Keleti Ujság, 1943. augusztus (26. évfolyam, 172-196. szám)

1943-08-01 / 172. szám

KmxmUtsfia

RÉGI TÖRTÉNET

•Apáink a határban veritékeztek. Mi sem loptuk a napot. Ha kedvünk kerekedett: átusztuk a Tiszát, a túlsó parton macskát akasztottunk, s az érdemesebb boglyákat felgyújtottuk. Azt csináltuk mindig, ami éppen adódott.

Egy napszurásos délutánon meguntuk már az ürgeöntést, hit valaki további időtöltésül a tekeversenyt ajánlotta. Mást nem tehettünk: jobb hijján elfogadtuk az ajánlatot. A tanitó fia úgy határozott, hogy a nagy összecsapásban részt vehetek én is, meg Angyal Jani. Mikor összeverődtünk, Angyal Jani hívta a bámészkodó Tóth Gáspárt, hogy játsszék ő is, ha kedve van, de Havlik Benő tiltakozott. Benő gőgös volt, akár az apja, aki állatorvosként rémisztgette a környéket. Azt mondta Havlik Benő, hogy egyelőre elég lesz két paraszt is, majd ő szól, ha szükségesnek látja a további látszámszaporitást. Tóth Gáspár jobban tenné, ha a pálya végin állitgatná a bábukat. Nem Isten nevében. Ha serénykedik, majd kap valamit.

Nekigyürkőztünk. Gáspárnak kevés dolga akadt. A golyók csak a deszka mellett döcögtek ki, pedig nagy tétekbe játszottunk. Az első dij két kisgalamb volt, két téglásszinü, félgatyás. Második díjul az én negyvenlyuku szájmuzsiká- mát tűztük ki, a legnagyobb csodálatnak mégis a haramadik dij örvendett: egy rézmozsár, nem hiányosan, hanem ütővel. A galambokat a jegyző fia hozta. Könnyen tehette. A községháza udvarán annyi volt a galambdúc, mint más házak előtt a csuporszáritófa. A rézmozsarat Angyal Jani teremtette elő, de nem a semmiből, hanem az ángya éléskamrájából. Hozott még ezenkívül egy üveg szilvabefőttet is, az inge alatt hozta, rokonérzésből, hogy legyen mit iszogatni, ha kimelegszünk. Szivem a téglás galambokhoz húzott, a tanitó fia a szájmuzsikát nézegette; csak Havalik Benő maradt tárgyilagos.

— Vagy a rézmozsár, vagy semmi, — mondta és mosolygott, úgy, ahogyan az apjától tanulta.

Megnyertem a galambokat. A tanitó fia a szájmuzsikával gazdagodott. A legjobban mégis Havlik Benőnek sikerült. Kezébe jutott a rézmozsár. El is adta volna, még talán aznap, hiszen volt orgazda Vencsellőn, annyi, mint a fűszál. Dehát egy váratlan fordulat mindent felborított. Tóth Gáspár jelentkezett a jutalomért, illedelmesen szólt:

— Azt ígérte, Benő urfi, hogyhát, ha állitgatom a bábukat: majd kapok valamit.

— Kapsz is, — felelte az örömtől elvakult fiú s pofonvágta Tóth Gáspárt.

Gáspár félénk volt, alig tiz éves, hát ijedtében hátraugrott, s feldöntötte a be- főttes üveget. Angyal Jani, mintha csak erre várt volna, kilépett.

— Nahát, — mondta és rántoit egyet a nadrágján. — Ide a muzsikát. Most meg a mozsárt is. Halii, Benő urfi, 'o mozsárt.

Megsem mertünk moccanni. Pedig forrt, a vérem. Éreztem, hogy elviszik az én galambjaimat. Jani mindent meghiúsít.

— Add nekik vissza a galambokat, vigyék, —- fordult felém parancsolólag.

— Nem adom.

— Nem-é? — kérdezte, s már mellbe is vágott, ököllel. — Bolond. Annyi eszed sincs, mint egy tyúknak. Etetted volna a kisgalamabokat? Mijér? A galamb, ha felserdül, visszaszáll a, csapatba. Ezek tudták. Tirhujjatok, — kiáltotta, s tenyérrel utánuk billentette az egyik galambot.

— Ezt merted? — nyelt egy nagypt Havlik Benő, s kihívóan állt Jani elé.

— Ezt.

—- Tedd mégegyszer.

— Nohát mégegyszer, — felelte Jani S falhozvágta a két galambot.

Megtelt a szám sírással, átkokat szórva tépni kezdtem a Jani haját. De állta. Ütöttük valamennyien, s az utolsót, a legnagyobbat mégis ő ütötte. Rohantak a fiatalurak, csak én maradtam ott ha- sonfekve, meg Tóth Gáspár, aki senkit

Esztergályosokat,

üzem lakatosokat állandóra felveszünk.

Írásbeli ajánlatokat „Egyetlen feltétel: jó szakmunkás“ jeligére BLOCKNER J. hirdetőirodába, Budapest, IV., Városház-utca 10. kérünk.

sem védelmezett, csak ült nekikeseredve a deszka szélén.

— Gyere, — mondta Angyal Jani s felbámult a háztetőre.

Gáspár elindult.

— Jani, — kiáltottam, mikor kiléptek a kövesutra.

Megvetőleg nézett vissza.

— Nem vagy a cimborám. Eriggy a urakho’ — mondta.

Én meg arra gondoltam, hogy meg kell halni.

*

Azután mégis csak követtem őket. L át- tam, hogy a szőlőbe igyekeztek, a jegyző dinnyeföldjére, Angyal Jani lékelte a nagy dinnyéket, s mindig csak ennyit mondott:

— Ződ.

Gáspár is lékelt s rámondta:

— E’ se érett.

Budapest, julius 31. A visszacsatolt keleti és erdélyi országrészen végrehajtott földbirtokrendezés (román agrárreform) során kisajátított, a román állam szervei által elővásárlás utján megszerzett vagy egyébként az államkincstár tulajdonában állott ingatlanokból úgyszintén a köztestületek (községek, városok), alapítványok (alapok) ingatlanaiból házhely céljaira juttatott vagy jogügylettel elidegenített ingatlanokat, tekintet nélkül arra, hogy időközben kinek a tulajdonába jutottak, 1943 augusztus 15-élg az Ingatlan fekvése szerint illetékes községi elöljárósághoz — polEgy könyv, amelyet régen vártunk s talán most jött a legjobban. Most, amikor a háború után megoldandó magyar problémák sokaságán már jó előre gondolkoznunk és vitatkoznunk kell, hogy igy a cselekvés idejére ktérlelődjék a helyes ut, amely tartós időszakra kicövekeli a tennivalókat. Itt, Délvidéken, ahol ugyancsak jelentékeny németség él, szintén fontos a szász kérdés alaposabb Ismerete.

A nemzetiségek viszonyát a magyarsághoz észokok alapján megtárgyalni a nyilvánosság előtt fontos, de kényes dolog. Az erdélyi szászokét sokszorosan kényesebb, mert a többi nemzetiségek eltávolódását tőlünk, azok szomszédos államainak irredenta propagandájával még meg tudtuk magunknak magyarázni, de a szászok hűvösségét nem, mert 800 éves fennállásukat a magyarság adta előjogok ismételt tlsztetetben- t.artásának tulajdonítjuk. Általában a magyarok többsége a szászokról vagy a rokon- szenv vagy az ellenszenv túlzásaival nyilatkozik s nem találja el azt a tárgyilagos hangot, ami épp e könyvben végighúzódik. Elismeri és indokolja a szászok bizonyos törekvéseit itteni történelmünk folyamán, de tárgyilagosan bírálja, sokszor érthetetlen elfordulásukat a magyar törekvésektől. Szerző magyarázatot ad arra a régi kérdésre Is, hogy miért Idegenebb számunkra a szász, mint, a hazai németség többi része.

Szól ez a könyv a magyar hivatalos felső köröknek, az erdélyi szász nép vezetőinek, de szól annak a sokezer magyarnak és szásznak is, akik a mindennapi életben egymással hivatalos, társadalmi vagy üzleti érintkezést tartanak fenn. Igen, sokat árthat és sokat javíthat a magyar-szász kapcsolaton magatartásával az a sokezer egyszerű ember is, mert sok elfogultság tapasztalható mindkét részen ma is, ami részben egymás történelmi múltjának s főként különböző hagyományokon alapuló társadalmi összeállításának nemismeréséböl származik. Tehát, hogy mi magyarok a szászokkal szemben esetleges eeszmecseréken és vitákon a magyar álláspontot kellően meg tudjuk védeni, anélkül, hogy őket indokolatlanul érzékenyen megbántanók, ismernünk kell a közelmúlton kívül a szászok történetét, — legalább olyan mértékben, ahogyan azt ez a 280 oldalas könyv elénk vetíti.

