Keleti Ujság, 1943. november (26. évfolyam, 248-271. szám)

1943-11-12 / 256. szám

KuitiUjskg 4 Nikolaß valamikor Erüélyken ... — A honvéd haditudósító század közlése — (Fehéroroszország, október végén.) Vörö­sen és telten kelt fel a hold. Úgy ült a hegygerincen, mint egy furcsa, pogány ko­rona. Nagy volt. Szokatlan nagy. Megnyi­totta az árnyakat, különös, szűrt fényt adott az estnek és mindenki megnézte. Boros-Cser Gergely is. Ott állt a drótakadály mögött, a csípős szélnek felgyürt köpenygallérral, most vál­tották, tizenegy práig ő áll őrt itt a sztalln- köves ut mellé ragasztott fenyöbunker előtt. Másodmagával. Falubélivel. — Csipös hideg lesz az éjszakát Boros-Cser Gergely nem válaszolt rá sem­mit, csak visszanézett bele a vörösképü hold kellős közepébe, azután rántott egyet a vállán lógó puskáján. Mindketten odavalók voltak az erdélyi begyek közé, ott tanultak meg Plvasni a hold állásából, színéből, a csillagokat is is­merték, meg neveket is tudtak és legendákat róluk. Bizonyára mindketten haza gondol­tak most, a hegyoldalra lapult kis szalma- tetösházu failura, ahol ugyanígy emelkedik fel a vörösképü hold. Mert ez egyforma itt is, úgy kúszik körbe a feketére besötétitett égbolton, mint odahaza náluk, akárhol, az erdélyi faluk vagy á Tisza-partjára szórt tanyáknál, és a Bakony szelíd völgyeibe buj- • tatott cseréptetős házak fölött is. Odabent a földerődben nagy est volt most. Esemény. Szabadságolok érkeztek vissza délután: és a kis zsákbavart csomagok, meg a ládák, meg a megtömött kenyértarisznyák kikerültek a fenyőfából ácsolt asztalra. Az emberek körbeülték, nem kínáltak senkit, de nem si kináltatta magát senki: ettek jó­ízűen, hosszan és nagyokat, aztán a kendő­be csavart fiaskót is „kidugózták“ és leöb­lítették a jóizü hazai vacsorát. — Maradjon a kintieknek is! Felesleges is volt ezt mondani, abba is hagyták, aztán szedelöztek, ledőltek a szal­mával borított faágakra, a faggyumécsest is elfujták és megpróbáltak aludni. Ruhás­tól. Ez igy „szokás" errefe’é. Nikolaj jelentkezik Amióta ide került a támpont, hat kilomé­terre a legközelebbi erődtől, bepréselve a mocsár meg az erdővidék kellős közepébe, a sztalinköves ut mellé, amely a csapatok egyik fő ellátó vonala, megszokták az éjsza­kánkénti „riasztásokat". Hozzászoktok, hogy igy aludjanak s amikor- a reggel már kivilágosodik, akkor kezdenek „levetkezve’“ aludni. Boros-Cser Gergely meg a társa ott strá- zsáltak a drótakadály mögött. Jól jósoltak: csípős éjszaka lett. Amolyan októbervégi orosz éjszaka. A Dnyeper felöl elszabadult szél csipkedte az arcukat, bebújt a köpeny- gallér mögé, de azért még elviselhető volt. — Állj, ki vagy! Valami zörgésre kiáltotta el magát az egyik őr. Valaki közeledett az utón, már egészen odaért. Támolygott. Boros-Cser Ger­gely mégegyszer rákiáltott az idegenre, de amikor látta, hogy az feltartott kezekkel közeledik, levette ujját a ravaszról. Oda- bentről is kiszaladtak már a többiek, ami­kor az idegen betámolygott a kinyitott drót­kapun. Nikolaj volt. Bozontos szakálla véresen csüngött, a ru­háján is vérfoltok látszottak, csak fáradtan és nehezen tudott beszélni, egy-két szót ma­gyarul is mondott. Megsebesült. Többhelyen. Fején meg a mellén. Ch. falut megtámadta egy orvlővész-cso­port. Vagy tíz bandita. Felgujtották a falut, elhajtották az embereket, minden állatot, a gabonát is kocsira rakták. . Ch. falu ott van két kilométerre a tám­ponttól. Békés orosz parasztok lakták, amo­lyan tolsztoj-muzsikok, a mocsárvidék nyo­morultjai, akiket a világon semmi sem ér­dekelt, csak meglegyen az a mindennapi so­vány „köleskása." A szakaszvezető, a kísérőd parancsnoka, nem sokáig gondolkozott. Egy golyószórós rajjal (“indult a faluba. Az utolsó pillanatban Már az utkanyar mögül feltűnt a falu Égett. Pernyés füstszag úszott a levegőben, a lángok egészen bevilágították a környé­ket. Később már a zajt is halották, kiabá­lásokat, kocsik zörgését, á'latok bőgtek: és a tűz pattogása is idehallatszott. A raj gyorsan elérte a fa'u szélét, a falu oldalán látták az összeterelt lakosságot, asz- szonyokat, fiukat, mindenkit, az állatokat néhány férfi terelte és ott sorakoztak egy­másután a megrakott panyefogatok is. A banditák már készülődtek. Felgyújtották az egész falut. Hetek óta ilyen tüzek világítot­ták ki az éjszakát a környéken. A nagy összeverődött tömegben csak irt­ott tűnt fel egy-két fegyveres ember. Az orvlövészek. A szakaszvezető tudta, nem lehet tűz alá venni a bandát, az összeterelt tömeg kitűnő védelmet nyújt nekik. Vérfürdőt pedig nem rendezhetnek az orvlövész csoportért. És Ilyenkor mutatkozik meg a magyar katona leleményessége és bátorsága: A golyószóróval és a gépplsztolyoe csatá­rokkal egészéi megközelítették a lakossá­got és mintegy kétszáz méter távolságban erős és váratlan tüzet nyitottak — a leve­gőbe. Néhány kézigránátot la kihajítottak. A megriadt emberek között kitört a pá­Ünnepe volt a kolozsvári Nemzeti Szín­háznak. Hosszú idő után most jelent meg először a szihlapon az „ősbemutató“ szó. S még hozzá erdélyi ősbemutató, ami kétsze­resen ünnepé avatta a „Viharlámpás“ ko­lozsvári bemutatóját. Érthető, hogy a kö­zönség fokozott érdeklődéssel várta a fiatal erdélyi szerző bemutatkozását. Mindjárt bevezetőül meg lehet állapítani, hogy Szabó Lajos első színdarabjával csatát nyert. A közönség nagy érdeklődéssel ti- gyelte mindvégig az előadást s a felvonás- közökben számtalanszor hivta függő.íy eíé a szerzőt. Mindezek azonban csak a külsőségek. Szabó Lajos darabjának az ad számunkra különleges jelentőséget, hogy a fiatal erdé­lyi szerző — ezt az elhasznált s gyakran kompromittált kifejezést kell használnunk — nemzedéki vallomásra vállalkozott. Ez a darab vallomás arról, hogy a kisebbségi nyomás alatt felnövekedett uj erdélyi ma­gyar nemzedék számára hogyan bontakozott ki a nemzeti sorsvállalás problémája. Súly alatt növekszik a pálma — s valóban az elnyomottság alatt jutott el az erdélyi ma­gyarság uj, küzdő nemzedéke a hősies ma­gatartásig. Ennek a kopott ruhában, csend­őrszuronyok, kilátástalan körülmények kö­zött vívott harcoknak hőse Kenderes, a fia­tal állástalan tanár, aki kicsi faluja elemi iskolájának megtartásáért égeti el életét. Az előadáson ez volt a közönség hangu­lata: ezt a darabot valakinek meg kellett írni. S ezúttal a közönség valóban az erdélyi magyar közösség hangja volt. Ezt a kérdést: a magyarság és románság egymáshoz való viszonyát a megszállás két évtizede alatt, valóban meg kellett mutatni, fel kellett mérni ezt a problémát a tudomány és po­litika eszközei után immár a művészet ihle­tével is. Csak ha alaposan utánagondolunk, érez­zük meg, milyen hallatlanul nehéz feladatra vállalkozott a szerző. A mai, kétségtelenül izgatott légkörben, háborúk határmesgyéjén, Erdély legfájdalmasabb és legérzékenyebb kérdéséről Írni, anélkül, hogy az Író a ha­tásos, de felelőtlen izgatás, vagy kasztrált humanizmus hibájába esnék, ez olyan nehéz feladat, hogy ember és művész legyen a talpán, aki teljesen meg tudja oldani. Szabó Lajos az egyetlen becsületes és számunkra elfogadható utat választotta: a realitást. Erdélyben fejlődve férfivé, ismeri a kisebbségi sor minden tövisét s vaióoan autentikusnak tekinthető a kisebbségi lelki- állapot és magatartás ábrázolásában. Az igazságot keresi, egyedül azt akarja ábrá­zolni. A románok eilen nincs gyűlölet benne, csak éppen tisztán és világosan látja, ez a két nép — magyar és román — céljaiban és szándékaiban milyen külön utakon jár. Nemes mértéktartással utasítja el a iene- töséget, hogy a közönség előtt nyilvánvalóan nem túlzottan rokonszenves román jegyzőt az „Elnémult harangok“ pópájához hasonló figurává gyúrja, aki fondorkodik, dühöng, kiabál és végül vereséget szenved. Itt a kö­zönség nem tapsolhat és örvendezhet fel­szabadultan a magyar tanár győzelmének, hiszen győzelme csak a kitartásé és meg­maradásé. Borgia nem szenved vereséget, csak éppen élesen mutat rá a szerző a ki­sebbségi élet örök parancszavára, az „Ahogy lehet“-re. Minden támadás ellen újabb vé­dekezés. Éppen célja érdekében volt bátor­sága ahhoz, hogy a legjobb román típust, az európa szellemi színvonalon álló, fajáért fanatikus, céltudatos harcra vállakozó fiatal román értelmiség képét rajzolja meg. Az erdélyi magyarság és románság egymáshoz való viszonyának végleges rendezése még nem történt meg s ki tudná megmondani, mikor ér véget ez a nagy por. S ellenfelün­ket legjobbjaiban kell felmérnünk — erre tanít a „Viharlámpái“, s ezf a magatartást, ezt a kisebbségi sors megismerésein át megfogalmazott tételt kell ünnepelnünk ebben a műben. nfk, az állatok megvadultak, a panyefoga- tok szerteszét szaladtak és a kitört riada­lomban menekülő orvlövészek közül hármat kilőttek. A falut már nem lehetett megmenteni. De a lakosság, a termés, a* állatok megmarad­tak. Nikolaj megmentette őket. Amire visszaértek, Nikolaj már csak alig lélekzett, vértócsában, majdnem eszméletle­nül feküdt a kiserőd előtt. Hallotta a lövöl­dözést és ahogy elmondták, hogy a falut megmentették, mintha felragyogott volna a szeme és tört magyarsággal susogta: „Nikolaj valamikor hadifogoly volt és Er­délyben járt..." Úgy látszik, ezzel akarta megköszönni a segítséget. m——.o ii I Ilyen nagy feladatot hiba és zökkenő nélkül megoldani, szinte lehetetlen. Szabó Lajosnak ez az első drámája s törvénysze­rűség, hogy ö is beleesik az induló dráma­író néhány hibájába. Mindenekelőtt: renge­teg mondanivalója van, amit mind bele akar szorítani négy felvonásba. A rövid színházi este azonban nem lehet elegendő arra, hogy minden megállapítását cselek­ménnyé olvassza s ezért a darabban Itt-ott retorikai elemek keverednek, amik kétség­telenül nincsenek hasznára a darabnak. Stílusa is tu'buja egy-egy helyen. Halmozza a kifejezéseket s igy egy-egy jelenetben mondatai tulhosszuvá válnak. Mindezekből azonban csak akadékoskodás, vagy elhatá­rozott rosszindulat állapíthatná meg, hogy a darab nem színpadra való, sőt egyenesen figyelemreméltó. A színpadi szerző az egyetlen, akinek nem áll módjában kísérle­tezni, hanem saját bőrén, a színpadon, kö­zönség e’őtt kell kipróbálnia eszközeit és képességeit. Ezek a kezdő pibák a követ­kező darabra egészen bizonyosan lecsiszo­lódnak s Rzabő Lajos most már af gyakor­lati szinpadismeret birtokában fejlődhet to­vább. Mert az kétségtelen, hogy a szerző jellegzetes drámaírói tehetség. Mindenek­előtt „érzi" a1 színpadot. Tud nagyon hatá­sos jeleneteket felépíteni s fölforrósítja a színpad levegőjét. Szerkesztési képessége is kiváló. A dráma csontozata szilárd, lo­gikusan felépített. Minden va’ami előtte