Keleti Ujság, 1944. június (27. évfolyam, 122-144. szám)

1944-06-11 / 130. szám

KnenUjsXG « 1944. JUNTOS îl, KERESZTMETSZET ▲ -világtörténelem, legnagyobb csatája ha­lad most a kifejlődés felé a normand ten­gerparton, ahol az Európa ellen támadó angolszász seregek meg akarják kísérelni a régóta bejelentett „elözönlést“. Döntö feje­zetéhez érkezett az öt éve tartó világ­háború, s ma inkább, mint. valaha, nagyobb szükség van arra, hogy mi magyarok hősies katonalélekkel megálljuk helyünket a vihar tombolásában. Rendíthetetlen hirtei kell akarnunk a győzelmet, amely egyetlen le­hetősége nemzetünk fennmaradásának és kivétel nélkül mindannyiunknak mindent meg kell tennünk ennek a győzelemnek ér­dekében. A siker egyetlen titka: az erős lélek. Jöhetnek az eddigieknél Is súlyosabb megpróbáltatások, de ha a magyar lélek erő» és szilárd s nem engedi, hogy a csapá­sok megfélemlítsék s ha igaz magyar test­vériségben fogunk Össze, akkor megmentjük a nemzetet, országunk épségét és biztosít­juk számára azt a jövőt, amelyet megérdem­lőnk. Az erős lélek — amilyen a miskolci főtörzsőrmesteré, aki szétbombázott házá­nak romjainál a magyar nyugalom és a férfias elszántság olyan szép példáját adta — nem Ismer félelmet, nem inog meg és nem retten viasza a valóságtól, bármilyen szörnyű képet tárjon is eléje, hanem bízik Önmagában és a nemzet erejében: tudja, hogy minden megpróbáltatás uj erőgyarapo­dást jelent. A magyar kisember. szava, amely a miskolci füstölgő romoknál szólalt meg, példa és megnyugtatás mindnyájunk számára. így éTez és igy gondolkozik ma a magyar, aki a vérző Európában hazájáért küzd, azzal az elszánt hittel, hogy Magyar- országon a poklok kapui sem vesznek dta- dalmst. (ReggeM Magyarország) * Akármim U áll á dolog, az invázió nap­ján elmondott Churcöill-beszédet össze sem lehet hasonlítani azzal, amelyet a harmadik napon tartott. Első beszéde tele volt lelkese­déssel és reménységgel, most pedig leg­utóbbi felszólalásában óva Intette a közön­séget a túlságos reménykedéstől, egyre azt hajtogatva, hogy az eddigieknél még hason­líthatatlanul nagyobb erőfeszítések állnak küszöbön. Hogy milyen mértékben fog ki­szélesedni a normandiai csata és milyen nagyságú erők ütköznek, ott meg, azt egy­előre talán még a beavatottak sem tudják. .Valószínűnek látszik az, hogy az igazi nagy ütközetet a tankok és a gyalogsági fegy­verek döntik majd el. Ez volna az invázió negyedik napjának mérlege. Európa, elözönléeének azonban van egy másik, legalább ilyen érdekes háttér«: a politikai Moszkva végrehajtotta akaratát, amelynek, kettős célja volt: Egyrészt ra- kényszeritette Angliát arra, hogy saját ere­jével is résztvegyen abban a háborúban, amelyet öt évvel ezelőtt megkezdett és eddig csak távúiból irányított, mert az utóbbi hó­napok sikerei ellenére a Szovjet katonai ereje rendkívül megcsökkent és igen kevés reménye volt, hogy egyedül megállhat Né­metországgal szemben. Moszkvában arra is gondoltak, hogy a szövetségesek esetleges győzelme ne érje a Szovjetuniót teljesen kivérzett állapottjan, az angolszászok pedig telje« és érintetlen erejükkel a háboruutáni ujjárendezésnél Moszkvának nemtetsző követelésekkel lépje­nek fel. Kellett az invázió Rooaeveltnek 1«, mert egy sikeres elözönlő« a legjobb propa­ganda lenire arra, hogy negyedszer is meg­válasszák elnöknek, ha pedig a vállalkozás balul ütne ki, — amint azt Newyorkból je­lentik —, Roosevelt nem is jelöltetné magát. Tehát Európa elözötaésében sokkal nyo- mósabban esett a mérlegbe a politikai, mint a hadászati érdek és végeredményben Churchillt, Roosevelt és Sztálin kényszeri- tette rá arra a lépésre, amellyel ugyan lép- ten-nyomon kérkedett, de valójában minden Idegszálával irtózott tőle. (Esti Újság) A három európai front, amely sorrend- bellleg nézve a dolgokat: az Atlanti Fal, a keleti arcvonal és Olaszország, egyelőre defenziv front marad. Ahogy a TP értesült a berlini katonai szóvivő helyzetjelentéséből, súlypont szerint az invázióé front szerepel az elfiő helyen. A katonai szóvivő hozzá­fűzte, hogy mind a három arcvonal véde­kező jellegét abban a pillanatban vesztheti el, amikor a német hadvezetöség ezt jónak látja. Ez a tény nem valami megnyugtató sem a Szovjet, sem pedig az angolszászok szá­mára, mert lényegesen megnehezíti helyze­tüket. Az invázió kezdetéig ugyanis bizto­sak lehettek afelöl, hogy a németek sem keleten, sem pedig Olaszországban nem len­dülnek támadásba. A partraszállás óta azon­ban a német hadvezetőség most már nyu­godtan dönthet afelől, hogy melyik Időpont­ban ,mélyik arcvonalon --- vagy pedig min­denütt egyszerre indltsa-e meg azt a nagy támadást, amelyre oly régóta felkészült. A szövetségesek tépelődhetnek afelett is, hogy a németek nagy támadásával egyidejűleg jelzett nagy offenziva ? A Führer főhadiszállásáról érkező jelen­tések szerint német katonai körök rendkívül bizakodóan tekintenek az elkövetkezendő hónapok elé, amelyek a jelek szerint végre meghozzák úgy Németország, mint Európa számára a várvavárt döntést. (Összetartás) #• Csak a német fegyver védelmezte meg Rouen utcáin az angol és amerikai hadifog­lyokat attól, hogy a szenvedélyes francia lakosság meg ne lincselje őket... Az lnvá- ziős angolszász katonáknak ez volt a má­sodik nagy meglepetése Normandiában ama meleg fogadtatáson kívül, melyben Rund- stedt és Rommel védői részesítették a partraszálló alakulatokat, s ez a második meglepetés táléin még az elsőnél is keserve­sebb, kiábrándítóbb. Hiszen odaát az angliai kiképző táborokban a hivatásos propagan­disták folytén azt magyarázták az uj világ és Anglia fiainak, hogy a Csatorna partjain Innen égő türelmetlenségükben várják „fel­szabadításukat“ a nemzetek, s imádkoznak annak az órának eljöveteléért, amikor az egyesült nemzetek hadllobogóí megjelennek a vén kontinens földjén. Nos, a roueni fran­ciák magatartása ezt a» illúziót jócskán megtépázna, a alighanem éri még uenany ilyen meglepetés azokat a katonaival, akik a demokráciák propaganüajanak rendkívül szépen csengő szólamait komolyan vették, elhitték. Majd rádöbbennek, hogy Európá­ban nincsenek barátaik, s a népek, melyek­ről szép meséket hallottak, egyáltalán nem vágyakoznak p.z angolszász gyámság és fel­szabadítás után. Hogy ez az Európa a maga elgondolása szerint akar élni, s nem bará­toknak, hanem tolakodó Idegeneknek tekinti a Csatornán túlról érkezőket. Bizonyos, hogy Franciaországban, s másutt is akadnak el­szánt kis csoportok, melyek esztendők óta valóban arról álmodoznak, hogy a Dün- kirchennél oly‘csúfosan távozott angolok ismét megvethetik lábukat valahol nyugaton, s számukra megjelenésük elhozza egy uj, inkább kedvükre való világ Ígéretét. Ezek a vágyakozók azonban sokkal kevesebben vannak, mintsem az angol és amerikai ka­tonák hinnék, És ne csodálkozzanak a fog­lyok, ha a lincselé3töl, a tömegitélet harag­jától csak a német kísérők fegyverei oltal­mazzák meg őket... Nézzék meg szárnyas- ka'őz bajtársaik munkáját, a romokat, me­lyeket pótolhatatlan műemlékekből „vará­zsolták“ s akkor mindjárt megértik a szen­vedélyes gyűlöletet, mely a legelső közülök valóval szemben öly visszatarthatatlánul nyilvánul meg! (Uj Magyarság) Irt