Keleti Ujság, 1944. május (27. évfolyam, 98-121. szám)

1944-05-21 / 114. szám

Kziítiüjsúg MBBMBBBMPMB « 1944. MAJüS 21. Mátyás Király Diákházban 1944 május 21-énv vasárnap délután 4 órakor a kolozsvári NEMZETI MUNKAKSZPONT rendezésében HANGVERSENY A DOMBAKÁROSIILIAHÍRT Bevezetőt mond Vitéz BORCSICZKY IMRE őrnagy KÖZREMŰKÖDNEK: Mészáros Frzsébet, Szabó Gizella, D'trói Puskás Béla, Kishonihy József, Sallak Pál a Nemzeti Színház Művészei. Berecz’iy Ibolya, Deá* Irma, rv<íc'"°ghy Zsuzsa, Papp József, Illyés József a Nem­zeti Munkaközpont műkedvelői. A MÁV „ÖSSZHANG" énekkar Rezik Károly karnagy vezénylő^ sével, Sántha Ferenc tároga.óművész, Halász Lajos és cigány" zenekara. — Kisér: Marczali Gabriella zongoraművésznp. — Fő rendező: Szotyori Nagv Endre. Jegyek előre válthatók a NMK-ban és az ,.IBUSZ“-ban vasárnap délelőtt is 10 órától fél 1-ig. I Parasztok a sarló és kalapács árnyékában Irta: Nikotejcw Péter * Magyarra fordította: Gaal Olga 5 — Csodálatos valami, — mondotta apám­nak szomszédunk, Krasnow gazda — a ml muzsikjainkba olyan mélyen beoltották a tisztelet érzését minden kény ura lommal szemben, hogy szemrebbenés nélkül nézik el a legnyíltabb gaztettet is. Ismered annak a szerencsétlen Petrovszkynak az esetét, aki ott a falu végén lakik? Olyan szegény ör­dög, mint mi magunk. Reggeltől estig ve­rejtékezve dolgozik. Egyik éjszaka megro­hanták a házát, lefogták és mindenéből ki­fosztották. Amikor védekezni akart, úgy fejbeverték, hogy meghalt. Már akkor meg­állapították, hogy a gaztettet két sötét alak követte el, akik a városból kerültek Ide, s most párttagok. Azon is rajtakapták őket, amikor Petrovszky lovait árulták a piacon. De a párt mindössze enyhe megróvásban ré­szesítette őket. — Tegnap meg Kmuryj muzsikot ütöttél le az erdőben, amikor a lóvásárból igyeke­zett hazafelé. A rablók azt hitték, hogy nála van az eladott ló ára, amikor aztán semmi pénzt sem találtak nála, dühükben agyonlőt­ték. Apám olyan indulatba jött, hogy az erek kidagadtak a homlokán.-— Mégis tudomásár a kellene adni a ma­gasabb kommunista hatóságoknak, hogy mit müveinek itt ezek a falvakban, — mon­dotta Krasznownak. Krasznow sokáig hallgatott, aztán foly­tatta: — De halld csak a többi gazságot. Szinte el sem hinném, ha nem lettem volna vélet­lenül tanúja az egésznek. Ma reggel az adó- mérséklés ügyében Malkinnál jártam. Egy­szer csak nagy ordítást, jajveszékelést hal­lok kintről: —- Látni akarom, eresszék el, — ismétlő­dött a keserves ordítás és máris berontott az ajtón a meggyilkolt Kmuryj bátyjának felesége. — Hová tettétek, letartóztattátok ugye? Adjátok elő az uramat! A ti lelkete- ket terheli az uram és a gyermekeim élete! — Kiderült kérlek, — folytatta szomszé­dunk — hogy ez a szerencsétlen Kmuryj kiment az erdőbe, meg akarta keresni bátyja holttestét. Meg is találta és otthon felrava- taloztatta. Azután jelentést tett Malkinnak a rablógyilkosságról. Mindjárt ki is jelen­tette, hogy a tettesek minden bizonnyal azonosak Petrovszky gyilkosaival. Maikin ebben az állításban a bolsevista bíróság kri- tlzálását látta és azért Kmuryjt nyomban elszállították a városi fogházba... Mit tehetünk mi itt? — legyintett lemon­dóan apám. — De nem csak az urát vetették börtön­be, — magyarázta tovább szomszédunk — hanem a szerencsétlen asszonyt is, amiért férje után érdeklődött. Apám felugrott a helyéről. — Hát ide jutottunk!? — kiáltotta. — Az embernek már érdeklődni sem szabad az ártatlanul letartóztatott s börtönbe zárt hoz- zátartózója felöl ? — s öklével nagyot' vá­gott az asztalra. — Látod szomszéd, — vette át a szót is­mét Krasznow — ez az, amire az előbb gon­doltam. Ez az uj hatalom mindannyiunkat egyformán fenyeget. Egyik nap Petrovszky, a másik nap te, vagy én, a harmadik nap Iván, Pjotr meg Szeigej kerülünk sorra. Vagy megölnek bennünket. ' vagy bebörtö­nöznek. Egy rossz helyen kiejtett szó, egy félremagyarázott kérdés és — végünk! De néha még ennyi sem kell. Elég, ha az ember valamivel magára vonja a figyelmüket. Ki biztosit engem arról, hogy ha Malkinnak úgy tetszik, egy szép napon nem-e fogat le az utcán és nem cipe’tet el a városba? Mint Kmuryjt... Ha meggondoljuk, hogy százhúsz millió földműves — nem is beszélve a városi értelmiségről — nyög ennek a borzalmas kényuralomnak igája alatt, hogy ezek a milliók mind ‘ akaratnélküli eszközökké vál­tak, akkor bele lehet ebbe örülni! Apám idéges»n köszörült“ n torkát — Nem! — kiáltotta. — Nem csak ener- giátlan tömegekkel van telitve a mi szent Oroszországunk! ! ! Máris szivárognak a hi- rek a bolsevistaellenes hadsereg megalaku­lásáról és a bolsevisták ellen vívott kauká­zusi harcokról. *­Ezek a hirek valóban egyre jobban terjed­tek és arról számollak be, hogy a bolsevis­táknak rosszul megy. A „fehérek“ már egész területeket foglaltak el, ahol ismét visszaál­lították a rendet és a bolsevista vezetőket kivégeztették. Egyik napon uj népbiztosok érkeztek hoz­zánk a városból- Jelenlétük azt bizonyította, Az utóbbi esztendőkben sok szó esett a magyar dráma ügyéről. Voltak, akik el­szántan állították, hogy uj magyar dráma nincs, sőt magyar drámairodalomról sem lehet tulajdonképpen beszélni, mert a ma­gyar irodalom ilyen néven nevezett termése is legfennebb- annyiban magyar, amennyi­ben magyar nyelven Írták. Formája, szer­kezete témaválasztása a régi görög, a shakespearel mintákat követi, vagy leg­jobb esetben nyugati romantikus drámákat. Ezzel szemben voltak olyanok is, akik az utolsó évek magyar színpadi terméké­nek egynémelyikében sajátos magyar drá­ma nyomait vélték felfedezni. A kérdés természetesen ma sincs lezárva s ha ma kevesebbet beszélnek róla, annak oka első­sorban a háború. Anélkül, hogy egyik vagy a másik állás­pont mellett végérvényesen állást foglal­nánk, le kell szögezzük, hogy az uj ma­gyar dráma kialakulásában hiszünk és azt lehetségesnek tartjuk. Sőt azt Is megálla­píthatjuk, hogy itt-ott ennek már határo­zott jelét is láthattuk. Egy-egy Németh László darab, vagy Móricz, Kodolányi, Ta­mási darabjai kétségkívül az uj magyar, sajátosan magyar dráma megteremtésének ’ehetőségét hordják magukban. Nincs he­lyünk és alkalmunk ennek bővebb bizonyí­tására, de azok előtt, akik elolvasták, vagy ( megnézték ezeket a darabokat, akikben elég eleven és érzékeny volt a magyarság ahhoz, hogy szavakon, a rendezésen és az alakításon túl is megérezzék azt a sajátos vívódást, egy nép önnön élete megtartá­sáért folytatott vergődést, amelyért ezek a I darabok megiródtak, nem kétséges állítá­sunk igazsága. Székely Mózesnek Kié az ország cimü most megjelent színmüve méltóképpen so­rolható az uj magyar drámairodalom leg­jobbjai közé. Sőt, ha fokozról lehet be­szélni, szinte azt mondhatnék, a legelsők közé tartozik. Az utolsó hét évtized leg­égetőbb és egyben legtragikusabb kérdését sűrítette háromfelvonásba. Azt a kérdést, amelyik ott húzódik fekete vonalként Tol- nay Lajos regényeiben, novelláiban, ame­lyik Ady legjobb verseinek döbbenetes rit­musában dübörög, Móricz legszebb írásai­ban, Szabó Dezső gigászi magános küzdel­mében, Németh László Tanújában vagy Ki­sebbségében, Kodolányi Baranyai utazásá­ban. Azt a kérdést, amely minden gondol­kozó és magyar ember lelkében állandó ag­godalomra és gondra ab okot. Ezer esz­hogy rosszul áll az ügyük, mert mindjárt megalakították a háborús népbiztosságot, amely igen fontos szerepet töltött be a falu életében. Első rendszabályukként bezáratták a templomunkat. Mert a templomunk és a papunk még meg volt. Mindenütt nagy plakátok kerültek a fal­ra: „A vallás ópium a nép számára!“ — fel­írással. Vasárnap reggel, amikor a pap éppen a liturgiát olvasta és a hívek térdenállva imád­koztak, súlyos buzogányütések hallatszottak a templomajtón. A sekrestyés az ajtóhoz rohant, kinyitotta és figyelmeztette az isten­teleneket, hogy megszentelt helyen állnak. Az egyik vörösgárdista megragadta. A háta mögött álló népbiztos tele torokkal ordította be a templomba: — Azonnal abbahagyni! Mindenki taka­rodjék haza. A papot letartóztatom! Egy pillanatra megszakadt az istentisz­telet. A hívők térdenállva máradtak, a félén­tendővel ezelőtt megszereztük ezt az or­szágot, vérrel és verejtékkel védelmeztük minden poklon át, hogy a magyar fajta minden gyermekének kenyéradója és me­leg otthona legyen. Az idők folyamán ide­gen nemzetiségeket is beengedtünk, szá­mukra is történelmi műhelyt biztosítot­tunk. A XIX. század nemzeti öneszmélése- kor ezek a fajták egyszerre hűtlenné let­tek a magyar állameszméhez. A. földet, amelyet mi biztosítottunk, mi védtünk szá­mukra s amelyen életlehetőséget adtunk az ő gyermekeiknek, sajátjuknak kezdték vallani és úgy rendezkedtek be, mintha ml Itt se volnánk. Közben, a kiegyezés után a magyarság mintha elvesztette volna józan látását és Ítélőképességét, saját alkotmá­nyával és törvényeivel biztosított szabad kezet a nemzetiségeknek. Azok éltek is az alkalommal. Csendben, de szívósan kihúz­ták egész vidékek magyarsága alól a föl­det s végül már nem is titokban hangoz­tatni kzdték: azé az ország, akié a föld. Végzetes tévedéseinknek igy lett könyörte­len következménye Trianon. Hogy az elszakí­tott területeken miképp folytatták tovább a nemzetiségekből nagyhatalommá alakult államok a magyarság jogfosztását, arról már nem is kell beszélni. Huszonkét esz­tendős kisebbségi életünk alatt tapasztaltuk és láthattuk ennek a módszernek kiválósá­gát. Színmagyar területekre idegen stiiusu templomok épültek, miközben ugyanott el­némultak a magyar harangok. Egész vár­megyékben hervadt le a magyar szó a nincstelenné vált magyarok ajkáról. Kisek­ből Chisek, Vassokból Vasiuk, Harango- sokból Harangusok lettek. Vagy hogy egé­szen tárgyszerüek maradjunk a Széplaky Lászlókból Vasile Seplecanok. Ebben a világban játszódik le Székely Mózes szinjétéka. A dráma a magyarság drámája. Az előzmények a trianoni ország fortyogó és tehetetlen világából indulnak el — az első felvonás — hogy az észak­erdélyi holttenger fenekére vezessenek. En­nek a tengernek forró Iszapjában vergődik a földjétől, legelőjétől megfosztott magyar paraszt, birkózik egyedül az ellenséges vi­lággal a magyar református pap. Már-már úgy látszik, hogy mindén elpusztul, nincs többé kivezető ut. Kísérteties jeleneteken át jutunk el a harmadik felvonáshoz: 1940 őszének felszabadult Északerűájyéhez. A dráma azonban itt is tovább folytató­dik. A jogállam nem ismer erőszakot. A köve', i.„pilléi akarja visszadobni. Vasile kebbek összebújtak, reszkettek. A férfiak szakáias arca megkínzottnak látszott, az asszonyok arcán kövér könny­cseppek gördültek végig. A pap hátrafordult egy pillanatra és szeretettel nézett végig hí­vein. .. Erezte, hogy ez az utolsó istentisz­telet ebben a templomban... \ A népbiztos feldultan állt meg a templom közepén. Amikor a pap mély hangján újból olvasni kezdte a szent leckét, a népbiztos csizmájával végiggázolva a térdeplő hlvöse- regen, odarohant az oltárhoz, kirántotta a revolverét és rászegezte a papra. — Istentelen, átkozott! — visított fel egy parasztasszony és a népbiztos elé vetette magát. A bolsevista vaskos csizmájával félrerugta az asszonyt, majd megragadta a papot, le­tépte róla a ruhát és lelökte az «oltár lép­csőin. Ezután odakiáltotta a híveknek: — Aki nem takarodik ki rögtön, azt lelö­vöm, mint egy kutyát! (Folytatása következik.) Seplecan húsz esztendő alatt túlságosan is hozzászokott az idegén ruhához. Hiába minden Ígéret, az elvarázsolt erdélyi föld karmaiból nem tud szabadulni. Egyetlen mód van csupán az elidegenedett föld és az elidegenedett magyarság visszaölelésére: megismételni a honfoglalást, megszállni új­ból a gyepüket, a XX. század eszközeivel. Csakis igy és csakis ezután mondhatjuk azt, hogy miénk az ország — állapítja meg a színjáték végén Székely Mózes. Szándékosan tartózkodtunk a színjáték tartalmának elmondásától. Ezt a színjáté­kot, ha már nincs módunkban színpadon végignézni, minden rilagyar embernek, kü­lönösen minden erdélyinek, el kell olvasni. A könyv elejére ezt irta Székely Mózes: „Vándor vidd hiriil: Nem akadt magyar színigazgató, ki e darabot színpadra vigye.“ A darab azonban itt játszódik le fojtott, nehéz és keserű indulataival a történelem roppant színpadán. S ha még igy sem lát­nának a vakok, ha még Így sem hallanák a segitségkiáltást a süketek, vegyék elő Székely Mózes könyvét és olvassák s ta­nulják meg minden sorát. Néhány évyel ezelőtt a magyar szellem egyik legkiválóbb elméje úgy akarta meg­kerülni a Gyurkovics-fiuk, a Kaland és s Négy asszonyt szeretek színpadát, úgy akarta eljuttatni a magyarság hangját a cigányzenén, a búgó slágereken túl a ma­gyar szivekhez, hogy papírból készült szín­házat épített a magyarságnak. Ez a papir- szinház lett gazdagabb most egy nagy­szerű alkotással. Ennek a színháznak kell, hogy olvasóközönséget rekrutáljunk a ma­gunk soraiból, mert ha ezt meg néni tesz- szük, mint Kemény Zsigmond mondotta ezelőtt csaknem száz esztendővel: ,,A szín­házi közönség bármely szellemdus egyének­ből is álljon, végtére úgy elromolhat, hogy a látványoknál többet nem is fog kívánni!" Vájjon nem tartunk-e már is ennél a stációnál ? — Vagy erre feleltek a magyar színigazgatók, amikor Székely Mózes da­rabját visszautasították. Sz. Gy. * Hirdetmény. P. 18391/1944. szám. A kolozsvári kir. törvényszék közhírré teszi, hogy a M. kir. kincstár kisajátítónak Talos Ilyés és Pap László válaszút! lakosok el­len kisajátítási ügyében az 1881. évi XLI. te. 46. szakaszában foglalt rendelkezések alapján a kisajátítási és bírói megállapí­tása végett a tárgyalást helyszínére, vá­laszút községbe 1944. évi junius hó 3. nap­jának d. e. 10 órájára tűzte ki. Az érde­kelteket azzal idézi meg, hogy elmaradá­suk a kártalanítás felett hozandó érdemle­ges határozatot nem gátolja. Kolozsvár, 1944. évi május hó 3. napján. Dr. Lakatos Imre, s. k., kir. tvszéki bíró, A kiadmány hiteléül: Szilágyi, irodafötiszt. JÓ ABU ÉS Jó HIRDETÉS ALAPJA A'JÓ ÜZLETMENETNEK ÜSzékeiy Mózes: Kié az ország ?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom