Keleti Ujság, 1943. november (26. évfolyam, 248-271. szám)

1943-11-21 / 264. szám

tCeuTiUjsiíG A pályaudvar előtt nagy helyezkedés folyik. A keserves utazás előszelétől meglegyintett mord családapák tekint- getnek arrafelé, ahonnan a Pestre igyek­vő gyorsnak kell érkeznie. Összevont szemekkel figyelik a horizontot. — Jön! — kiált fel hirtelen az egyik kisgyerek és az ujjával a távolba mutat. — Ott füstöl! A perronon elhelyezkedett utastömeg hirtelen megmozdul, ugrásrakészen mar­kolja meg' a bőröndök és kosarak :r lét. Egyben sötét pillantásokkal méregeti mindenki a szomszédját, hogy ne merjen valahogy tolakodni, mert ő akar első­nek fölfurakodni a vonatra. Csakhamar kiderül, hogy az egész csak vaklárma volt. Egy hordár pipázott az állomásépület végében és csibukjának sűrű bodrait nézte az éles szemű fiúcska mozdonyt üstnek. Köhécselve, krákogva, fejrázogatva és előbbi tolakodása miatt mindenki egy ki­csit szégyenkezve teszi le úti málháját. Újra felveszik a társalgás fonalát és az előbbi tülekedésben megszakított diplo­máciai viszony újra helyreáll a gyorsvo­natra váró ismerősök között. Áz előbb ugyanis mindenki hadat üzent mindenki­nek. Úgy festett a dolog, hogy egymást fogják legázolni az emberek málháikkal, mint furcsa polgári tankok. Mindezt az­ért tették volna, hogy egy tenyérnyi ülő­helyhez jussanak. Érdekes, hogy meny­nyire szeretnek ülni az emberek. Különö­sen vasúton látszik ez. Pedig nem is egészséges. Még a harmadosztályú tapa­dóknak is hihetetlen varázsa van, ha arról van szó, hogy Nagyváradra, vagy. ha különösen egészen Budapestig utazik az ember. „Egy életet egyetlen ülőhelyért!‘‘ — gondolja ilyenkor az utas, de természetesen utitársa életét gondolja föláldozni és mindent elkövet, hogy sarkos, csonttörésre kiválóan alkal­mas utazókosarát sikeresen boldogtalan utitársa oldalbordájába nyomja. Többen furfanggal igyekeznek helyet biztosítani maguknak. Ezek barátságos arccal köszöntik a portást: — .Jónapot, kapus ur! Lesz hely? — Rengeteg -— mondja az. Az utas arca földerül. — De foglalt — vigasztalja tovább a portások bölcse. — Nem engedne ki ? — Dehogynem! Majd, ha bejár a vo­nat ... akkor szívesen ... — hangzik a korrekt, megvesztegethetetlen jellem fe­lelete. Az utas lemondóan megreked az üveg­ablak mögött és nézegeti irigyen a per­ronon lesben állókat, akik rejtett és ti­tokzatos utakon szivárogtak ki. Velük szemben már csak handicap-versenyt futhat az ülőhelyekért és alighanem le fog maradni egy orrhosszal. .. Bár még meg lehetne r>ró]íálm a resti felé a kiju­tást .. . Az ám ... Frrissen fölkapja tehát a kosarát és el­lohol a pályaudvari étterem felé, mintha nagyon szomjas volna. — Egy pohár sört! — mondja a pin­cérnek, de éppen csak azért, hogy mond­jon valamit, mert egy pillantás az étte­rem kijárata előtt tornyosuló tas- és táskatömegre, beláttatja vele. hogy fö­lösleges kiadás az egész. Itt csak villany­fúróval juthatna keresztül. Többen voi tak olyan okosak, mint ő. A pincér hozza a sört. Hab Nari a te­tején ... Az ujas nagyon szereti. Röpke, pillanatnyi vigasztalás ez . . . De éppen csak orra hegyét dughatja bele i habba, mert kívül sistergés, fékesikorgár és harsány ordHozással kisért tülekedés jel­zi, hogy beérkezett a pesti gyors. Éppen most... Hirtelen lecsapja a poharat és vad iramban zúdítja bele magát az ajtón kibomló tömegbe. Az antikváriumban vásárolt könyvek­kel teletömött bőrönd megteszi a hatást, mert néhány utast odébb nyekkent... Már majdnem szabad az ut, amikor a pincér elfogja a frakkját: — Fizetni, kérem! — Az áldóját! Meg se ittam... Most lemaradok, mint a borravaló! A pincér szigorúan és kedvetlenül rán­colja homlokát. Láthatólag nem tetszik neki, hogy a borravaló „lemaradhat“ .. . Mikor rossz sejtelme beigazolódik, a leg- lesujtóbb pincérpillantással kiván „kelle­mes utat“ a dühében fukarkezü utasnak. A hátrányt már lehetetlen behozni. A lépcsőkön dús fürtökben lógnak az uta­sok, mint megkergült darazsak. Két ka­bátgomb, néhány becsületsértés és erő­teljes fojtogatás árán sikerül csak fel- kapasztania. Benn még legázol néhány gyanútlan ácsorgót, bokánrug egy höl­gyet, majd nyájas arccal benyit az első fülkébe: ■— Lenne még egy szabad hely? — Lenne, ha nem ülnénk rajta — hangzik a helytulajdonosok válasza. Elkomorult képpel megy a másik sza­kaszhoz : — Van itt még ülőhely, kérem szépen? — Ha bolha uraságod, akkor még el­fér! Így megy végig. Nincs hátra nás, le­helyezi a folyosó végére a bőröndöt és rátelepszik. Elborult lélekkel üldögél alkalmi -ülőhelyén, mikor egy hasonló­képpen elcsigázott rokonlélek megszólal mögötte: — Volna még itt egy kis hely? Maros- vásárhely óta állok. Az illető negyven év körüli pohos ke­reskedő féle ember. Hatalmas lúdtalpa van, fárasztó lehet állnia. Reménykedve néz a bőrönd kilátszó sarkára, amely még megmenthetné a merevgörcstől. A bőrönd tulajdonosa megérzi a sors­társat. Odébb húzódik a bőröndön. A ludtalu pedig úgy foglal helyet azon, mintha a legkényelmesebb zsöllyébe te­Nedics tábornok, szerb miniszterelnök, mielőtt eleget tett volna Hitler meghívásá­nak s elutazott volna a vezéri főhadiszállás­ra, szeptember 4-én Kragujevácon beszédet mondott. A beszéd szövege nem áll teljes egészében rendelkezésünkre, de egy érdekes passzusát idézhetjük. Nedics tábornok a kő* vetkezőket mondotta: — Ennek a földnek fia vagyok, mint ti. Nézzetek meg jól és látni fogjátok, hogy amit akartok, azt akarom én is és amire vágyódtok, arra vágyódom én is. De a meg­szálló itt van és ezzel a valósággal számol­ni kell. Arra kérlek, hogy ne ítéljetek el még, mert egy napon igazolni fogom ma­gamat. Igazolni fogom magamat a nemzet törvényszéke előtt és az Ítélni fog az ügy minden részletének ismeretében. Ezután utazott el NecUcs tábornok Hifiéi kancellárhoz és mint a különböző semleges hírforrások tudni vélik, a főhadiszálláson lefolyt megbeszélésen lehetőséget nyújtottak számára Szerbia integritásának visszaállí­tására. A Journal de Geneve“ azt is tudni véli, hogy ennek fejében azt várják Nfittes­től, hogy az esetleges angolszász partra­szállás esetén tevékenyen is résztvegyen tíz ország minden erejével, annak elhárításában. Nedics szeptemberi utazása csak egyik pontja volt annak a nagyszabású balkáni átrendezésnek, amelyet az olasz szövetsé­gestárs kiesése után a németek óhajtanak végrehajtani. Mindeddig Itália imperialista szándékai megkötötték a Balkánon a néme­tek kezét. Most azonban lehetősége áll fenn annak, hogy a balkáni népeknek és néptö­redékeknek nagyobb önállóságot adhassa­nak. A német birodalom ezt a lehetőségét most igyekszik is alaposan kihasználni és hírközlő szerveik nyomatékosan hangoztat­ják: Németország a balkáni népek szabad­ságáért is küzd és elhatározott szándéka biztosítani valamennyi ittélő nép felemelke­désének útját. Ez az uj német Balkán-politika természe­tesen gyökeresen uj helyzetet teremt és minden valószínűség szerint erősen meg­könnyíti azoknak a tényezőknek helyzetét, akik a német birodalommal összhangban akarják felépíteni a balkáni népek jövőjét. Mindenesetre ez az uj politikai vonalvezetés ■meg fogja nehezíteni a Balkánon harcoló partizán vezérek helyzetét. A propaganda legjobb hajtóanyaga mindig a gyűlölet volt. S a külöbözö bandavezérek és csetnikfőnö­6 lepedne... Cigarettát kotor elő és sóhajt: — Még a nők is állnak ... Hogy jut­na nekünk hely ... Az előbb félóráig ku- nyorált egy hölgy az egyik szakaszban helyet és kidobták ... nincs ma udvarias­ság, kérem ... Hát azért akad még... Az a fiatal hölgy, aki moaf közeledik még csak a mamája kíséretében a vonathoz, váratla­nul udvarias emberekre talál. Megszólít egy ablakból kihájló sárga nyakkendős. sima hajú urat: —- Lenne még egy ülőhely, kérem ? Az ur szeme felcsillan. A fiatal hölgy ennivalóan bájos . .. Persze, hogy van hely a számára . . .-— Hogyne! . . . Van! . .. Parancsoljon! — Mama, ez az ur azt mondja, hogy még van egy hely . . . Siess csak szállj be! A mama bepréselődik a kocsiba. Hálás mosollyal foglalja el az udvarias férfi által fölajánlott ülőhelyet. — Vannak még udvarias emberek — mondja köszönetképen. A sima hajú hüledezve tekint a helyét elfoglaló idős hölgyre __Nem igy gon­dolta. Kihajol az ablakon és vészes pillantá­sokat lövel a lassan mozgásba jövő vonat után integető, ennivaló szőke hölgy felé... így lehet helyhez jutni a vonaton 1943- ban .. . Irta és rajzolta »OBRY LAJOS kök gondolatmenetének lényege mindig a megszállók elleni gyűlölet volt. Az erősen szenvedélyes délszláv lélek, amelynek külön­ben is évszázadok hagyománya a födalatti harc és az összeesküvés, a partizánháboru igen könnyen hajlott a nemzeti független­ség' és szabadság jelszavait hangoztató cset- nikveaérek szavára. A németek azzal, hogy több szabadságot és nagyobb lehetőségeket nyújtanak e népeknek, nyilvánvalóan a ta­lajt akarják kihúzni a kommunista és na­cionalista jelszavak alatt harcoló csoportok alól. Hogy ez mennyire fog sikerülni, azt természetesen csak a jövö mondhatja meg és esetleg olyan tényezők is lehetnek be­folyással alakulására, amelyekkel e pillanat­ban még csak számolni sem lehet. Annyi azonban kétségtelen, hogy a Balkánon be- fészkelőáött csetnik és partizán vezéreknek pillanatnyikig katonai erőn túlmenő politikai súlya van. Az első nagyobb hírre vergődött csetnlk- vezér, Draga Mihajlovics volt. A háború előtt ezredesi rangban szolgált és ha össze nem omlik Jugoszlávia, nevét talán soha sem ismerte volna meg a világ. így azon­ban politikai tényező lett, ő jelképezi ma, a Kairóban székelő árnyékkormány mellett „Jugoszláviát“. Mihajlovics, amióta esetnik- vezérré lett, hatalmas fekete szakállt nö­vesztett magának, bár ez sehogy sem illik össze vékony aranykeretes szemüvegévei. Az áttam összeomlása után a. délszerbiai hegyek közé vonult és ott kezdte meg eset- nikatakvlntaina k megszervezését. Mihajlovics Draga hivatalos programot is tett közzé. Ebben leszögezte, hogy a jugo­szláv nép szabadságáért és a dinasztia ha­talmának visszaállításáért küzd. Célja „visz- szaáUitani“ Nagy Jugoszláviát s benne az et­nikailag tiszta szerb N agy Szerbiát, Monte­negróval, Horvátországgal, Boszniával, Her­cegovinával, a Szerémséggel és a -— Bács­kával. Továbbá, küzdelem az idegen uralom alatt lévő szlovén területek (Trieszt, Görtz, Istria, Karinthia) felszabadításáért, Bulgá­ria és Albánia egy részének bekebelezésével. A legtitokzatosabb és leghatalmasabb bal­káni bandavezér, Tito tábornok. Rengeteget beszélnek és irnak róla. A neve szájról szájra jár a balkáni falvakban. Titokzatos kezek éjszakánként élénkvörös plakátokat ragasztanak a falakra, amelyben Tito tábor­nok elrendeli, hogy minden 16 és 65 év közötti férfi sorakozzék parUzáncsapatalba. 1943. NOVEMBER 31.*’ Az angolszász és a szovjet rádió nap nap után közli Tito tábornok „hadijelentéseit“. Mindezek ellenére azonban senki sem tudja megmondani, hogy tulajdonképpen kicsoda ez a Tito. Semmiféle tiszti névjegyzékben vagy katonai sematizmusban nem lehet megtalálni a nevét. A jugoszláv hadseregben nem szolgált s ilyennevü embernek politikai szerepe nem volt. Ezekszerint a Tito név valószínűleg álnév. Ki rejtőzik azonban mö­götte. Kommunista agitátor? Fanatikus dél­szláv népvezér? Bandita? Ki tudná meg­mondani?! Hiszen még arról is beszélnek, hogy Tito tábornok rem is egy személy, hanem többen is használják ezt az álnevet. Annyi bizonyos, hogy nem elégszik meg a védekezéssel, hanem a támadással is meg­próbálkozik. Komoly eredményeket termé­szetesen nem érhet el a kiváló felszerelésű német alakulatokkal szemben, de az is tény, hogy mindeddig nem sikerült a megsemmi­sítése, bár uwanakkof Mihájlovics ellen is kell védekeznie. A legérdekesebb adatokat eddig a ..Schiceitzer Illustrierte Zeitung« közölte Titoról. A svájci lap szerint ugyanis Tito tábornok nem mis, mint Hadrian Broz egy­kori géplakatos, aki 1898-ban született Brod-. ban. Nem tudjuk ugyan honnan, milyen for­rásból származik a svájci lap értesülése, mint érdekességet azonban érdemesnek tart­juk közölni. Eszerint Hadrian Brozt a világ­háború alatt besorozták az osztrák-magyar monarchia hadseregébe s alakulatával az orosz frontra vezényelték. Itt Broz fogságba esett vagy átszökött. Amikor kitört a bol­sevista forradalom, Hadrian Broz nyomban jelentkezett a bolsevistáknál, akik agitátor- képző isleolába küldték. Broz csak a huszas évek közepetáján érkezett vissza az uj ha­zába, Jugoszláviába, s ott nyomban mun­kába kezdett. Rybar dr. liberális-demokrata pártjába lépett be s ezt mint fedöszervet használta fel terveinek vég'rehajtására. A jugoszláv éra alatt csöndben szervezkedett s csak a nagyszerb királyi diktatúra bukása után találta alkalmasnak az időt arra, hogy maga is az események színpadára lépjen — Tito álnév alatt. Mihájlovics mozgalmának az a legfőbb gyengesége, hogy a múltat akarja vissza­hozni. A délszláv népek busz esztendőn ál éltek a szerbek diktatúrája alatt. Bs semmi kedvük sincs még egyszer „jugoszlávosdit“ játszani. A dinasztia sem mondható túlsá­gosan népszerűnek s amióta Dragá Mihájlo­vics kíméletlen harcot hirdet Tito tábornok partizánjai ellen, népszerűsége Ismét csak csökkent. Mihájlovics programja, mint fentebb emlí­tettük, kérlelhetetlen harcot hirdet a parti­zánok ellen. „A kommunista partizánokkal nem lehetséges semmiféle együttműködés, mert azok küzdenek a dinasztia ellen és szociális forradalmat akarnak“. Ezzel mát' ismerjük is a legnagyobb súlyú délszláv ban- davezérnek Tito „tábornoknak“ program­ját. Tito mozgalmának az ad igazi érdekessé­get, hogy jóval nagyobb területeket óhajt megszervezni, mint Mihájlovics. Tito embe­rei igyekeznek befolyást gyakorolni a szer- bek, horvátok, szlovének, macedónok, albá­nok, montenegróiak mellett a bolgárokra és a görögökre is. Ugylátszik Tito egységes, természetesen szláv s alighanem kommunis­ta vezetés alatt álló Balkánról álmodozik. Bennünket magyarokat különösen érde­kel, hogy Titónak Magyarország irányában is vannak követelései. Mindössze Bácskát Szegeddel, Délbaranyát Pécs városával és a Muraközt akarja megkapni Magyarország­tól „stratégiai határok“ cimén. Az ,,Ország ‘ cimü hetilap a Tito féle mozgalommal fog­lalkozva a kővetkező figyelemreméltó meg­állapításokat teszi, amit érdemesnek tartunk befejezésül ide iktatni: , A „szabad románok“ sajtója ilyenformán ir: „A szerb nemzet örökre hálás lesz a ro­mánoknak, amiért nem vonult be a Bánát­ba, amiért nem gyötri halálra a szerbeket., mint a magyarság. Nem mindennapi költői fantáziával Írja le a bácskai szerbek „szen­vedéseit“ s beszél arról az emberietlen mód­ról, melyben a szabad románok s int osz­tályrészük van. A román azonban lovaglás, nem kell neki az idegen föld, s nem bánik rosszul senkivel sem, különösen nem a je­lenleg védtelen jugoszlávokkal. A Tito-cikkekben Románia „ártatlansá­gát“ bizonyítgatják az angolszászok felé. A szabad románok szerint Románia, csak k- y- szerből csatlakozott a tengelyhez: lakossága mindig az angolszászokkal rokonszenvezett, nem úgy mint-Magyarország, — jegyzik meg a sorok között —- mely 1918 óta német­barát s azért csatlakozott hozzá, mert belső meggyőződése ezt Irta elő.“ Az „Ország“ cikkének egy másik pasz- szusa is igen meggondolkoztatő: „Érdekes, hogy a „szabad román" emig­ráció nagy propagandatőke felett rendelke­zik, sok pénze van cikkek Íratására és meg­jelentetésére. Annyira, hogy szinte nem lát­szik „szabadnak“, árvának, hanem olyan­nak, mely mögött valaki áll, aki fizet, s akinek érdeke ez a sajtó.“ (A. 9.) Tito? ÍMUIaírílovács?

Next

/
Oldalképek
Tartalom