HIT BÍRÓ JAKOS Váratlanul érkezett. Éjjel volt már s a nagy vaskapu zárva volt. Hiába csengetett, a kaput senki nem nyi­totta ki. És az annyira Ismerős ház abla­kát is íviába kémlelte, nem gyújtott világos­ságot benne senki. Fáradt volt, rettenetesen fáradt. Hatvan­hét órát utazott egyfolytá,ban gépkocsin és vonaton, amíg hazaért. S most itt van, itt­hon. Itt áll a kapuban, hajnali három óra­kor s milyen reménytelen, hogy nem tud belül jutni a kapun... Mit csináljon? — gondolta magában. — Vegye be rohammal a házat, amelyben született s boldog, gond­talan gyermekkorát élte, vagy menjen sé­tálni egyet, amíg majd kinyitják a kaput?... Roham. Ezen a szón elmosolyodott. Ro­ham ... Ezért kapta a tiz napi szabadságot is. mert a roham sikerült. Tizenketted ma­gával elfoglalta a kis muszka falut s tizen- kett.ed magával szabadságra mehetett. Tiz napig. Vájjon hol járhatnak társaim? — tű­nődött magában. Talán ők is igy állanak most a szülőházuk, vagy kedvesük kapuja előtt, mint ahogyan ö áll s arra gondolnak, amire ö gondol... Igen, majd tiz nap múlva megkérdezi tőlük, hogy mire gondoltak má­jus 24-én hajnali három órakor. Lehet, hogy még emlékezni fognak rá... Újból megnyomta a nehéz vaskapu csen­gőjét, de nem jött rá válasz. Visszaindult tehát a városba és sétálni kezdett a Szent Mihály templom környékén. A Mátyás ki­rály-tér Sötét némaságba takarózva várta a reggelt. A Szent Mihály-templom tornya, mint egy óriási felkiáltójel figyelmeztette az alvó várost: — Ne féljetek, amíg engem nappal láttok és álmaitokban őriztek, addig én is őrizni foglak titeket. Legyetek jók egymáshoz és szeressétek egymást. Amig intésemet meg­értitek, nincs hiábavaló áldozat és nincs hiába kiontott vér. Én már sok mindent láttam, átéltem és átvészeltem. Köböl va­gyok, de van szivem, mert Jézus szive van bennem. Jézus szivét őrizem és titeket őriz­lek. megfáradt emberek. Aludjatok, pihen­jetek békességben... Századok viharzottak el fölöttem. Harangjaim imára hívták ősei­teket, mint ahogyan titeket is imára hív­nak. Harangjaim elsiratták őseiteket, mint ahogyan titeket is elsiratnak majd egyszer. Aludjatok, mert én virrasztók fölöttetek, mint ahc gyan mindenek fölött virrasztottam századok óta, háborúságban és békességben. Leült egy padra, amely ott terpeszkedett a templomtéren. Észre se vette, hogy mély, -. elringató álom szállta meg szemét s ipáris békésen aludt. Kelet felől pirkadni kezdett. A kelő nap sugarai előreküldte vörös kis ijjait. Úgy ugrott fel a pádról, mint akit valami csinytevésen találtak s majdnem ro­hanva szaladt hazáig. Igen, most már nyit­va találta á kaput. Rettenetes fáradtságot érzett izmaiban, egész valójában. Nyitva volt inár az előszoba ajtaja is. Nem volt annyi ereje sem, hogy odaálljon szülei elé s azt mondja: — Ne aggódjatok érettéin, — jól vagyok... 1 De- azért mégis elismételte magában né­hányszor ezt a mondatot, amelyet levélben s táviratban annyiszor szeretett volna haza- küldenl tizenhét hónap alatt maga helyett. Aztán úgy, ahogy volt, ruhástól, sáros, po­ros csizmában végigdült a szobájában levő J he verőn s feneketlenül mély álomba merült, j Délután volt már, amikor megébred*. A I nem intak-e meg keleten is « jegSnoic által kertben madarak énekeltek éppen úgy, mint más tavaszokon, csupán a virágok betóduló Illatát nem érezte, mint azokon a régi reg­geleken; vagy délutánokon, amikor meg­ébredt. — Persze, hiszen nincs nyitva az ablak — állapította meg magában — s aztán felállt a heverőről, hogy ablakot nyisson. A virágbaborult kert olyan boldogan kö­szöntötte, mint egy fiatal, csodálatosan szép menyasszony. — De miért van olyan csend a házban? — tü lödött el magában. Az egész ház olyan, mintha senki nem lakna benne. Hol vannak szülei s hol van az öreg szakácsné, a vén Pika, aki harminc­négy esztendeje szolgál már náluk ... Sehol senki... A többi szobában sincs senki. Hol vannak itthonról ? ... Ruganyos léptekkel szaladt le a kertbe s átkiáltott a szomszédba: — Pázsintné! Pázsintné, lelkem. Hol van- t nak édesanyámék ? ... Kiáltására ha kissé késön is, de csakugyan | előjött Pázsintné s lelkendezve állott meg a verandán: — Jaj, jaj, jaj Károlyka, lelkem, hát megérezte, hát hazajött?... öh, hogy a jó Isten áldja meg hogy hazajött. Mennyit em­legette szegény édesanyja még az utolsó perceiben. Hogy csak Karoly, kicsi Károly lenne itt mellettem, olyan könnyen s boldo­gan halnék meg. De maga lelkem nem volt sehol... Hát, szó se róla, ha nehezebben is, de azért csak jobblétre szenderült szegény Kata néni, a jó Isten nyugtassa meg ... Károly úgy állott a kerítés mellett, mint akit fejbe vertek. Csak néhány pillanatig, mert a következő pillanatban már mindent megértett... Tehát azért Írták neki itthon­ról minden levélben, hogy legyen nyugodt, mert édesanyja jól van... — Éppen most van a temetése •— mond­ta csendesen Pázsintné. — Éppen most te­metik szegényt. Én is elmentem volna a te­metésre, de egy méh megcsípte a szemem- alját s igy hogyan mehettem volna. Nézzen ide, hogy feldagadt. De azért koszorút küld­tem s Pázsint bácsi is ott van. A kápolnából temetik. Károly csöndesen elhúzódott a kerítés mellől. Nem akarta, hogy sirnl lássák. Ne lássa öt sírni még Pázsintné sem, aki pedig látta elégszer sírni kisgyerek korában. Hi­szen az ölében is hányszor tartotta, amikor átjött hozzájuk... —* A kápolnából temetik —. hallotta újból Pázsintné hangját. Elindult tehát a kápolna felé. Már majdnem félúton volt, amikor eszébe­jutott, hogy az ajtókat nem zárta be maga után, de aztán nem törődött vele. hanem to­vább ment nehéz léptekkel s közben átgon­dolta egész életét. Alig egy héttel ezelőtt megálmodta, hogy meghalt az édesanyja. De másnap levelet kapott otthonról, amelynek minden második sorában az volt: —, Ne aggódj, édesanyád jól van ... Csakhogy ezt nem az édesanyja irta. ha­nem a2 édesapja s ezért nem is tudott meg­nyugodni. Az álom valóra vált. — Édesanyám meghalt! — tört fel mellé­ből a hangtalan zokogás s aztán meggyorsí­totta lépteit, hogy bár a temetésére oda­érjen. Igen, éppen jókor érkezett. És ezt olyan természetesnek vették hoz­zátartozói íc, hogy nem is kérdeztek tőle cemn'it..- Nem kérdezték hogyan érkezett meg a sokezer kilométernyi távolságból, neat KtíiuezteK, aogy miKor Kapta meg a távira­tot, ameiyuen édesanyja uaialárot tuuatuike hanem neiyet csmáitaK neki a koporso mel­lett s hagyták, hogy sírja ki magát, mint ahogyan egy gyermekhez illik, aki édesanyja koporsója mellett ül. Károlyon, amint ott ült édesanyja kopor­sója mellett, hirtelen kegyetlen érzés futott át, amely megremegtette egész valójában. — Ez az álmom és sejtésem kegyetlen valósággá vált — gondolta..— és ha a má­sik sejtésem is valóra válik, akkor... Ak­kor én is halott leszek — mondotta magá­nak hangtalan szavakkal — csak nem Itt, hanem ott, ahonnan most hazajöttem. Ott, ahonnan huszonöt évvel ezelőtt is hazajöt­tem ... De most nem jövök haza. Ha egy­szer visszamegyek, akkor többet soha nem jövök haza. így rendeltetett s ez ellen nincs felebbézés. * A temetés után elrendezte dolgait. Átvette azt a kis emléket is, amelyet édesanyja ha­gyott rá, hogy ha egyszer hazajön majd, hát adják át neki. Kicsi aranyláncon a kicsi Jézus Máriával... — Ezt Károlynak hagyom — mondta édesanyja a halálos ágyán. — Eddig engem őrizett, ezután őt őrizze majd. A kis emléket tárcájába tette. Naponként pedig nagyokat sétált, de sehol nem lelte helyét. Harmadnap találkozott egyik régi barátjával, aki iskolatársa s az első világ­háborúban bajtársa volt. Erősen megörvend­tek egymásnak. Különösen Károly s mind­járt el Is kezdte: — Tudod, barátom, honnan jöttem én haza ? .... Pontosan onnan, ahol ezelőtt hu­szonötével jártunk volt együtt. Megtalál­tuk a régi lövészárkokat is. Csupán újból kiástuk s beléjük ültünk. Nem sokat kellett ásni, annyit mondhatok. Én még azt is mondhatom, de ne nevess ki érette, hogy ha én egyszer újból visszamegyek oda, többet soha haza nem jövök. Akkor — huszonöt évvel ezelőtt — Isten hazasegitett onnan, de most, huszonöt év után újból odavitt vissza, mert azt akarja, hogy ott pusztuljak el. Ez az ö szent s megmásíthatatlan rendelése és ez ellen nincs mit tenni. Én érzem, barátom s hába is vigasztalnál... Nézd ezeket a ké­peket. Most vettem fel huszonöt év után azokat a tájakat, ahol annakidején együtt küzdöttünk s harcoltunk, hogy kézzelfog­hatóan Is bebizonyítsam neked, amit mon*, dók. Most már érted? .., A régi bajtárs elgondolkozva nézte a ké­peket. Csakugyan megismerte azokat a tá­jakat, ahol annakidejéa Károllyal voltak. Azokat a fedezékeket s lövészárkokat, ame­lyeket most csak éppen mélyebbre kellett ásta... De miért kellene Károlynak Itt pusztulnia el ? ... Mert nem pusztult el ak-, kor? — mert I;ten megőrizte? — hát meg­őrizi majd most is. Éppen vigasztalta akarta Károlyt, amikor valaki megállóit mellettük s illedelmesen köszönt: — Adjon Isten jóhapot, főhadnagy ur — köszönt Károly félé. — Hát mi itt Íz talál­kozunk? Bejöttem a városba néhány kapát a egy kaszát venni, hogy legyen majd az asszonynak, ha mi visszamegyünk. Hát bi­zony már csak néhány napunk van itthon... Károly megörvendett Nagy Balázsnak, aki akár ő, ugyancsak tizenkét napi szabad­ságra érkezett haza, még pedig vele egy- szere, mert vele együtt foglalták volt el azt a falut, amiért a szabadságot kapták. — Jöjjön, Balázs, jöjjön — szólt az em­ber felé, aki még mindig tisztes távolságra állott tőle. — Éppen most magyarázom, hogy mi most éppen ott járunk, azon a vi­déken hadakozunk a muszkával, ahol hu­szonöt évvel ezelőtt. Itt az igazgató ur s neki meg azt magyarázom, mert ö Is ismeri azt a helyet a mult világháborúból, hogy én úgy érzem, nem is jövök majd onnan vissza ... Akkor visszasegltctt az Isten, de most már nem... — Ugyan, ugyan, főhadnagy ur. Bolond beszéd ez — szólalt meg Nagy Balázs. — Már engedelmet kérek, de az igazgató urnák is meg kell mondanom, hogy a főhadnagy ur mind Ilyen bolondokat beszél nékem Is. Mért ne jönne vissza 7 Mért ne jönnénk vlsz- sza? Dehogy is nem jövünk. Inkább ott a baj, hogy huszonöt évvel ezelőtt nem Intéz­tük el a muszkát, ahogyan kellett volna s most azért kellett újból éppen oda vissza­menni. De most aztán el is intézzük azt a mlndenit neki s aztán újból itthon vagyúnk. Még pedig végérvényesen. Én ezt tartom a ez igy is lesz. Na, én most már megyek is, mert mindjárt beesteledik s nekem még ma haza kellene jutnom, ha gyalogszérrel Is.. * Károly és régi bajtársa még ott állottak egy ideig az uţcân s hosszan néztek a tova* . tűnő Nagy Balázs után. — Ha úgy lenne, Istenem, 'ta úgy lenne, ahogy Balázs mondja — szólalt meg Ki — s csillogott a szeme. I S Istenem, ki merne kételkedni Nagy Ba­lázs hitében?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom