Keleti Ujság, 1943. október (26. évfolyam, 222-247. szám)
1943-10-29 / 245. szám
ţ / KnmUJSKG 1943. OKTÓBER 9S. FESTŐK, Őszi délelőtt. A levelek aranysárgán, rozsdavörösen, elhaló, barna foltokkal mart vértelen zöldekben pompáznak a reggeli ködön áttört napsugarakban. A liget hosszú alléjában ezerszinü csodás pompájú színjátékban tobzódik a nagy piktor, az Ősz festőkedve. De nemcsak az ősz fest. A fák alatt itt is, ott is festőállványok nőnek ki a földből. Egy alacsony, esőköpenyes festő pedig éppen most ácsolja a magáét. A vászon, melyen már ott van a megkezdett kép, egy előbbi munkás nap eredménye, egyelőre a pádhoz támaszkodik. A pádon kopott festőládika. Öreg lehet, mert a teteje már elválik az alsó részétől. Gazdája cukorspárgával eszkábálta öszsze. A dobozban agyon nyomorgatott, alaktalanra tekeredett tubusok, patinás öreg paletta, ecsetek, festőszer, miegymás . . . Az öreg festő szöszmötöl eszközeivel. Néha a lombokra néz és hunyorit. Öszszeszükült szemekkel elemzi az árnyalatokat. Aztán egy kődarabot vesz fel a pad alól és kalapál a három lécből álló festőállványon. Szögeket ver az első lécekbe, hogy rátámaszthassa a vakkeretre húzott vásznat. Leleményes dolog. A festők manapság nemigen gazdagodnak meg a képkereskedőkön. Hát rajtuk se gazdagodjanak meg: drága festőállvány helyett megteszi három keritésléc, meg két téglával belekalapált szög is. A közeli pádon kisasszony ül a gondjaira bízott fiúcskával. A csemete élénk érdeklődéssel figyeli a festő munkálkodását. — Mit csinál a bácsi? — Festeni fog. — Mit fest? •— A fákat. — És most felmászik a létrára? A kisasszony elneveti magát. •— Dehogy mászik. Nem szobafestő. A gyerek csodálkozik. — Hát akkor hogy festi be a fákat? A festő a párbeszédből semmit sem hall. Feltette már a vásznat az alkalmi állványra és most a palettáját szedi ele. A tubusok között keresgél és némelyikből kinyom egy keveset a palettára. A fehérből kell a legtöbb, mert abból egy egész halmot kerekít a paletta sarkára. — Fogpaszta? — érdeklődik a gyerek. A kisasszony a szája elé kapja a kezét. Alig tudja visszatartani nevetését. A kisfiú most már nemcsak a ,,fogpasztán“ csodálkozik, hanem a jókedvű kisasszonyon is: „mi az ördög oujt bele?“ port derekasan. A por pedig nemcsak a tüdőnek, hanem a frissen festett olajfestménynek is ádáz ellensége. — Az irgalmát ... — dörmögi a festő és lekapja a vásznat az állványról. Megfordítja és a hátát tartja szélirányba. Az utcaseprők porverő seprőikkel ott haladnak már el a festő tanyája mellett. Láthatólag semmi érzékük sincs a művészet iránt, mert ott verik a legnagyobb port, úgy, hogy a festő még a kabátja szárnyával is betakarja <a képet, védelmezőén. Az egyik sepregető még az alkalmi festőállványt is el akarja seperni. — Hát még mit nem? — kiáltja a festő és összemarkolja hűséges segitőtársát, művészetének támaszát és talpazatát. Az utcaseprők érzéketlenül vágják a rendet tovább. Közülük aligha fog kikerülni művészeti mecénás . . . Hosszú idő telik, mig a por és a festő haragja leülepedik és az ecset ismét kézbe kerül- Az utcaseprők már messze járnak és most a sétány túlsó felén dolgozó két fiatal piktort bosszantják. A fiatal piktorok már hevesebbek és nem éppen barátságosan fogadják a tisztaság névtelen közkatonáit. — Nem tudnak máskor söpörni? — Fössenek maguk máskor! — felel egy kajlabajszu sepregető. — Nincs mit tenni, a fiatal festőnemzedék is bevárja, mig a seprők által felkavart számum elhalad, aztán fognak újra munkához ... A hosszabbik dühösen mártogatja az ecsetét a palettáján vöröslő cinóberbe: — Nem tudok olyan időben kijönni, hogy ezek ne molesztálnának — morogja dühösen és meglazítja a nyaka köré tekert pettyes sálat, mert a mérgén kívül már az is fojtogatja . . . így dolgoznak a festők a városi sétakert fái alatt . . . Az a magányos művész, aki a városon kívül fekvő Szamospart vízmosásos, szakadásos párjainak fövényén festeget, zavartalanabból dolgozhat. Csak a sódert hordó szekeresek állanak meg néha mellette és tartózkodó, de nem csekély kíváncsisággal szemlélgetik munkáját. — Aztán lehet ezzel pénzt Keresni? •— kérdezi az egyik szekeres. — Inkább a favágással — felelt mélabusán a festő. A sóderes hallgat, de csóválja a fejét. A festő pedig már ott is áll a vászna előtt. Ecsetével a fák lombjait járja. Arany- és hidegsárga ellentétek vérvörös és rozsdabarna mélységekbe ágj azva virítanak a vásznán. Elmerülten mintázza a fák lombját. A messzire virító festővászon kiváncsiakat vonz a háta mögé. Az arra sétálók egyszerűen megállanak a könyöke mögött és előre nyújtott nyakkal leselkednek művészete műhelytitkaiba. Egyik-másik kíváncsiságában annyira közel dugja orrát a vászonhoz, hogy a festő majdnem az illető orrahegyére rakja azt a hidegkék színfoltokat, amivel most meg akarja „kontrázni“ a falomb meleg okerrsárgáját. De őt mind,ez nem zavarja. Türelmesen megvárja, mig az atyafi elhúzza az orrát az útból és akkor egy friss ecsetnyomással a hidegkéket vászonra tapasztja. Egy váratlan esemény azonban őt is kihozza a sodrából . . . A sétányon utcaseprők jönnek rajvonalbar. Seprik a levelet és vágják a Nem érti a dolgot. Dehát nem is nagyon lehet ezt érteni: ha nem lehet vele pénzt keresni, akkor minek fest ez az ur? Egy másik szekeres vagy ötven méterről kurjant oda a festőnek: — Fesse le az ur a szekeremet. Meg a lovat is! . . . Majd úgy állítom, hegy lássa! Tényleg nem sajnálja a fáradtságot. Megfordítja a szekerét. Aztán oda-oda nézeget, hogy a festő tényleg raveszi-e a szekerét a képre. A kíváncsiság erősen furdalhatja, mert rövidesen ő maga is otthagy csapot-papot, szekeret, lovat, meg sódert és megnézi a képet Nagy örömére már ott virít a szürkéje a víz partján. •— No, ez szép! — mondja elégedetten. — Jól megfogta az ur. így mondja: „jól megfogta“. A festő felkapja a fejét. Csak nem egy festő áll előtte sóderes álruhában? De nem. A szekeres ezt mondja: — Hát ... én soha se’ tudnám megtanulni. ^ A festő vigasztalja: — Én meg sódert nem tudok hordani. — Igaz . . . igaz ... — tűnődik az ember és lassan visszaballag a szekeréhez. Ott éktelen lapátolásba kezd, hányja a kavicsot a kocsira . . . A festő meg babrál a palettáján. Piszmogásnak tetszik, amit csinál, pedig abba is bele lehet izzadni. Csak azt tudja, aki már csinálta . . . Ott a sóderes a vízmosásban . . . itt meg a festő . . . Ki-ki a maga mesterségét folytatja . . Irta és rajzolta DOBRY LAJOS Spanyolország útja a korona felé A spanyol állam sorsa bizonyítja legjobban, hogy egy ország gyakran vagyai és rokonszenve ellenére kénytelen irányítani külpolitikáját, a külső események kényszerű behatása alatt. Lehetetlen észre nem venni, hogy a spanyol politika vonalvezetésében bizonyos változások állottak be. Spanyolország feladva eddigi nem hadviselő magatartását, a semlegességbe húzódott és szemmel láthatólag igyekszik az eddiginél jobb kapcsolatokat kiépíteni az angolszász hatalmak felé. Mindennek ellenére kételkedni sem lehet abban, hogy Franco minden rokonszenve a tengelyé, hiszen nemcsak belpolitikai rendszere és világfelfogása azonos a totális államokkal, de majdnem kizárólag az ő segítségüknek köszönheti uralomra jutását is. Éz az erős rokonszenv a háború első idején igen határozottan meg is nyilvánult. 