Keleti Ujság, 1943. július (26. évfolyam, 145-171. szám)

1943-07-27 / 167. szám

MkaasUrmm Képzőművészek a kőzősséff IcűszőbéEB Az erdélyi magyar képzőművészek a román megszállás éveiben is, majd a ma­gyar életközösségbe való visszatérés után is, jónéhányszor felvetették ktilönlegéí mű­vészi és egzisztenciális kérdéseiket. Főkép a megélhetési problémákat. Az az érzésünk, hogy a régebbi megbeszélések nem sok gya­korlati eredményt hoztak. Most az erdéiy- részi magyar képzőművészet különleges kér­dései ismét napa! te mire kerültek. Alkalmat erre az adott, hogy Kolozsvár városa Erdély fővárosához illő és méltó gesztussal talál­kozásra hívta meg a fiatal erdélyi képző­művészeket. Nagyon -örvendünk, elsősorban a megértő pártfogást oly régen nélkülöző erdélyi kép­zőművészek szempontjából Keledy Tibor dr. polgármester és munkatársai szeretetteljes áldozatkészségének, de még nagyobb a>. öröm, ha az egyetemes magyar közönség érdekeinek szemszögéből Ítéljük meg a pén­teki megbeszélés jelentőségét. A fiatal er­délyi képzőművészek kolozsvári összejövete­lének ugyanis nem ott és abban van meg a nagy fontossága, amit a képzőművészek az egyéni fejlődés és boldogulás érdekében fontosnak vélnek, hanem abban, amit az egyébként zártkörű értekezlet határozatai­ról beszámoló tudósítások legfeljebb érinte­nek, de nem hangsúlyozta ki érdeme és je­lentősége szerint. A művészek természetesen és jogosan azv a lehetőséget vizsgálták meg elsősorban, amelyet számukra az ország második Mű­csarnoka jelent. S valóban Igen nagy és beláthatatlan az a szerep, amelyet a ko­lozsvári Műcsarnok az erdélyi képzőművész utánpótlás tisztára művészi sikon való ne­velésében játszani fog. Ez a szép szerep csak most kezd kialakulni s minden remény megvan arra, hogy a tervbevett tárlatsoro­zatok s a hozzájuk kapcsolódó magas szín­vonalú előadások mind a fiatal alkotó nem­zedék, mind a nagyközönség szellemi pallé­rozására igen hatásos alkalmakat nyújtanak. Itt lehetetlen fel nem ismerni az alábbi ne­mes tendenciát: A képzőművészek fontosnak tartják az olyan alkalmaival, ahol tudásukat fejleszt­hetik, Ízlésüket pallérozhatják s látókörüket szélesíthetik. Még fontosabbnak tartják minden bizonnyal, hogy a nagy átlagban meglehetősen bizonytalan és sekélyes r. lése Is kap valamelyes jó és szükséges útbaigazí­tást, határozottabb iránymutatást, amire nemcsak azért van szükség, hogy az er­délyi magyar közönség az erdélyi magyar képzőművészek alkotásait a réginél foko­zottabb mértékben méltányolhassa, ha­nem azért is, mert a nagyközönségre való­ban ráfér egy alapos ráébresztés a g:ecs és a művészi érték közötti különbségre. Az első pillanatban úgy vélné az ember, hogy a képzőművész és a közönség közös és párhuzamos nevelésével már meg is te­remtődött az eddig annyira nélkülözött kö­zeledés és megértés legfontosabb feltétele. A helyzet azonban az, hogy — amint a ko­lozsvári müvésztalálkozó határozatai bizo­nyítják — az alkotó művész és a közönség egymásratalálásban ez az ut egymagában véve még nem vezet célhoz. Maguk a mű­vészek is felismerték azt az igazaságot, hogy a kép és a szobor nem csupán az alkotó és az esetleges vevő senki másra nem tartozó magánügye. Az erdélyi művészek az elmúlt 22 év alatt megjárták a művészi szabadság Htjait és ösvényeit s valószínűleg saját bő­rükön tapasztalták ki, hogy a művész alko­tásbeli szuverén szabadsága a legtöbbnél si­ralmas számkivetettséggé vált. Az, elmúlt két évtizedet jellemző erdélyi magyar ínű- vésznyomor valóban legbeszédesebb bizonyí­téka annak, hogy művész és népe nagykö­zönsége mily ritkán és csak kivételes alkal­makkor tudta egymást megtalálni. Igen, fe­lelős ezért a nagyközönség közönye, tudat­lansága és izléshiánya, helyesebben Ízlésének feltűnő igénytelensége, amelyet az érték­telen mázolmány és a „műkereskedők giccsözöne tökéletesen ki tudott elégíteni. De érdemes volna azt is megvizsgálni, hogy al­kotó képzőművészeink a két súlyos évtized alatt Sgyekezte-e alkotásaikban nemcsak egyéniségeket, de annak a közönségnek szel­lemét is kifejezni, amelyhez tartoztak s amelytől megértést és — mondjuk ki ker­telés nélkül — megélhetést vártak. Hang­súlyozzuk: nem vádként olvassuk ezt a nyo­morúság magas iskolájának minden osztá­lyát megjárt képzőművészeink fejére. Csak azt akarjuk darabos fogalmazásban érzékel­tetni, hogy a művészek szemléletének én­kultusza vájjon nem kerekedett-e föléje a közösségi szempontnak? Ennek a szempont­nak megvizsgálása és eldöntése nem a ml feladatunk. A kérdésre, ha érdemesnek tart­ják az utánjárásra, a művészettörténészek adnak majd feleletet S nem is azért vetődött fel most ez a szempont, hogy a mult nyomorúságait hány- torgassuk, inkább azt szeretnők, ha jöven­dőtől várt kibontkozás és fejlődésben még az eldöntetlen kérdést is az egyetemesség javára aknázhatnák ki. A kolozsvári művésztalálkozó alkalmával kikristályosodott gyakorlati szempontok kö­zött azt látjuk legfontosabbnak, hogy a fia­tal művészek kimondották: a művészetet el kell vinni azokhoz a néprétegekhez, amelyek eddig tökéletesen messze álltak a képző­művészeti élet minden megnyilatkozásától. A határozat úgy szól, hogy olcsó, de föltétle­nül művészi becsű alkotásokból elsősorban a munkássághoz viszik el a művészetet. Mint legközelebbi, jól bevált példára, a Deb­recenien már eredményeket felmutató kez­deményezésre történt utalás. Vizsgáljuk meg ezt a határozatot köze­lebbről s bontsuk annak lényegét elemeire. A magyar képzőművészet nj korszakának hajnalhasadását látjuk abban, hogy az al­kotó művészek a nép nagyobb közösségét nem várják ölhetett kézzel, hanem maguk nemcsak elhozzák s önként mutatják fel a maguk művészi termését. S nemcsak fel­mutatják, hanem lehetővé Is teszik, hogy a művészi szép a kétkézi munkás életének is ható tényezője lehessen. Ez mindenesetre áldozatot jelent az alakotó művész szem­pontjából, ha az eddigi gyakorlat törvény­szerűségeit vesszük figyelembe. Hogy azon­ban a fiatal erdélyi képzőművészek ennek az áldozatnak szükségességét felismerték s an­nak következményeit önként vállalták, egy nagy történelmi folyamat törvénye lépett életbe. A művész nemcsak egyéniség, hanem szerves és hatóerejü tagja a maga népi és nemzeti közösségének. Nemcsak eredete, származása révén. De tagja ennek a közös­ségnek azzal is,- hogy attól várja kenyerét és dicsőségét. S méginkább közösségi lény a művész abban, hogy alkotásaiban a maga közösségének eredményeit, szellemét és ér­zéseit kell kifejeznie. A tehetség és alkotó­erő oroszlánkörmeinek a faj, a nép és a nemzet szellemi stigmáit Is fel kell vésniök az alkotásra, mert anélkül minden művész lehet nagy egyéniség és még sem lesz soha nemzete lelkének szószólója. A fiatal erdélyi képzőművészek szüksé­gesnek látták és vállalták Is, hogy a mű­vészi szépet elvigyék a nemzet dolgozó ré­tegeihez. Egyelőre a könnyebben megköze­líthető munkássághoz. Nem kételkedünk ab­ban, hogy épp Ilyen szükségesnek fogják látni, hogy a művészi szépet a falvak dolgo­zóival is megismertessék és megszerettessék. Nem a művészek, de az egész magyarság sorsában igen nagy horderejű lépésről van szó. Megtörtént az első elhatározás arra, hogy két egymástól eddig igei» alaposan el­szigetelt réteg: a művész és a munkás a Szép jegyében találkozzék és egymást meg­ismerje és megbecsülje. Nagy kérdés vetődik fel: vájjon kime­rülhet-e a művészek áldozathozatala abban, hogy arisztokratikus szellemi magányukból kilépve, alkotásaik egy hányadát, anyagi szempontjaik félretevésével egy társadalami rétegnek hozzáférhetővé teszik. Mert Itt már nemcsak arról lehet szó, hogy az alko­tás szé-pszerüség szempontjából valóban márkás legyen. Itt már a közösség igénye is előtérbe lép s ez az igazság azt követeli, hogy az erdélyi magyar képzőművészek al­kotásaikban az őket élettel megajándékozó közösség: a magyarság apostolai legyenek müveikben. tyem az alkotások tárgyában. Elsősorban a müvek szellemében és lelkisé­gében. Mert a művésznek, aki népét szol­gálni akarja, minden bizonnyal fel kell ál­doznia egyéniségéből valamit, hogy életmű­vének minden alkotását bevonja, Jellegze­tessé tegye az a szóval körül nem Írható fűíidum, amely a magyar művész alkotásit magyarrá teszi. A fiatal erdélyi képzőművészek elhatározó lépést tettek a közösségi lét küszöbére S a közösség nemcsak kenyeret jelent. Jelent egy nagy követelést Is: a magyar közösség, a faj, a nép, a nemzet eszményeinek félre­érthetetlen hirdetését. Augusztus elsején megdrágul Kolozsváron az aufóliusz Kolozsvár, jul. 26. A kereskedelmi és köz­lekedésügyi miniszter leiratot intézett Ko­lozsvár város polgármesteréhez, amelyben az autóbuszok viteldijának felemelése lfájft intézkedik. A miniszteri leirat szerint augusz­tus elsejétől kezdödöleg Kolozsvár területén az autóbusz viteldijak a következőképpen emelkednek: Az eddigi 18 filléres jegy 26 fillér, r 28 filléres nagy szakaszjegy 40 fillér, a SJj fil­léres vonal- és átszállójegy 50 fillér. A Szamosfalva—Kolozsvár között közle­kedő kocsikon a viteldijak a következők: Az eddigi 1/0 filléres jegy SS fillér, a 46 filéres jegy 64 fillér, az 50 filléres jegy 10 fillér, a 60 filléres jegy 84 fillér lesz. 1943. J U C 1 V S 27 Az erdélyi Örménység betelepülésének 270. évfordulója Apafi Mihály erdélyi fejedelem uralkodásai alatt, 1672-ben történt az örmények beköl­tözése Erdélybe, ahol elmagyarosodva köz- gazdasági, illetőleg kereskedelmi és Ipari té­ren nagy hasznára voltak annak az ország­nak, amely nékik, a vallás menekültjeinek, végleges hazát adott. Hiszen 1867 előtt még örmény cégek uralták az erdélyi kereskede­lem forgalmát, mely téren aztán a zsidó emancipációban erős versenytársuk támadt és Így a keresztény utánpótlás jóformán fokozatosan megszűnt, mert az örménység a megélhetési versenyben, intézményes támo­gatás hiányában szétszóródni kényszerült. Igaz, hogy a magyar közélet kebelében kö­zülük sokan érvényesültek a legmagasabb polcig, mint főpapok, hadvezérek (két aradi vértanú!), miniszterek, Írók, művészek, tu­dósok. Egész véletlen összetalálkozás most, hogy a betelepülés 210. évfordulója, a szamosuj- vdri örmény Muzeum háromévtizedes fenn­állása és ezen ritkabecsü intézmény alapitója és első igazgatója születésének centenáriuma napjainkban egybeesett. Ennek a mai viszo­nyoknak megfelelő csendes jubileum alkal­mából Szongott Kristófnak, az „Arménia“ szerkesztőjének és Szamosujvár történetíró­jának emlékére az ö életnagyságai mellképét helyezték el az örmény múzeumban. Szon­gott életrajzát Gabányi János tanár jelen­tette meg, Merza Gyula pedig az erdélyi magyar örmény betelepülés kor- és népraj­zát Irta meg és ajánlotta föl az örmény Muzeum számára. Néhai* Márki Sándor dr., a kiváló magyar történész Irta Szongott Kristófról 1907-ben bekövetkezett halálakor az „Arménia“ folyóiratban: ,,Vájjon miért ünnepük most még halóporában is? Folyó­iratot alapított az örmény tudományos tö­rekvések képviselésére magyar nyelven. Megírta a magyarországi örmények fővá­rosának történetét, a magyárországi örmé­nyek etnográfiáját, lángoló magyar szellem­ben; örmény múzeumot alakított magyar feliratokkal, örmény gyermekeket, ifjakat nevelt tüzes magyar hazafinakMárki Sándor beszédes nekrológja a legbeszédesebb elismerése annak, hogy az örménység meny­nyire egy lett sorsában és érzéseiben a ma­gyarsággal. M. Gy. ' Azonnal be kell jelenteni a talált töltőtollakat és játékszereket R Délvidéken is találtak robbanó HHtőtoüakat A hatóságok a közelmúltban többször is felhívták a közönség figyelmét, hogy óva­kodjék az egész országban a földön heverő töltőtollaktól, írószerektől és gyermekjáték­szerektől, mivel feltehető volt, hogy ellensé­ges államok, amiként Németországban és Olaszországban is tették, Magyarországot ** megtámadhatják ezzel a brutális hadviselő eszközzel. Ezeket az áltöltötollakat és ál­gyermekjátékokat robbanóanyagokkal töltve szórják le repülőgépekről és ezek sokszor már egyszerű érintésre is felrobbannak és könnyen súlyos sebesülést, esetleg halált Is okozhatnak. Magyarországon eddig a Délvidéken és Kolozsvár mellett találtak robbanó töltőtol­lakat a vasúti töltések mentén, amiből ka­tonai szakértők arra következtettek, hogy ezeket a robband Írószereket nem repülőgé­pek dobták le, hanem valószínűleg ellenséges szolgálatban álló egyének hajigálták ki a vonatok ablakaiból. Éppen ezért az Illetékes hatóságok ezúttal is fokozottabb mértékben felhívják a közön­ség figyelmét, hogy bárhol is talál töltőtol­lakat vagy csillogó gyermekjátékszereket, azonnal jelentse be illetékes hatósági köze­geknél, akik ezeket a robbanószereket már megfelelő módon ártalmatlanná tudják tenni. Világosi«ágo9 derítettek n szamostíjvárl £9e?mSs*er.fefjy-l*«iB*»í«8f ásra Dés, juüus 26. A dési kir. ügyészség folytatva a szamosujvári rendőrség által kezdeményezett nagyszabású nyomozást, most fejezte be a Szamosujvár vidéki kör­jegyzőségen történt visszaélés ügyében a vizsgálatot és abban elkészítette a vádira­tot is. A szamosujvári rendőrségnek és a közel­látási szerveknek egy idő óta feltűnt, hogy túlságosan sok liszt és más közellátási jegy kerül a forgalomba. Erélyes vizsgálatot in­dítottak, amelynek során megállapitást nyert, hogy a Szamosujvár vidéki körjegy­zőség tulajdonában egy olyan pecsét van, amely nagy mértékben hasonlít Szasnosuj- vár szabad királyt város pecsétjéhez és amit a körjegyzőség csupán keltezésre szö­kött felhasználni. Kiderült, hogy ezt a pe­csétet jogtalanul élelmiszerjegyek felbé­lyegzésére használták fel. A bűnösök a jegyekkel kiváltották az élelmiszercikkeket és azokat dési. saamoe­ujvári és kolozsvári lakosoknak adták el feketén, óriási árakon. A nyomozás ered­ményeképpen Sebes T. Dániel községi hi­vatalszolgáról derült ki, hogy a szamosuj­vári vidéki körjegyzőségről élelmiszerjegye­ket lopott és magával vitte a szóban lévő pecsétet is Ruszu Demeter szamosujvári kereskedőhöz, akinek feleségével éjjel, nap­pal gyártotta a jegyeket. Az ügyészség lo­pás és vesztegetés büntette pniatt Indított eljárást a hűtlen hivatalszolga ellen és ter­mészetesen folyik a bűnügyi eljárás a sza­mosujvári házaspár ellen is. A vádirat bű­nösnek mondja Osztián Mária körjegyző­ségi hivatalnoknöt, Mész Jenő körjegyző­ségi dijnokot és feleségét, valamint Schwei­tzer Jenő körjegyzőségi dijnokot és egy fiatalkorút is. • A bonyolult közellátási bűnügyben a dési klr. törvényszék még a nyári szünet­ben megtartja a főtárgyalást. A fizetéses szabadság kérdésének megoldását beadványban sürgeti a Hivatásszervezet Kolozsvár, Julius A nyári idény bekö­vetkeztével egyszerre sürgetővé vált, a fize­téses szabadság kérdésének megoldása. Erre vonatkozólag az Iparügyi minisztérium 1938- ban kelt 3000 sz. rendeletének „fizetéses szabadság“ cimü fejezete a 32. cikkely 4. bekezdése eképpen intézkedik: „Időbérrel dí­jazott munka esetében heti 48 órai, tiszt­viselőnél 44 órai munkaidőt kell a szabadság idejére járó illetmény kiszámításánál alapul venni, hacsak Jogszabály, vagy munkasza­bály-szerződés a heti munkaidőt kevesebb munkaórában meg nem szabja.“ Az idézett 3000/1938 sz. Ip. M. rendelet nem számolhatott abban az időben még a mai helyzetből adódó körülményekkel. Az iparban foglalkoztatott munkásságot ugyan­is ma már általánosan és mindenütt hosszabb munkaidőn át foglalkoztatják. A Hivatás­szervezet éppen ezért arra az álláspontra he­lyezkedett, hogy Indokolt lenne oly értelmű döntvény, vagy rendelet kiadása az illetékes hatóságok részéről, mely szerint a kivételes helyzetre való tekintettel, a hivatkozott ren­delet kérdéses pontját megváltoztatnák oly módon, hogy a munkavállaló az egész évben ledolgozott órák 1/52-ed részét kapja meg heti illetményként, fizetéses szabadsága idejére. A szervezet országos központja átiratban fordult ilyen értelemben az Ipari Munkaügyi Felügyelőséghez. Amint az átirat mondja: „a szervezet az érdekelt munkásság megbí­zásából tisztelettel Indítványozza, hogy a törvényerejű rendelet 32-ik cikkelyének 4-lk bekezdése eként nyerjen módosítást: „Az időbérrel díjazott munka esetében az előző évben ledolgozott munkaórák együttes számának egyötvenketted részét kell a sza­badság idejére járó illetmény kiszámításának alapjául venni, de minimálisan 48 órát, tisztviselőméi 44 órát. Amennyiben az Így kiszámított átlag az illető Iparban megálla­pított munkaidőt meghaladja, úgy a többlet a megfelelő tulóraszázalékkal számolandó el." A Hlvatásszervezet kérését a Munkaügyi Felügyelőség az Iparügyi Minisztériumba továbbította, ahol a kérdést behatóan meg­vitatják. /

Next

/
Oldalképek
Tartalom