Keleti Ujság, 1943. szeptember (26. évfolyam, 197-221. szám)
1943-09-19 / 212. szám
4 *ímmm Î943L SZEPTEMBER 19 Literes és O.C ö* sörös üvegeket a legmagasabb áron bevált Szittya Érd. Megy. Kér. R. T.f Horthy-ut 33. szám. Telefon: 20-72. I Napokkal ezelőtt az egész világsajtót bejárta az a feltűnést keltő hir, hogy Sztálin magához kérette Szergiusz moszkvai metropolitát és a régi orosz egyház még életben levő képviselőit. Ez a meghívás nemcsak a világ közvéleményét lepte meg, hanem minden bizonnyal nagy és különös megelepetés volt legelsősorban a meghívottak számára. Sztálin, akire a ,,vörös cár“ jelzőt már ráakasztotta napjaink története, most valóban „cárként“ fogadta az orosz ortodox egyház eddig mellőzött és üldözött képviselőit. Az orosz egyház visszaállításáról tárgyalt meghívott vendégeivel s tudjuk a már közölt jelentésekből, hogy Szergiusz metropolitát valóban ki is nevezték a Szovjetunió pátriárkájává. Ezzel a ténnyel a látszat minden jele arra mutat, hogy a <,vörös cár“ egy lépést tett a mult jelé, amikor az egykori R.o- manovok, a „fehér cárok“ az orosz pravoszláv egyház legfelsőbb kegyúri jogait gyakorolták. Vájjon milyen érzésekkel lépte át Szergiusz metropolita a Kreml kapuit, amikor eleget tett Sztálin meghívásának? Vájjon eszébe jutott-e, — amit ő minden bizonnyal jobban és közelebbről tud, mint a világ, — hogy 1917 októbere, azaz a vörös forradalom győzelme után az orosz földön uralomra jutott bolsevizmus 51.000 papot, 52.000 szerzetest végezett ki, 47.000 orthodox templomot és 1900 kolostort tett tönkre, nem is említve azt, hogy 610 római katolikus templom, 8 püspök és 810 katolikus lelkész esett a vörös világmegváltás áldozatául? Vájjon eszébe jutott-e, hogy a forradalom és az azt követő bolsevizmus a templomok kincseit elrabolta, a vallási életet gúzsba kötötte, hogy a bolsevista Oroszországban vallásosnak lenni, templomba járni egyet jelentett a hazaárulással? Vajjor elfelejtette-e, hogy mig a szovjet alkotmány papíron biztosította a vallás szabad gyakorlatát, a bolsevista uralom csak azoknak a templomoknak működését engedélyezte, amelyek a rájuk kivetett bért és adót, akárcsak a látványos szórakozó helyek utolso kopejkáig pontosan megfizették? Vájjon elfelejtette-e az ősz metropolita, hogy volt Moszkvában olyan templom is, amelynek évi adóját — a( teljes vallás- szabadság kihirdetése mellett — 200.000 rubelben szabta meg a bolsevista vallás- szabadság? És vájjon elfelejtette azt. hogy a kommunizmus és a Szovjet a vallásos orosz nép nyakára küldte az istentelenek sötét szektáját, hogy annak propagandája ölje ki a jámbor orosz lé- lekből Isten eszményét és a hit melegségét? A találkozás a Kreml ura és az ősz pátriárka között minden bizonnyal drámai volt s ez a drámaiság nem is any- nyira a külsőségekben, mint inkább a fogadáson megjelentek lelkében viharzott végig. Sztálin — látszat szerint — feladta a Szovjet régi vallásellenes és vallásüldöző álláspontját és kegyet- államfőként visszaállította, — hogy milyen mértékben, arról egyelőre nincs,semmi jelentés, — az egyház jogait s az uj.ra kezdődő hitélet látható jeléül pátriárkává emelte Szergiusz metropolitát. Semmi hir nincs arról, hogy vájjon Moszkva „negyvenszer negyven“ templomában most már mind meggyulhat- nak-e az oltár előtt a gyertyák és helyükre kerülnek-e mindenütt a régi ikonok? Mert még két évvel ezelőtt is az volt a helyzet Moszkvában, hogy összesen öt orthodox templomban volt szabad istentiszteletet tartani. Vájjon tisztáz- ták-e a hitélet mindennapos gyakorlatának lehetőségeit? Szabad lesz-e esketni, temetni, egyházi anyakönyveket vezetni? Mindez eddig tilos volt 1917 októberre óta. A halottakat pap nem áldhatta meg. Minthogy a Szovjetben a holttestedet elégetik, azok, akik mégis az egyház utolsó áldását akarták kikérni, a krematóriumban egy maréknyi hamut elcsentek, papírba csomagolták és elvitték a templomba. Ott a pap, esetleg épp maga Szergiusz metropolita, négy-öt ilyen kis csomag fölött mondotta el a gyászmisét. S az volt a drámai Sztálin és az orosz orthodox egyház vezetőinek találkozásában, hogy mindnyájan tudták, miről van szó. Senki a résztvevők közül nem ringatta magát felesleges illúziókba. Sztálin részéről politikai sakkhuzás volt a kegyes színjáték. A Komintern formai feloszlatása után még ezzel a lépéssel tartozott a világ közvéleményének, amely, — különösen az angolszász államokban, — nem vette jónéven, hogy a nagy és hatalmas szövetséges birodalmában a vallás ebek harmincadjára jutott idestova egy negyed évszázad óta. Sztálin mosolygott. Ám, tessék, szolgálhatok ezzel is, csakhogy közelebb jussak céljaimhoz. És a metropoliták, püspökök is tudták s tudják, hogy a nagy eretnek nem tért meg Istenhez; tudták s tudják, hogy egy nagyszabású politikai színjátékban jutottak szerephez. Ám ők, Isten szolgái, még a csalárdság hínárjában is tartoznak szolgálni Urukat... Mindenesetre annyi valószínűnek látszik. hogy az orosz hitélet katakombasorsa valamit enyhül. Talán mérséklik a templomokra kivetett bért és adót, telén megengedik az egyházi funkciók nyiltabo gyakorlatát is. Amig a háború tart, az istentagadó bolsevizmus háborúja a ke- asztény világ ellen, addig — persze, módjával — van remény arra, hogy a szovjetföldi pravoszláv templomokban hangosabban mint eddig, kiálthatják: „Goszpodi pomiiuj!“ A tényeknek ebben a szörnyű és kiáltó ellentmondásában lehetetlen nem a bolsevista propaganda egyik jellegzetes mesterfogását látnunk az orosz hitélet visszaállításában. A forradalom dialektikája és propagandája csak lényeget ismer: a célt. Ez a cél túlontúl ismert. De annak érdekében minden eszköz, ha eredményesnek látszik, kötelességszerüen felhasználandó. Ha kell, az egyházat és az Isten-eszményt is. És ha kell, a pro- letárviiágkép megvalósulásának első arcvonalbeli harcosai azt az eszményt is eszközül használják fel, amely a lehető legtávolabb esik a proletárállam alaptételeitől: a nemzeti eszményt. Ebben a hatalmas világ játszmában rajzolódik elénk a bolsevista ideológia terjesztésének egyik legjellegzetesbb figurája: Emánuel Jaroszlávszki. ö ugyan csak igy szokta írni a nevét: Em. Jarosz- lavszki. A keresztnév megrövidítése nála azt a célt akarja szolgálni, hogy zsidó származását rejtegesse. Az „Em." köny- nyen olvasható az orosz ,,Emelján“ -nak is! Már a névjegye is a megtévesztés csillaga alatt készült. Egyébként élete és müve sem más, mint megtévesztés: lévén a Szovjet propagandaminisztere. Nevét nem sokan ismerik, különösen külföldön nem. Hacsak arról nem, hogy ugyanez az Em. Jaroszlavszki a világszerte hírhedt „Bezbozsnyik“ szervezet feje és mozgató eleme is. Mily érdekes találkozása a véletlennek, hogy az „Istentelenek“ szervezetének vezére egy személyben a Szovjet propagandájának is legfőbb irányítója és szervezője! Ebben a kettős szerepében hatalmas szerepet játszik nemcsak Moszkvában, nemcsak a Szovjetbirodalom területén, hanem az egész földkerekségén is, hiszen a bolsevista propaganda szálai ma már az egész világot igyekeznek behálózni. A propagandát és módszereit kezdi már megismerni a világ minden öntudatos és józanul gondolkozó nemzete és népe, de maga Jaroszlavszki, a hatalmas gépezet irányitója oly láthatatlan és visszavonult, akár a pók a maga hálójának legárnyasabb zugában. Nem is kell külön bizonyitani, hogy fanatikus hive a kommunizmusnak, Lenin tanainak, Sztálin módszereinek, azt azonban nem árt tudomásul venni, hogy fanatizmusa mellé rendelkezik a modern propagandista minden adottságával s természetesen kellékeivel is. Csak a ,,Bezbozsnyik“ szer vezet céljaira megszámlálhatatlan milliók állanak rendelkezésére, holott ez a mozgalom egyelőre még csak jellegzetes szovjet ,,belügy“. Magától értetődik, hogy csak a Szovjetunió területén s az azon kívül folytatott bolsevista propaganda céljaira is megkapja Sztálintól, akinek egyik bizalmasa, a szükséges anyagi támogatást. Mily jellemző ennek a hatalomhoz jutott zsidó-bolsevistának egész lényére, gondolatvilágára, céljaira és eszményeire az a legszűkebb környezet, amelyben napi munkáját végzi. Semleges lapok leírása közli, , hogy dolgozószobájának egyik falát a római Szent Péter bazilika hatalmas méretű képe díszíti, ezzel a felírással: ,,Ez a sötétség hatalma, amelyet nekünk le kell győznünk!“ Az egész szobát különben ilyen feliratok díszítik. Példáid: „A mi isteneink: Lenin és Sztálin!“ „Szent kötelességünk harcot hirdetni a vallás ellen!“ A római katolikus egyház földi fejét, a pápát Jaroszlaxiszki egyik hírhedt szállóigéje csak igy jelöli meg: „A pápa a mi első számú közellenségünk!“ m És mégis, hiába tékozolt el a Szovjet megszámlálhatatlan milliókat a vallás- ellenes és istentagadó propagandára, amint semleges források is állítják: a „Bezbozsnyik“ mozgalom az utolsó időkben s különösen a háborúban sokat vesztett lendületéből s tagok száma érezhetően megcsappant. Jaroszlavszki azonban nem azért fanatikus kommunista és nem azért egészen amerikai izü szervező, hogy ettől a kudarctól meghátráljon. Hátrálás helyett a kudarc konzekvenciáit vonta le. Belátta, hogy sem a kommunista jelszavak sivársága, sem az istentagadás nihilje nem adhat lendületet az alapjában véve jámbor és lelkes orosz léleknek, különösen most nem, amikor az idegen doktrínák zászlója alatt az orosz nép millióinak kell elvérezniük. Ezért uj jelszót dobott be az orosz köztudatba. Kidolgozta a „vörös hazafisága „szovjethaza“ jelszavait s azokkal tüzeli Európa ellen „szent“ háborúra az orosz népet. S bár a bolsevizmus kiirtotta a cári családot. Jaroszlavszki mégis a gyűlöli cárizmus régi dicsőségéhez fordx 't, hogy uj anyagot kapjon a bolsevizmus céljait szolgáló propagandához. Nagy alapossággal tanulmányozta át a régi orosz cárok és a cári Oroszország történelmét, kiásta a dicső és fényes múltból, amelynek az orosz nép is részese volt valamennyire, az összes orosz hősöket és — szenteket! A bolsevista agitáció e nagymestere most dicsőséges cárok uralkodásának mozzanatait, régi feudális hősök hőstetteit és az orosz szentek példáját viszi be az orosz tömegek tudatába, hogy azok még újabb és még több véráldozatot hozzanak az Istent és hazát tagadó kommunizmusért és boisevizmusárt. Mert a bolsevizmus veszélyben van. Ezt Moszkvában is tisztán látják. A szovjet haderő hatalmas veszteségei és véráldozatai mellett Moszkvában is figyelembe veszik, hogy a nagy termő- területek elvesztése az újabb nagy katonai próbatételeket gyökerükben veszélyezteti. Ezért most minden eszköz jó és „szent“ arra, hogy ha az orosz nép el is vérzik, ha az orosz nép éhen is hal, a kommunizmus és a bolsevizmus mégis megmaradjon. Ezért Jaroszlavszki, ez a fanatikus és minden hájjal megkent propagandista a cárok, hősök és szentek nimbuszát nemcsak agitációs szólamaiban aknázza ki. Munkába állította az egész szovjet Írógárdát és futószalagon gyártatja a szindarabokat, amelyeknek szereplői mind — szentek, cárok, hősök, tábornokok, hercegek; egy olyan garni- tiira tehát, amelyet a bolsevizmus eddig csak az écsárlás és a gyalázkodás szavaival illetett. A szovjetsajtó is telve van a mult nagyjainak dicsőítésével. S miután Jaroszlavszki rájött arra. hogy a jelszavak egymagukban nem elégségesek már a bolsevizmus ideológiájának terjesztésére és megtartására, a mi tesz mellett a kézzelfogható valóság eszközeit felhasználja a cél érdekében. Az ő ötlete volt az, hogy a szovjet hadseregbe újra bevezessék a rangjelzéseket és az uj „hazafiság“ tudatának erősítésére ugyancsak az ő tanácsára alapította Sztálin a három uj katonai kitüntetést: a Szuvarov-csillagot, a Kutuzov-rendet es az Alexander Nevszki-csillagot. Az eszméknek és ötleteknek ebben a különleges légkörében természetes, hogy a bolsevizmusnak már csak egy- lépést kellett tennie abban az irányban, hogy az orosz egyháznak is visszaadjon valamit jogaiból és megrendezze a pátriárkaválasztás jellegzetes szinjátékát. A bolsevizmus tehát most már Isten nevében és a szentek oltalma alatt folytatja a harcot, hogy végül is legyőzhesse Isten országát, megsemmisíthesse a kereszténységet és megszentségtelemtsen minden eszményt, amelyet addig szépnek, fenköltnek és szentnek tartottunk. Eggyel azonban nem számol a bolse- vi°ta propaganda ötletgazdag irányítója, Em. Jaroszlavszki elvtárs. Azss tudniillik, hogy a propaganda és a dialektika módszereit már azok is'alaposan ismerik, akik ellen a bolsevizmus ,.szent“ háborút visel... Váiegathat-e a kereskedő és as: iparos vevői koholt ? Ecjy Loiozsvári husiparcs és az állandó vevők rossxul érSeümezetff védelme Kolozsvár, szept. 18. Kaptuk a következő panaszos levelet, amelyet közérdeknél fogva közzéteszünk: Tekintetes Szerkesztőség! A városi Közellátási Hivatal nyilván a hentesáru kiszolgálásának zavartalansága érdekében rendelkezett olyképpen, hogy a jegyre kapható hentesárut bármely husi párosnál (sőt csemegeüzletben, büffében is) be Zehet szerezni. Tehát nemcsak ott, ahol a jegyet — figyelemmel a sertéshús- és zsirelosztásra — lepecsételték. E sorok írója, ennek tudatában, mivel annál a hentesnél, ahol a jegypecsételés történt, nem kapott hentesárut, a heti marhahusjegyre válható kolbászfélét egy. éppen útjában lévő másik husiparosnál, Szylveszter Ferenc Deák Fe- renc-utcai hentesüzletében óhajtotta beszerezni. Az üzletben nem volt vevő, a henteshorgokról ellenben a kolbászáru nagy mennyiségben függött. Ennek ellenére a segéd megállapítva, hogy a husjegyem le- pecsételését nem az ő üzletükben eszközölték, megtagadta a hentesáru kiadását, mert főnöke arra utasította, hogy csakis a jegy- pecsételésre is náluk jelentkezett közönséget láthatják el. Ezt az eljárást azzal indokolta, hogy kevés az áru és sok az igénylő. A kijelentés különösen hatott, hiszen, szombat délelőtt ellenére — mint említettem — az üzletben rajtam kivül más vevő nem volt, a pulton viszont örvendetes árubőség mutatkozott. Közöltem, hogy cselekedete — áruelvonás, amit a jogszabályok büntetnek, a főnöknek a pénztárban ülő feleségét szintén figyelmeztettem, hogy a marhahusjegy hentesárura bárhol beváltható, mégis ridegen elutasították kérésemet. Mindezek után tisztelettel felhívom a Közellátási Hivatal főnökének figyelmét, helyénvaló-e, hogy a hentesáru kiszolgálása terén jól bevált rendszert egy-egy hus- iparos, mint például Szylveszter Ferenc, önkényesen megsértse. A Közellátási Hivatal a marhahusjegyre kapható hentesáru kiszolgálásánál nem kívánt olyan kötött forgalmat létesíteni, mint a zsírnál és a sertéshúsnál. Nem óhajtott gondoskodni az állandó vevők védelméről sem, hanem az amúgy is korlátok közé szorított husnemü- ellátás terén jóleső és jelentékeny enyhítést alkalmazott, amikor elrendelte, hogy a marhahusjegyre adható hentesáru bárhol beszerezhető. Ez az intézkedés tulajdonképpen egyértékü azzal, hogy ü jelentkező vevőt ki is kell szolgálni. Szerény nézetem szerint Szylveszter Ferenc husiparos helytelenül bölcsebb akart lenni, mint a Közellátási Hivatal, amikor állandó vevőinek védelméről, túl a hatósági előrelátáson, gondoskodni kiván. A marhahusjegyre váltható husnemüeket nem lehet összehasonlítani a zsirral és a sertéshússal, ezekből minden dekát óvatosan kell beosztani. De nem lehet szó halmozásról a hentesáruk terén sem, hiszen még a futóvevő sem vehet többet, mint amennyit a jegyre adható heti adag megszab. Hasonló esetből kifolyólag a királyi Ítélőtábla Budapesten éppen a múltkoriban állapította meg az áruélvoixás önkényes, tényét, amelynek elkövetőjét súlyosan meg is büntette. Az előírásoknak megfelelően kiszolgálható árut ugyanis add\g kell kiadni, amig a készlet tart s a kereskedő nem válogathat a vevői között, — hangzott a táblai indokolás. S ehhez még hozzáfűzhetjük azt is, hogy a kereskedőnek és iparosnak, ha módjában áll, torlaszemelések helyett — meg kellene könnyitenie az árubeszerzést. Nem helyes, hogy a közönség beszerzési nehézségeit mesterségesen növelik. Szylveszter Ferenc akkor hivatkozott állandó vevői védelmére, amikor a hatesági elgondolás éppen a „félretett“ és „fenntartott“ áru rendszerét akarta kiküszöbölni, mert ma az ilyesmi gyanút kelt és az amúgy is érzékeny közönség lelkét oktalan módon îngerii. Tisztelettel: (Teljes névaláírás es közalkalmazott tanú megnevezése) Arcok az *«fő sodrában! N. Jdrosiiawsiki
