Keleti Ujság, 1944. június (27. évfolyam, 122-144. szám)

1944-06-28 / 144. szám

4 KELETI MAGYAR ÚJSÁG 1944. JTTNIÜS 58. Parasztok a sarló és kalapács árnyékában 35 irta: Nikolaisw Péter + Magyarra forditetta: Gaai Olga Leveretésünk után három hónappal újra a nádasban megbújt szigetünk felé vettem utamat. Amikor munkásnak, vagy falusi gazdalegénynek öltözve végiglopakodtam egy-egy város, vagy falu utcáin, mindig csak azon törtem a fejem, hogy is mehetek lépre egy ismeretlen ügynök szavára ?! De erre a kérdésre nem tudtam magam­nak feleletet adni. . . — Most már tehát nekem kell átadnom Vezérünk üzenetét Nadja asszonynak. Sze­gény asszony. Vájjon mit érez majd, amikor a gyászhirt megviszem neki ? De kérdés, hogy még egyáltalán megvan-e a szigeti búvóhelyünk, hogy nem dulták-e fel a bol­sevisták távollétünk alatt? A nagy népvándorlásnak ezekben a hónap­jaiban senkinek sem tűnt fel, ha egy magá­nos ember, látszólag terv és cél nélkül ide- oda bolyongott. Nagyon megváltoztak az Idők azóta, amióta Grisával együtt búcsút mondtunk Kotowkinak. Most már nem is kellett nagyon leplezni magamat. Ha azt kérdezte valaki tőlem, hogy hova megyek, hamtsitatlan orosz bölcselkedéssel válaszoltam: — Jaj testvérem, ha az ember tudná, hogy hová megy? KI ismeri az ut végét? Ezzel a válasszal nagyszerűen boldogul­tam. Amikor pedig gyanakvó GPU ember san­dított rám oldalról és az irataimat kérte, azok le mind rendben voltak. Munkás vol­tam, aki elfoglaltság után akar nézni. Végül mái én is beleéltem magam a csa­vargó szerepébe. Hol egy szalmakazalban aludtam, hol a híd alatt, vagy pedig a szteppe füvében. Csak egyszer volt szerencsém, hogy felkelő csapatra bukkantam. Szeretettel vettek kö­rül és magukkal akartak vinni, de amikor elmondtam nekik mindent és tudtukra ad­tam, hogy hírt kell vinnem elesett vezérünk asszonyának, szó nélkül elbocsátottak. Gondolkozás és Jövőm miatti aggódó té- pelődés nélkül folytattam tovább utamat a sziget felé. De egy sízép napon azon vettem magamat észre, hogy bár kegyetlenül éhes vagyok, nincs mit ennem... Lovam serényen ügetett a szteppén. Cso­daszép napsütéses őszi délután volt. Leszálltam lovamról, hányát feküdtem a fűben, miközben paripám legelt. Mégis csak szép az élet, — gondoltam és szivem reményekkel telítődött. Miután lovam jóllakott, tovább vágtattam, hogy a magam számára is ennivaló után nézzek. Aztán elkövetkezett a szomorú nap, ami­kor meg kellett válnom kedves lovamtól. Ingyen csak a halál ad! — mondta a falusi gazda, akitől kenyeret kértem. Mit tehettem, amikor már több napja alig ettem valamit. De nem, mégsem. . . nem tud­tam magam rászánni, hogy ..utolsó barátom­tól, kedves lovamtól is megváljak. Eltelt még egy nap, azután Ismét egy. De tovább már nem birtam a nyeregben ülni, meit tel­jesen legyengültem. Leszálltam, megsirno- gattam a lovamat és szemébe nézve mond­tam: — Látod, úgysem segít rajtad, lia gazdád egy szép napon felfordul éhen, mert csak más kezébe kerülsz. Rámnézett, nagy, meleg szemeivel és a villámhoz dörgölte a fejét. Amikor aztán a jókora kenyérrel és szalonnával a tarisz­nyámba, meg 1 rubellel a csizmásáéi amban kiindultam az egyik gazda udvaráról, olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy csak tud­tam, hogy ne halljam a kedves kis lovam panaszos nyerítését. Kotowki óta most folytak először Ismét könnyek a szememből. .. Újra. a szigetre kerültem. A régi, meg­hitt környezet jót tett az idegeimnek. A gyermek tragikus haláláról szóló hir mélyen megrendített. De a legborzasztóbb számomra az volt amikor Nadja asszony nagy, kér dő tekinte­tét rámszegezte és faj. atott, hogy miért nem jött meg az ura? Megfogta a kezem, kunyhójába vezetett és reszkető kezeivel átkulcsolta jobbomét. •— Petja, — könyörgött — ha hűségei embere vagy a vezérnek, mondd meg az Iga-, zat! Hallod! Csak az igazságot akarom tud­ni. Igaz, hogy. .. Még mindig hallgattam. Mintha beforrasz- kottik volna a torkomat. Nadja asszony hirtelen feisikoitott. — Ugye meghalt? Mondd meg, hogy meg­halt az uram ?! Némán bólintok a fejemmel. És magam is akkor hittem el először, hogy a vezérünk tényleg meghalt. Három napig nem láttuk Nadja asszonyt, mint akkor, amikor a gyermeke meghalt. De akkor nem néma fájdalommal virrasz­tóét kunyhójában, hanem kétségbeesett kín­jában tombolt, mint egy furia. Mindent ösz- szezuzott, ami a kezeügyébe esett. A sziget lakói Ijedten lopakodtak el kunyhója előtt, senki sem mert benyitni hozzá. Attól féltünk, hogy megzavarodott. Negyedik nap aztán legyűrte a fáradtság. Egy egész napot és egy éjszakát végig- aiudt. Amikor felébredt, újra magához hi­vatott. Aprólékosan el kellett mondanom mindent. Amíg a szigetről való eltávozásunk óta tör­tént eseményekről beszéltem, mindig öröm­mel ragyogott fel Nadja asszony szeme. A bizonytalanság érzése még heteken át ránehezedett a szigetlakók lelkére. Egy szép napon aztán nagyobb felkelő-csoport érke­zett a szigetre, köztük kedves barátom, Grisa. Kiéhezett volt és elvadult. Éveket öregedett. De a viszontlátás nagyon megör­vendeztetett bennünket. Grisa Is szörnyű élményekről számolt be. Csapatával tovább operált az országban és BSS9 Tervezet bombázás esetén a Légoltalmi Életmentés! Akció megszervezésére Irta: Vas* János A sok szombat déli izgalom nélküli fül­szoktató szirénapróba, komolytalan szirénás légoltalmi gyakorlat és a sok bombázás nél­kül lezajlott szirénás légoltalmi riadó után a Kolozsvárt ért első súlyos angolszász ter­rortámadás egy égész uj érzésvilágot te­remtett a varos lakosságában. Ennek meg­történte előtt -r- hála a bombamentes ese­teknek — a szirénás légoltalmi riadót többé- kevésbbé mindenki mint valami kötelező gyakorlójátékot kezelte, melyben neki is ugyan részt kellett vennie, de legtöbb eset­ben mindenki — a szirénazugás pillanatai­ban — mérlegelés tárgyává tette, hogy vájjon ez „neki is szól-e“> vájjon le men­jen-e az óvóhelyre, vagy „saját felelőssé­gére“, mintha életét mi sem veszélyeztetné, tovább folytassa teljes lényét lekötő, meg­szokott, mindennapos ténykedését?... Junius 2. óta azonban az életbenmaradot- tak egyenként és összességben aggódva gondoltak vissza eddigi riadó alatt tanúsí­tott közömbösségükre és elítélően mondo­gatták magukról: ,Jdost sem akartam le­nvenni az óvóhelyre és milyen jó, hogy le­mentem, mert ha nem, a biztos halál lett volna osztályrészem“. Ezt mondják, akik élve maradtak. . . De mit mondhattak azok, akik a bombázások pillanataiban — a légnyomások és robbaná­sok következtében keletkező beomlá3ok és közvetlen ütéseket átélve, nem veszítették azonnal életüket, hanem a város valamely beomlott óvóhelyén sebesülten, vagy ép egészséggel arra vártak, hogy az életmentő „bajtárs“-csoport segítő kezel percek, órák, esetleg napok múlva megfogják kétségbe­esésükben, önhibájukon kívül tehetetlenné vált kezeket és kivezetik az élet-halál sö­tét, levegőtlen óvóhely-börtönéből. Az ilyen óvóhelyeken életbenmaradt és az életmentést gátló technikai