1940 júniusában nem hadviselővé nyilvánította a spanyol államot, ami már határozott állásfoglalást jelentett a tengely javára■ Később egyoldalulag megváltoztatta a tangeri nemzetközi megállapodást, birtokba véve ezt a területet. Ismeretes, hogy Tangerben jelentékeny kedvezményeket adott a tengelyhatalmaknak, amelyek innen, semleges pontról kényelmesen megfigyelhették az angolszászoknak a Földközi-tengeri térségbe irányuló flottamozdulatait és csapatszállitásait. Ebben az időben a spanyol-angolszász viszony éles volt. A fallangista újságok, amelyek a kormányzat álláspontját fejezték ki, Gibraltárt követelték. Az orosz-német háború élénk megelégedést, sőt lelkesedést keltett Madridban. A Caudillo nem feledkezett meg a polgárháborús időkről és a bolsevizmust személyes ellenfelének tekintette. Az ő elgondolása nyomán született meg az a bizonyos „kék hadosztály", amelyet Munoz tábornok parancsnoksága alatt a keleti arcvonalra küldött, hogy ezzel legalább jelképesen kifejezze Spanyolország együttérzését a bolsevizmus elleni harcban. Eddig az időpontig a külpolitikai és háborús események úgy alakultak, hogy Spanyolország vezetői gátlás nélkül kifejezhették rokonszenvüket, vagy ellenszenvüket. Amint a háború kérlelhetetlenül gördülő harci szekere közelebb nyomult Spanyolországhoz, ez az arányaiban nagyhatalomnak, de — gazdasági gyengesége folytán — erejében kisállamnak számitó ország kénytelen volt bizonyos mértékig átfogalmazni politikáját. Ennek első jele Serrano Sunner leváltása volt, akit az óvatosabb Jordana gróf követett. Jordana fő törekvése az volt, hogy a nem hadviselőből ismét semlegessé tehesse Spanyolországot, tisztában lévén azzal, hogy a Földközi-tenger térségében készülő nagy eseményekből csak ilyen módon tudja kivonni Spanyolországot. A fasizmus bukása olyan lehetőségeket vetett fel, amely a diktatórikus Spanyolország vezetőinek csöppet sem tűnt kívánatosnak. Mussolini egyik legerősebb külpolitikai támasza volt Franconak és a Duce sorsában bekövetkezett változás kétségtelen gyengülését jelentette a fallangista államrendnek. Ilyen előzmények után kezdődtek meg a Caudillo csendes havasi nyaralójában azok a megbeszélések Sir Samuel Hoareval, amelyek Spanyolországnak a nyugati hatalmakhoz való közeledését célozták. Svájci hírforrások tudni vélik, hogy Hoare főleg két ponton nehezményezte a spanyol politikát. Először is Tanger kérdésében, amely már azzal, hogy nemzetközi kormányzás helyett, egyetlen hatalom uralma alatt áll, veszélyt jelenthet Gibraltárra. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a „kék hadosztály“ jelenléte a keleti arcvonalon akadálya Spanyolország és Nagybritannia közötti jóviszony kialakulásának. Valószínű — állapítja meg a svájci hírforrás, — hogy a Caudillo biztosítékokat adott s valóban beszélnek arról, hogy a spanyol hadosztály visszatért volna Oroszországból. Mindenesetre érdekes és feljegyzésreméltó, hogy Franco ne ismerte el a Mussolini-kormányt és Paulucci di Calboli márki rna az olasz király képviselője Madridban. A szemlélőnek ebből múlhatatlanul azt a következtetést kell levonnia, hogy a fallangista mozgalom ezzel a ténnyel a fasizmustól való elkülönültségét óhajtja nyomatékosan kifejezni. Igaz, hogy annakidején a Duce segítsége nélkül aligha lehetett volna diadalra juttatni a fallangizmust, dehát a politikában a hála meglehetősen ismeretlen fogalom. A spanyol politika tehát meglehetősen rugalmasan igyekszik alkalmazkodni a Földközi-tengeri térségben zajló politikai és katonai változásokhoz. Francónak mindenesetre számolnia kell azzal, hogy a nyugati demokráciák táborában nem a legnagyobb rokonszenvvel tekintenek diktatórikus rendszere felé, amelyet fasiszta felépitettségünek tekintenek. Éppen ezért tekinthetők figyelemreméltónak azok a -hivatalos körökből származó spanypl hangok, amelyek arra igyekeznek rámutatni, hogy a spanyol államrendszer katolikus elveken épül fel és nem hasonlitható össze semmiféle más politikai elgondolással. A spanyol sajtó mindegyre rámutat arra, hogy a rendszer széles néprétegek támogatására számíthat s a nemzet vágyainak hű kifejezője. Ez a külföldön is élénken kolportált álláspont nyilván válasz óhajt lenni az Egyesült Államokban, Angliában és Mexikóban agitáló köztársasági spanyolok mozgalmára. A fallangista államfőnek azonban számolnia kell a monarchistákkal is, akik nehány hónapja igen élénk politikai tevékenységet fejtenek ki az egész ország területén. Ez a csoportosulás hangoztatja, hogy a spanyol életben egyetlen vitathatatlan tekintély van, amit a külföld is elismer — s ez a királyság. A Caudillo álláspontjával szemben azt hangoztatják, hogy a fallangista mozgalom nem fejezi ki maradéktalanul a spanyol nép véleményét s egyedül a királyság akadályozhatja meg egy esetleges forradalom kitörését. Ezért tiltakoznak az ellen, hogy a király egyszerűen utóda és politikai folytatója legyen a Franco-rendszerének. A monarchisták arra az álláspontra helyezkednek, hogy a királyi ház fölötte kell, hogy álljon valamennyi pártnak és csoportnak. Tavasszal ezeket az elveket szögezte le Francóhoz intézett beadványában a cortez huszonhét tagja, akik között olyan jelentékeny személyiségek voltak, mint Alba herceg, londoni követ, Venţosa és Garnica (mindketten spanyol pénzügyi hatalmasságok), Yoguas és Ganero, volt fallangista miniszterek, Halcon, a ,,Hiszpán Szövetség“ kancellárja, Galarza tábornok, Mareu admirális, Goicoccha, a Spanyol Bank kormányzója és Boverda márki, Andaluzia főkapitánya. Franco, válaszul erre a beadványra julius 17-én beszédet mondott, amelyben leszögezte, hogy rendszere nem csukta be a kapukat a királyság előtt, a monarchista mozgalom azonban nem állhat külföldi célok szolgálatában. Hogy a mozgalom iránti rosszallását kézzelfogható módon is kifejezze, mindazokat, akik aláírták az emlékiratot, kizárta a fallangista nagytanácsból. Ez az erélyes lépés azonban nem állította meg a monarchista mozgalmat. Legújabban a tábornoki kar fordult emlékirattal a kormányzathoz a királyság visszaállítását követelve s jellemző, hogy a vezénylő tábornokok közül egyedül Moscato nem irta alá a beadványt. Franco, aki kétségtelénül igen ügyes politikus, legújabb megnyilatkozásaiban már maga is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a királyság visszaállítására sor kell hogy kerüljön. Az időpontban egyelőre még ellentétek vannak. A royalisták azonnal restaurációt követelnek, mig Franco a bizonytalan jövőbe óhajtja eltolni a rendszerváltoztatást. Ezen kívül az az elvi ellentét is fennáll, hogy mig a monarchisták „tabula rasa“-t szeretnének csinálni, addig Franco a királyság visszaállítását csak az általa felépített rendszer egyik pillérének tekinti. Szerinte a fallangista mozgalom az államot jelenti s egyedül neki van joga meghatározni, mikor kerüljön sor a királyság visszaállítására. Ilyenformán az a helyzet, hogy mindkét fél feltételeket szab s azoknak elfogadására akarja kényszeríteni a másikat. Ki lesz az erősebb? Franco és a íallangizmus? Vagy pedig a monarchista körök? Ezt ma megállapítani még kissé nehéz volna. Csak az látszik valószínűnek, hogy Spanyolország lassan ismét közeledik a korona felé. (n. e-/