Azért mondom, hogy legalább/ mert e könyv csak bizonyos koroknak kirivó eseteit Ismerteti mozaikszerü képekben, amelyek a

— Majd lesz érett is, —■ erősködött Jani. — Csak osztán forgasd meg ükét, lékkel lefelé. — Így, né, — mutatta. —• Ráérnek berothadozni.

S forgatták lékkel lefelé a szép diny- nyéket, közben keresték kitartóan a jót- *

Én meg hazaszaladtam, s lámpagyujtás után elárultam cimboráimat: a két pa- rasztfui, Angyal Janit, meg Tóth Gáspárt. Apám ráncolta a homlokát, felállt, s kinézett a sötétbe.

— Hát jó. Megyek a jegyző urho’... Tudatok véle mindent.

S már nyúlt is a kalapjáért, mikor belépett Tóth Gáspár. Egy fél dinnyét hozott.

— Veresbélü, — mondta. — Jani kütte néked.

Aztán elment. Talán azt sem hallotta, hogy az asztalra borultam zokogva.

Apám megtömte a pipát.

— Egyél, no. Hónap majd beszélek Janival.

CSERHAT JÓZSEF

gármesterhez — be kell jelenteni, ha arra lakóházat vagy mezőgazdasági, ipari vagy kereskedelmi üzemhez tartozó más épületet nem építettek.

A bejelentési kötelezettség az ingatlan- szerzőket terhelik abban az esetben is, ha a tulajdonjogban beállott változást a telek- könyvbe nem jegyezték be.

A bejelentéshez szükséges nyomtatványokat a földművelésügyi minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztálya (Kolozsvár, Majális-utca 23. szám) a községi elöljáróságok utján díjmentesen bocsátja az ingatlanszerzök rendelkezésére.

magyarság és a szászság összeütközéseire, avagy érdekközösségből fakadó együtthala- dására vetnek fényt. Lássuk, melyek ezek?

Tudnunk kell, hogy az erdélyi szászok nem egy időben telepedtek le Erdélyben, de a később jöttek is rendesen elnyerték az első telepesek előjogait. A zöme (a szebeniek) a 12. század közepén, az északerdélyiek, a barcaságiak, a középerdélyiek és egyes szórványhelyek telepesei a 13, század folyamán, sőt később nyertek itt uj hazát. A tatárjárás után „Saxoniá“-ból jöttek sokan s ezektől kapták a „szász“ elnevezést. Sőt a későbbi századokban is sok osztrák földműves és városi polgár is közéjük telepedett. (De feltűnő sok közöttük a beolvasztott magyar is __ főként városlakó — amit a ma is feltalálható számos magyar eredetű családnév Is bizonyít.)

n. Endre 1224-ben az „Andreanum“-ban biztosította autonómiájukat, amelynek ismételt megerősítése és betartása adta meg a lehetőséget a kicsiny számú szászságnak gazdasági és művelődési fennmaradását a mai napig.

Az erdélyi fejedelemség korszaka a szászság megerősödését nagyban előmozdította. Így Bethlen Gábor megértő magatartása a szászokkal szemben elősegítette a három erdélyi nemzetnek, a magyarnak, székelynek és szásznak mindegyikre hasznos együtt- munkálkodását, „unió“-ját és a felekezeti békét.

Báthory Gábor fejedelem zsarnokságát a szászok sokáig nem tudták elfeledni s azt úgy tüntették fel, mintha az ellenük, mint németek ellen irányult volna, pedig ugyanezt cselekedte ez a beteges hajlamú ember a székelyekkel is.

A szászság helyes érzékkel féltette kicsiny közösségét a nemesi társadalmi rendtől s azt maga közé nem engedte be. Ennek ellenére bizonyos „patrícius“ családok alakultak ki közöttük, amelyek több nemzedéken keresztül örökölték a magasabb hivatali állásokat.

Amikor a 18. században a Habsburg-di- nasztia kiterjesztette hatalmát Erdélyre, a szászság ismét hátat fordított a magyarságnak, mert a német Nagy Ausztriától remélte, hogy Erdélyben vezetöszerepet tölthet be. Ez részben sikerült is neki, kivéve azt az ellentétet, amit a katolizáló osztrákok és a protestáns szászok érdekellentéte idézett néha elő. Mária Terézia alatt Kolozsvárról Nagyszebenbe vitték Erdély guberniumát és

Augusztus 15-ig be keli jelenteni a román agrárreform során szerzett, be nem épített házhelyeket

wm koz ött

Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok

— Danubia kiadás, 1943 —

1943. AUGVSZltJS 1

szász ember, báró Brukenthal Sámuel lett a gubernátor. De a legnagyobb csalódást számunkra II. József szabadelvű és egységesítő tervet idézték elő. Ekkor vesztették el először tiz évre ősi autonómiájukat.

Ebnek a keserves tiz évnek azért haszna Is volt. Ekkor erősödött meg a szászság népi öntudata. De míg az abszolutizmus elleni harc a magyarság népi öntudatát haladó irányba fejlesztette, addig a szászoké a múltba nézett, mert ök ősi kiváltságukhoz ragaszkodtak elfogult szívóssággal. Itt kezdődött meg újra az ellentét a magyarság és a szászság között, amely a világháború kitöréséig csak fokozódott.

Ez okozta 1848-ban is a szászság elfordulását a haladó szellemű magyar forradalomtól és csatlakozását a konzervatív Habsburgokhoz, a császárhoz, akitől mindig remélték német voltuknak előnyeit. Megállapítható, hogy mihelyt Erdélyben megjelenik az osztrák erő, a szászok, mint németek melléje állanak és cserben hagyják a magyarságot és erdélyi sorstársaikat.

Ha aztán a magyarság egy-egy vezetője hibát követ el velük szemben, azt elfogult érzékenységgel hosszú Időn át szemünkre vetik. Ilyen — a már említett Báthory Gábor esetén kívül — az 1849-ben statáriális biróság által kivégzett Roth . István Lajos szász lelkész halála, majd a sokat hangoztatott Apponyi-féle iskolarendelet.

De 1849 után, amikor a szászság joggal várhatta „császárijától érdemeinek jutalmát s ehelyett autonómiáját újra elvették, ismét közeledett a magyarsághoz. S mégis, amikor 1867 után a magyar állam fennhatósága alá kerültek s az uj kor követelményeinek megfelelően nem kapták vissza kiváltságaikat — miként azt a székelyek sem — évtizedekre ismét elromlott a magyarszász viszony. Később, a 19. század vége felé, amikor a szászok mint kormánytámo- gatók sok előnyhöz jutottak (még a székely- ségnél is kedvezöbbhöz), egy időre a látszat szerint enyhültebb lett a légkör, de ezalatt a szász elégedetlenek frakciója is állandóan erősödött.

A világháború alatt, mivel a magyarság a németek szövetségeseként derekasan harcolt a közös ellenség ellen, hirtelen megjavult as érzelmi kapcsolat Irányunkban.

De épp oly hirtelen történt a vesztett háború után elpárolásuk is, amely a medgyesi gyűlés határozatával kezdődött. Csalódásuk a román ígéretekben, megint a magyarság felé vonzotta őket, ami azonban csak pár évig tartott, mert Hitlernek és a nemzeti szocializmusnak győzelme után, onnan nagyobb támogatást reméltek és kaptak, mint amit az erdélyi magyarság jelentett nékik.

Az bizonyos, hogy e kérdések megítélésénél különbséget kell tennünk sokszor a szász hivatalos körök megnyilatkozásai és a nép érzelme között, mert ahány esetben a reália gondolkodású vezetőség velünk szembe került, mindig akadt egy tekintélyes ellenzék is közöttük, amely mellettünk tört lándzsát, de fegyelmezettségük miatt alkalmazkodtak a többség határozatához. S valóban, ily kicsiny nép nem mindig vezethet érzelmi politikát, néha kénytelen a legújabb hatalomhoz húzódni.

Ma, amikor magyarok és szászok újabb viharos évtizedeken mentek keresztül és gazdag tapasztalatokat szereztek és népisé- géért a kisebbségi időkben mindegyik derekasan harcolt, ismét rendeznie kell egymáshoz való viszonyát. A mult hagyományai, tapasztalatai alapján, de nem egymás szemrehányásainak kiteregetésével!, a mostani háborút követő korszakban e kérdést nyilt őszinteséggel és kölcsönös megbecsüléssel kell rendeznünk, ,mert csak ez biztosíthatja kölcsönös fejlődésünket.

Pukánszky Béla könyve sokat tett e kérdésnek tisztázása terén s .valójában az első magyar nyelven megjelent könyv, amely a szászok történelmi múltját a nagyközönség elé tárja. V. G.

§zénaboQlya

Csillagokat én nem nézek,

hiába hivnak a fények.

Kaszát szőrit majd két markom,

szememet a földre tartom;

s lekaszálom mind a rétet;

— virágot senki sem téphet —■

egy kazalba össze hányom

száz virágban alvó álmom,

s puha ágyul neked vetem —•

hadd fojtson meg a szerelem.

CSEREI SZÁSZ LÁSZLÓ