akadályok azon­nali leküzdhetetlensége miatt, mégis az óvóhelyeken életüket vesztett — menthetet­len — áldozatok helyzet», a bármely órában újra bekövetkezhető bombázások esetére szükségessé tenné olyan intézkedés megté­telét, amelyek végrehajtásával a beomlott óvóhelyeken életbenmaradottakat feltétlenül, az emberileg elérhető legrövidebb időn belül ki lehessen szabadítani. Mert ha néhány, a tengerek Ismeretlen pontjain hányódó hajó­töröttért — segélyként^ esetén — ezer mér­földekről mentöhajókat küldenek; ha a magyar faluban félrevert haráng tiizhirdetö hangjára a falu minden épkézláb embere oltőszerszámokkal a tűz színhelyére siet, hogy megmentse az egyetlen veszélybe ju­tott család életét és vagyonát, akkor nem természetes-e, hogy az emberi életet és va­gyont kegyetlenül pusztító bombák robba­násai után — a falunál nagyobb és kultu- rabb közösség, e város tagjai, ahol nem egy család élete és anyagi javai, hanem szá­zak, talán ezrek élete és vagyona juthatott tragikus veszélybe — minden hívás nélkül segítségére rohanjanak azoknak, akik élet­mentő ösztönüknél fogva, bízva a kimen­tésükre mindént elkövető erényekben, óvó­helyre menekültek, s azt a támadás során oombatalálat érte. Az első megtörtént komoly eset után az pyéa beomlott óvóhelyek rövidebb-hosszabb időt igénybevevő feltárása a város közön­ségében bizonyos, óvóhelytől való Idegenke­dést váltott ki. Egyesek az óvóhelytől való félelmükben gyalog, vagy jármüveken a na­gyobb távolságfa lévő külső városrészekbe, erdőkbe, vagy mezőkre menekülnek. Ennek a magatartásnak, eltekintve a kultúrában okozott károktól, az egész riadónak sokkal fejvesztettebb képe van. így sokkal hosz- szabb idő múlva állhat be a minden sze­mélyt biztositáni hivatott tökéletes riadó- készültség, mintha mindenki nyugodtan és bizalommal a legközelebbi óvóhelyre vonul. Itt még az is figyelmet érdemel, hogy a vá­ros külső részeibe való pánikszerű mene­külés a riadó-készenlét eléréséig és lefuvása után a visszatérés fáradságot és hosszú időt kiván, amely a munkateljesítmény rovására irható, Hogy ez az állapot megszűnjék és a ren­delkezésre álló óvóhelyekbe eddig helyezett bizalmat mindenki visszanyerhesse, az aláb­bi intézkedések volnának szükségesek: I. Légoltalmi óvóhelyek nyilvántartása; légoltalmi központi életmentő parancsnok­ság; légoltalmi életmentő szakcsoport veze­tők; légoltalmi életmentő munkáscsóport; légoltalmi életmentő segélynyujtó csoport; futár-, személy- és teherszállító szolgálat megszervezése a légitámadás esetére, az alábbi S pont szerint: 1. A városi mérnöki hivatal vezetője a háztulajdonosok által bejelentendő adatok és általuk az óvóhelyekről benyújtandó 1:100-as alaprajzok alapján, melyekben az óvóhelyek bejáratai és vészkijáratai fel van­nak tüntetve, a város térképének annyi példányában, ahány légoltalmi életmentő szakcsoport vezető rendelkezésére áll, piros Ironnal bejelöltetné az óvóhelyek pontos he­lyét. Bombázás esetén a térképeket és ter­veket az ezzel előre megbízott köz&gék a légoltalmi központi életmentő parancsnok­ság előre megjelölt gyülekező helyére szál­lítanák. 2. A légoltalmi központi életmentő pa­rancsnokság részben a népmozgalmi nyil­vántartó hivatalnál bejelentett foglalkozási adatok, részben hirdetési felhívás alapján nyilvántartásba venné a város területén lakó építészeti embereket (mérnököket, építő­mesterek, építészeti szakiskolásokat és kő­műves mestereket stb.). Ezek bombázás után mint légoltalmi élet­mentő szakcsoport vezetők külön felhívás nélkül az elérhető legrövidebb időn belül gyülekeznének a. számukra előre megjelölt helyen. 3. A légoltalmi életmentő munkáscso­port, életmentő munkájában a városban tartózkodó és külön légoltalmi beosztással, vagy állami érdeket szolgáló, helyhez kötött feladattal meg nem bízott minden 15 évét betöltött férfinak, osztály, rang < s társa­dalmi különbség nélkül részt kellene ven­nie. Erre előzetes rendeletek alapján min­den érintett kötelezve lenne. E személyek (mint a 2. pont alattiak) a riadó lefuvása Után azonnal gyülekeznének a számukra előre, de előbbitől külön meg jelölt helyen, magukkal hozva egy általuk az életmentő munkálatok során használandó szerszámot (lapátot, csákányt, ásót, baltát, a törmelék hordására vedret, ládát stb.-t). 4. A légoltalmi életmentő, segélynyujtó csoportba a 2. és 3. pontokban megjelöltek­hez hasonló módon szintén résziikra külön megjelölt helyen azonnal gyülekeznének az állami, vagy magánintézetekben inspekciós szolgálatot nem teljesítő összes orvosok és üzemképes mentőautók és jármüvek. 5. A futár-, személy- és teherszállító szolgálat bombázás után való zavartalan végrehajtásához a város területén tartóz­kodó összes kerékpárosok, motorkerékpáro­sok, személy- és teherautósok a l., 3. és 1, pontban meghatározott módon részükre kü­lön kijelölt helyen a riadó lefuvása után azonnal gyülekezni tartoznának, A kerék­párosok és motorkerékpárosok a légoltalmi életmentő szakcsoportvezetők meilé mint jelentő futárok, a személy gépkocsik pedig személyi szolgálatukra, végül a tehergépko­csik a légoltalmi életmentő munkáscsopor­toknak a város távolabbi bombázott részeire való szállítására rendelkezésre állnának. Ugyancsak ezek használtatnának fel a men­tési művelethez szükséges nagyobb szerszá­mok (emelök, gerendák, tüzoltőlétrák, kö­telek stb.) helyszínre szállítására. ÍI. Bombázás után végrehajtandó Intézke­dések: 1. A légiriadó lefuvása után a légoltalmi közpenti életmentő parancsnokság’ által egy előre Hjelölt felderítő' motorkerékpáros, il­letve gépkocsival ellátott osztag percek alatt felderítené azokat a helyeket, utcákat stb., amelyeket bombáztak. Az adatokkal a légoltalmi központi életmentő parancsnok­ság gyülekező helyére menne s egy közege * már 1, pont szériát a helyszínen lövő vá­egészen a Fekete-tenger vidékéig merész« kedtek. Miután tőlünk Is elvált, nemsokára megerősítette csapatát egy másik felkelő­csapat maradékával, amelyet a bolsevisták megritkltottak. Ezzel a megnagyobbodott harci erővel aztán jó néhány vörös ezredet felmorzsoltak. De nemsokára rájuk is nehéz napok jár­tak. Grisa 400 emberével, — mint annakidején á vezérünk — kisebb városkát akart elfog­lalni. Ugyanúgy, mint akkor, minden táviró- és telefon-vezetéket elpusztítottak és más­nap réggel belovagoltak a városba. (Folytatjuk ) ros térképének egy példányára sárga trónnal bevázciní a bombázott területeket. jgy azonnal kitűnne, hogy a már előre piros irónnal berajzolt óvóhelyek közül me­lyiket érhette tombatámadás és hol vár­hatnak önmagukat kiszabadítani nem tudó Bjemfljek vagy csoportok életmentésre. 2. A fenti térképpel rendelkező légoltalmi közpett! életmentő parancsnokság a rendel­kezésre álló térképeket, miután azokon a részfeladatokat sárga irónnal bekarikázta, illetve azokat a házakat, amelyek óvóhe­lyeit egy-egy légoltalmi életmentő szakcso­port vezetőjének fel kell tárni, nevezettek­nek átadva, megadná az utasítást, hogy á megjelölt óvóheiy két azonnal tárjár fel és mentsék meg az óvöhe’.j en szorultakat. 3. Az ily feladatot kapott légoltalmi élv.* mentő szakcsoportvezetők a megadott he­lyen gyülekezett légoltalmi életmentő mun­káscsapattól azonnal magukhoz vennék * hozzávetőleges létszámú (egyelőre 100 fő­ből álló) csoportot és a részükre ki »elölt telj színre vonulnának szükség szerint az 5, pont alatt gyülekeztetett jármüvek igény je- vt telével és azonnal megkezdenék az élet­mentő munkát. Ha egy Ilyen légoltalmi élet­mentő szakcsoportvezető részére több ki­sebb óvóhelyet jelöltek ki feltárásra, — mi­vel ezek mind egymáshoz közel lennének és Így vezető tevékenységét nem gátolnák — a munkálatot több kisebb csoporttal egy­szerre kezdené meg. A munka bevezetés# után azonnal átlátná, hogy tudna-e több erőt foglalkoztatni, s ha igen, a beosztott kerékpáros futár utján Írásban újabb mun­kaerőt Igényelne a légoltalmi központi élet­mentő parancsnokságtól. 4. A légoltalmi életmentő szakcsoport­vezető a sebesülten kiemeltek azonnali se­gélynyujtó csoportból szintén kerékpáros fu­tár utján Írásban a szükséges mérvben kér­ne segélynyujtó és sebesültelszállitó erőt. Ugyanígy intézkedik a halottak elszállítá­sáról. 5. Az élelmezési akció befejezése után a feladatot kapott légoltalmi életmentő szak­csoportok vezetői a légoltalmi központi élet­mentő parancsnokságnak Írásban rövid >*■ lentést tennének s abban feltüntetnék: , a) az általa egészségesen, sebesülten, tllitve holtan kimentett személyek számát; b) a részére kijelölt területen okozott bombaká- rok hozzávetőleges becsértékét és c) a sür­gősségi sorrend szem előtt való tartásával a romok további eltakarítására vonatkoío ja­vaslat. így a város bombázásának mérv«» aa egészségesen kimentettek, sebesültek és ha­lottak száma, végül a hozzávetőleges kár a 1J>. 24 óra alatt a légolt a’ml életmentő szak- csoportvezetők befutott jelentéseiből meg­bízhatóan megállapítható. Ez az életmentés! akció nem a romok el­takarítására, hanem kizárólag az embert élet mentésére és mint közegészségi érdek, az óvóhelyeken lévő halottak azonnali ki­szabadítására vonatkozna. Ennélfogva nyil­vánvaló, hogy a bajtársi és hazafiul köte­lességérzetnek, faj és felebaráti szeretetnek Ilyen esetben legjobban indokolt fellingolé- sával, teljes emberi odaadást, fáradságot munkaidőt nem Ismerve, az életmentő mun­kálatoknak éjjel-nappal szakadatlanul ad­dig kellene folyniuk, amíg a bombázni. *, te­rületeken egyetlen beomlott óvóhely se n maradna feltáratlan. Fenti alapos előzetes szervezés figyelembe­vételével az életmentő munkálatok Ilyen alapon a helyszíneken kb. 2 óra alatt meg­indíthatok volnának és 24 óra alatt a legsú­lyosabb tömegű hulladék, illetve omladék— anyaggal elborított óvóhely is feltárható volna. így a bennszorultak levegőhöz jutná­nak és még ha közöttük súlyos sebesült, vagy esetleg ha'álos eset van is, még élel­mezés nélkül is türelemmel várnák meg­mentésüket. Természetesen hinni, remélni és tudnlok kell, hogy az életük mentése fenntáek sze­rint biztosan folyamatban van, róluk el nem feledkeztek és hogy nincsenek az embert közömbösség miatt óvóhelyhalálra kárhoz­tatva. Biztosnak kell lennlök abban, hogy legalább 24 óra elteltével a legrejtetteb» óvóhelyről és a legsúlyosabb beomlás ese­tében is megmentik életüket azok az élet­benmaradt „bajtársak“, akik az ő helyükön hasonló emberi kötelesség érzetet várnának el az Isten szabad ege alatt életbenmaradt embertársaiktól.

Next

/
Oldalképek
Tartalom