Páris leghíresebb szakácsa állított össze, — majd a giardinettónál elhatározzák, hogy kinek adják a pálmát. Tavaly Maurice Bedel kapta norvégiai regényéért. A hirt a lapok még aznap délután különkiadásban közlik s a különkiadás félmillió példányban fogy el. Újabb vezércikkáradat, interjutolongás és kommentározás indul meg. A dij körül elmaradhatatlan botrány támad, a contremine akcióba lép, ámbár az irodalmi contremineknek meg van az a furcsa tulajdonságuk, hogy a papír, a könyv, árfolyamának lenyomása helyett inkább felemelik azt. A Goncourt-dijas regény kiadója egy hét alatt feltétlenül elad százezer példányt. Az ismeretlen Bedel „Jerome “-ja pillanatnyilag a háromszázezernél tart. S a Goncourt-dijhoz hasonló irodalmi esemény van vagy negyven-ötven évenkint. Ugyanannyi botrány. Ugyanannyi beszédtéma. Azaz van irodalmi élet, a siker és az elterjedés alfája és ómegája; a könyv ott vibrál a közélet porondján, aktualitás és szükségszerűség, mert beszélnek róla, legendákat gyártanak róla, mithológia-övet kap, beletartozik a mindennapba. A legtöbb nagy információs lap büszkén viseli a homlokán: politique et litteraire, — politikai és irodalmi orgánum. A kettő egyforma fontos és egyforma intenzivitással a köztudatban élő. Nálunk elsősorban ez az irodalmi élet hiányzik, ez az általános csevegés, fölszinentartás, babusgatás. Nem a száraz kritika a legfontosabb, a szigorú mérőón, mely Ítél mint a biró, hanem levegő kell, atmoszféra, ahol a könyv beszédtémává és társadalmi eseménnyé válik. A szalon szerepe az irodalom szempontjából sokkal fontosabb, mint nálunk az irodalmi közvélemény gondolja. Mindezt pedig azért mondom el, mert amikor hazajöttem a háromszázezer példányos könyvek kirakatja elől, kezembe fogtam egy nagyon tehetséges kassai iró kétségtelenül jó kétkötetes regényét és végleg elszomorodtam. A jobb sorsra érdemes magyar rnü oly borzalmas külsőben került nyilvánosságra, hogy méltán ráillik egyik barátom mondása: regény két noteszben. Kis, primitív, rossznyomásu, idétlen, vidéki krajcáros füzetecskék ezek, ferde nyomással, csúf betűkkel, rossz papiroson, szörnyű címlappal. Fáj kézbevenni. Benne van minden nyomorúság. A kassai regény érdekes. Mégsem beszélnek róla. Nem tudják, hogy van. A külső elidegenít. Kritika nem jelenik meg. Siri csend lebeg körülötte. Nincs atmoszférája, összeborzadok. ha erre a szent nyomorúságra gondolok. S, P.