valóból következik s valami utána valóra mutat. Emberteremtö képessége Pista, a hadirokkant dobos figurájában mutatkozik be. Ez az ütődött, félkótya ember, aki Lear bolondjaként egyszerre bölcs és bolond, — telitalálat; a maga különvalóságában remek­mű s éppen ez mutat Szabó Lajos kivéte­les fejlődési lehetőségeire. A második és harmadik felvonás felépítése és technikai kivitelezése pedig egyenesen mesterinek ne­vezhető. « A fajtája sorsáért küzdő főhőst, Kende­res Mihályt Görbe János ábrázolta. Alakí­tásának alapvető hibája van: nem kisebb­ségi. Görbe hős, aki elszántan, fáradtságot és nehézségeket nem ismerve küzd. Ezt a lankadatlan, égő, lázas küzdeniakarást mű­vészi, elhitető erővel ábrázolta. De nem érezzük testében és lelkében rágni a „mor­bus minoritatis"-t, ezt a szinte megmagya­rázhatatlan és elemezhetetlen kisebbrendű­ségi érzést nem tudta, de nem is tudhatta ábrázolni a kitűnő művész, hiszen ilyenirá­nyú „tapasztalatai" nem lehettek. A román jegyzőt, Biegiát, az „ellenhőst“ ábrázo’ó SenkAlszky Endre — elég helytelenül — az értelmiségi fanatizmus he’yett inkább va­lami száraz luciferi figurát próbált megfor­málni. Ez a figura jól volt felépítve, csak éppen a darab szellemébe nem illett bele. Sídiai Kornélia adósunk maradt annak a lelkifolyamatnak ábrázolásában, s még in­kább motiválásában, amíg Kenderestől eljut Borgiáig. Két alapvető vonás: az érzékiség és a pénz utáni vágy vezethetik csupán. Ezt sehol sem taláHuk meg Sallai Koméba alakításában. Az e’őadás szinészileg is leg­sikerültebb figuráját, Pista dobost, Andrási Márton teremtette meg. A félszeg, a háború tüzében megpörkö'ődött, esett ember drá­mai rajzát adta, a humor aranyszemeivé! kihlmezve. Játéka, maszkja egyaránt mes­teri volt. Fájdalmas egy ilyen ösztönös, má'y színészi tehetséget operettas'npadec is látni. Tompa Sándor öreg orvosa és Ku- bányi György sir szélén álló, elerötletledett öreg papja nemes művészi eszközökkel meg­faragott két epizódalak. Csóka József töké­letes pontossággal mutatta be a szenilitás pato’ógiai kórképét. Kiemelkedő figura Bo-dó György nehézindulatu magyar pa­rasztfigurája. Csupa forróság, fojtott indu­lat küzd ebben a kitünően jellemzett alak­ban. ölvedy Zsóka harmatos tisztasága és szivetsimogató kedvessége mindig friss szint jelent az előadásban. A rengeteg epi- zódlsta közül kiemelkedik GeHArt Ibolya bukaresti bár-tündére, Borovswky Osakár, \ Slaarli&KBipáís Szabó Lajos színmüvének eredeti bemutatója a kolozsvári Nemzeti Színházban — T04S. NOVEMBER Î,S. * ■1PIP11—II mi n ■ in»—Mm—ír—' Dárday Antal, Czoppán Flóri, Bartha Má­ria, Perényi Jánoá. Várady Rudolf, aki ed­dig is feltűnt érdekesen megrajzolt és gon­dosan kidolgozott epizódalakjaival, most az amerikás korcsmáros alakjában, néhány mondatnyi szövegében a színészi hitelesség Iskolapéldáját mutatta be. Varga Mátyás díszletei a mű szellemét ábrázolják s mint mindig, most is hibátla­nok. (n. e.) flz OfSGsfl is bekapcsolódik a malária elleni küzdelembe Budapest, november 11. Kádár Levente államtitkár, az Országos Szociális Felügye­lőség elnöke rendeletet adott ki, amelyben a malária elleni védekezést célzó küzdelem­re hívja fel a hatóságokat. Egyes várme­gyék maláriasujtotta vidékein a lakosság jelentékeny hányada minden évben megbe- tegzik. Ez a vész a közegészségügyi hátrá­nyokon kivül nagy nemzetgazdasági és szo­ciális probléma is. A védekezés terén fon­tos szerephez jutnak olyan eljárások, me­lyek a ma’áriaterjesztö szúnyogok kipusz- titását célozzák. Ezért a mocsaras területe­ket vagy le kéül csapolni, vagy füzesekkel, vizinövényekkel, fákkal kell beültetni. Ez az utóbbi módozat jelentős hasznost Is je­lent. A mocsaras területek vizte'elütésébe, vagy a termelés szolgálatába állításába most bekapcso'ódik az ONCSA Is, mely a közjóléti szövetkezetek utján munkatervet dolgoztat ki a malária elleni küzdelem ér­dekében. (Magy. Tud.) Könyvek között SINK A ISTVÁN: HONTALANOK UTJÁN — Versek. A Magyar ©let kiadása — Sinka István —• amint ő Írja magáról egyik versében — még hét évvél ezelőtt ju­hászbojtár volt a nagyszalontai pusztákon. Aztán gondolt egy merészet, ott hagyta a nyájat, kezébe vette pásztorbotját s „vas- billentyüs" furulyáját és egészen Budapestig vándorolt gyalogosan. Vannak, akik emlé­keznek rá, hogy bizony elég hangos fogad­tatásban részesült az irodalmi „szakértők“ részéről. Balladaszerü verseivel egycsapásra meghódította olvasóit s egymásután jelentek meg a lapokban, folyóiratokban apró, csen­gő-bongó fü- és földszagu zengeményei. Mert a Sinka-versek valóban zenegenek. Zengenek, akár a nyáresti harangszó távoli fa’u tornyából. Tele vannak egyszerű érzé­sekkel, sejtelmekkel, amelyeket inkább érezni, mint érteni lehet. Olyanok ezek a versek, amelyekről a legegyszerűbb falusi legény is elmondhatja: — I'yet én is tudok imi . . . És ezért jó versek is a Sinka-versek, mert érzelmeit úgy fejezi ki bennük a költő, aho­gyan a legegyszerűbb ember érez. A „Vád" cimü nagy feltűnést keltő verseskötet után a „Harmincnyolc vadalma" cimü novellás- kötettel jelentkezett, mig most uj verseskö­tete jelent meg a „Magyar Élet" kiadásá­ban „Hontalanok utján" címen. Ha a „Vád" és a „Hontalanok utján“ kö­tet verseit összehasonlítjuk, megállapíthat­juk, hogy az első kötet megjelenése óta Sinka István verselési készsége semmit sem változott. Mondhatnánk azt is, hogy az uj kötet versei egyáltalán nem tökéletesebbek a régi kötet verseinél, de nem is lehetnek tö­kéletesebbek. Ezzel nem azt akarjuk mon­dani, hogy Sinka nem fejlődött, hiszen any- nyira „kész" költőként jelentkezett már első verseiben, hogy ta’án nem is fejlődhetik to­vább, legfönnebb csiszolódhatik. Érdekes megfigyelni mondanivalóit is. Ugyanazon a területen járkál, mint első kötetében. Ott, a szalontai pusztán Bencze Jankó, Fazokas Jóska, Zsellér János, Kiss András, Bánó Balázs és a többi nincstelenek között, akik­hez születésével és sorsával a sorsát kö­tötte. Az ő bánatukat és az ö vidulásukat zengi ezekben a versekben is vasbillentyüs furu'yáján annyira megrázőan, hogy betölti embert hangjával az olvasó szivét . . . Emlékeit nem igyekszik megszépíteni, „költőivé" varázsolni. Hagyja őket előbujni a szive mélyéről s emlékeiből igy lesznek versekbe öntött élmények. Egyéni hangja és irásmüvészete megkülönböztetett helyet biztosit neki a népi irók és köttök között. Ez az, ami legnagyobb érték Sinka költésze­tében s ez az, ami helyet biztosit számára nemcsak a mában, de a holnapban is. A „Hontalanok utján" cimü kötetben ren­geteg olyan verset találunk, amelyekben a költő nemcsak a maga fájdalmát, buját, ba­ját sírja el, hanem szociális igazságot köve­telve hangot ad a hozzá hasonló szőrű töb­bi „hontalannak" is. Ez már nemcsak Ura, nemcsak önmagáért a versért való verse­lés, hanem ennél sokkal több és mélyebb értelmű hivatásérzet. Ez az, ami uj hang Sínka István verseiben. Ezért az „újért" kell újból és újból kézbevenni a „Hontala­nok utján" cimü Sinka verskötetet. Kinek gyönyörűség, kinek okulás céljából. Kó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom