Keleti Ujság, 1943. február (26. évfolyam, 26-48. szám)

1943-02-14 / 36. szám

1943. F EU UV Jin 14 MCbzBTT ttfSAlG É S ZA Amikor a fő törzsorvos a szolgálatos »övér társaságában átlépte a négyes számú kór­házi szoba küszöbét, a villongás ott már a tetőpontjára hágott. Nem is várták az or­vost most, nem gondolt rá senki. Harag és elkeseredés gyűlt az emberek arcába,: a gyermek iriiatt. Fehér, puha ágyban feküdt a gyermek a szürke, zsúfolt terem egyik sarkában. Eltört féllábán hatalmas kötés. Arvi Keittäjä, — néhány ággyal odébb, — akinek a feje és az arca volt össze-vissza kötözve, éppen a leghangosab igyekezett lenni a hangosak között: „Sorsjegyet kell, hogy vegyünk a gyermeknek, a szerencsét kell segítségül hívnunk. De előbb megkeresz­teljük, hiszen még neve sincsen. Persze. A hat sorsjegy közül az egyikre az 6 nevét kell, hogy ráírjuk, hát nem?“ Valno Metsä, akinek a lábát vágták le, dühtől piroeravált arc»il kiáltott Arvi felé: „Ez ostobaság! Akkor NiMo Poppellié lesz, ezé az ügyetlen kamaszé, aki'még asszonyt sem szerzett magának, csak egésznap az erdőket járja vad után és talán úgy képzeli el, hagy majd az anyafarkasok táplálják a gyerme­ket és a jó Isten neveli föl! Nem, kedves barátaim! Az egyedüli, akinek szüksége vám rá, az én vagyok. lösz tudjátok. Fele­ségemnek nincsenek gyermekei..." Niilo Poppelll ttidőlövése dacára félig már föl- emelkedett fekvőhelyéről, hogy alaposan megmondja a maga véleményét a dologról, de a fötörzsorvos a sápadt, beteg ember aj- stára tette a kezét, nyugalomra, pihenésre intette. Az emberek most, mintha mi sem történt volna, visszafeküdtek párnáikra, jobban magukmhúzták a pokrócot, fis úgy látszott, hogy csönd, puha, álmos nyugalom volt Itt mindig, ebben a teremben, az egykori isko­lában a keletkarjalai tó mellett, örök csönd, úgy mint a többi kórházakban, csönd, mely arra kényszeríti az embert, hogy félve láb­ujjhegyen, óvatosan az ágyak fölé akasz­tott táblácskákat figyelje, a sebesültek sár­ga arcát, fénytelen szemét nézze. Karból, vér, kötözöszer nehéz szaga a levegőben és lázas emberek testszaga keveredik a hatal­mas kemencék súlyos melegével. De az- egymásmellé sorakozó ágyak fehérsége üdí­tően hat, ha kívülről, a kinti egészséges, ép­kézláb világból jövünk be ide. A falakon még mindig ott a rideg, orosz üresség és még a poloskairtó bűze is, de minden: ágyak, falak, emberek kérdezik, mit kere­sünk itt, miért jöttünk ide, hacsak nem a kinti küzdelmes, ezer veszéllyel mindenkire leselkedő világból jövünk, a harctérről, go­lyóval tüdőnkben... A nővér töri meg a csendet: „Nincsen lázuk ezeknek az embereknek. Alig pihen­nek, elkeseredetten küzdenek a gyermekért. Ahogy a finn nép fiának egész élete küzdel­mekké] telített. Sebükkel nem törődnek, Csak a gyermekkel, hogy kié legyen. Mikor a. gyermekért kell pörölni és veszekedni, ak­kor mindegyik egészségesnek képzeli ma­gát. Már a legfőbb ideje, hogy ezeknek a nézeteltéréseknek véget vessünk ...“ A főtörzsorvos mosolygott, a gyermek ágyához lépett. Jókedvű, szőke, alig két esz­tendős fiúcska nyújtotta ki apró kezecskéit feléje. Mosolygó, kékszemü teremtés. „Apám, apám!“ — kiáltotta vidáman, piros arccal, mintha nem is a kórház zárt levegő­jében, hanem a hóborította mezők, a magas, égignyúló hegyek friss levegőjében lenne, ott mosolyogna, kiáltana. Panasz né’kü], boldogan nevetett, játszadozott apró ujjacs- káivai, meg a kicsi játéklóval, amit az egyik könnyebben sebesült faragott neki. „EL kell, hogy vigyük innen", — szólt a fötörzsorvos. „Az ilyen nézeteltérések nem, használnak az ilyen nehéz sebesültek­nek. Csak még betegebbek lesznek. Él­vezünk téged a kedves nővér szobájába, ugy-e nővér?“ Az bólintott, majd a katonák ágyaira nézett, ahol a halál éhesen, mohón kereső, kutató útjában oly gyakran szokott megpihenni. Mindnyájan, ezek a kemény, ezer veszélyt látott harcosok a gyermeket figyelték, az élet bizonyosságával a szemük-, ben, a visszatérő élet reményével. Valno Metsä, a féllábú, a téli háborúban saerzett sebhelytől éktelen arccal szólt az orvoshoz: „Akkor ránk nézve nincsen többé semmi célja az egésznek...“ Mert őérte él­tek, ennek a gyermeknek a jövőjéért. A többiek Is bólogattak. Még Hanni Lynde is, akinek súlyos láza volt tüdőiövésétöl, egyre azt ismételgette: „Nem, így nincs semmi értelme..." \ Az orvos átment Niilo Poppelli ágyához. Szomorúan, kedvetlenül szegezte szemét a sebesült katona a sovány, magas katona- orvos fáradt arcára. A gyermek az övé volt. ö taiálta. Amikor a megsebesült gyermek- ‘ kel karjaiban a vasútvonalon szaladt át, szi­lánkot kapott a mellébe. Bajtársai hozták be a kórházba, de ö nem engedte el ma­gától a gyermeket még így, sebesülten sem. /’ K Yn T A : tiki » 'â a* u H j* jl.V Ét Azért Ismételgette most is az orvosiak, a többieknek is: „Az enyém a gyermek, nél­külem halott lenne." „Jól van, — felelte az orvos, cigarettáját idegesen rágva — „ezt mi már mindnyájan tudjuk. De most véget kell vetni már ennek az állandó elvódásnak. Mielőtt, mint elöljá­rótok ebben az ügyben határoznék, meg akarom hallgatni mindegyiktek mondani­valóját. Meséld el tehát most, minden harag nélkül, lassan, nyugodtan, hogyan is talál­tad a gyermeket, Niilo barátom.“ Niilo pilla­natig behunyta a szemét, visszagondo't az elmúltakra, aztán elkezdte: „Altiszt voltam a vadászoknál. Amint az erdőből Vleljärvl falúba érkeztünk, ott még élénk tüzelést hallottunk. Arra gondoltam, hogy bajtár­saink a tő felől bizonyára már megközelí­tették a falút. Siettünk, mi akartunk az elsők lenni. De lassan jutottunk előre, mert minden házból még tüzeltek ránk. Ezt az iskolát támadtuk először, itt á dombon. Fel­állítottuk géppuskáinkat. Az utcákon min­denütt meggyilkolt polgári ruhás emberek hevertek. Az iskola pincéjébe néztünk, az is tele volt agyonlőtt emberekkel. Fél órája sem lehetett még, hogy agyonlőtték őket. Finnek voltak mindnyájan. Itt már nem le­hetett segíteni. Azt mondtam embereimnek, tovább kell- mennünk minél hamarabb, hogy a falú megmaradt lakosait megmentsük. El­indultunk ismét." Niilo Poppelli szünetet tartott, aztán a gyermekre nézett, a gondolatait akarta összeszedni és egyetlen eseményre összpon­tosítani. „Az egyik házból a tó mellett tompa lö­véseket hallottunk. Erős tüzet kaptunk ab­ból az irányból ml is, ennek dacára meg­rohamoztuk a házat. Az istállóban húsz meggyi’kolt embert találtunk és négy gyer­meket. Mit használt most már, hogy mi is azonnal kivégeztük a gyilkosokat, ezeket az ártatlan embereket úgy sem tudtuk Ismét feltámasztani. Egymás mellé fektettük őket, hogy megnézzük, hátim él még valamelyik , közülük. Ahogy az egyik asszonyt felemel­tem, véres, szakadt ruhája alatt ezt a gyer­meket találtam, fiit. Csak a lába törött el. ö volt az egyedüli 6!ö ebben a pokolban. Bekötöztem- a lábát, inni adtam neki. Ki­vittem onnan. A tavon a mi rohamcsóna- kaink százai jöttek felénk. Az ellenség tü­zérsége vadul tüzelt. Lefeküdtem az egyik árokba. A gyermeket magamhoz szorítot­tam, őt nem érte a találat. Szaladtam, ro­hantam tovább eszeveszetten, .Megsebesül­tem. Csak egy pillanatig néztem hátra. Az istálló a meggyilkoltakkal hatalmas lánggal égett, füstölt." „A halottak között volt a gyermek anyja?" — kérdézte az orvos. — „Te azt mondod Niilo, hogy az egyik asszony a tes­tével, a ruhájával védte a gyermeket. Azt mondod, hogy .négy gyermek volt még kí­vüle a meggyilkoltak között?" Niilo Poppelli intett,» hogy úgy van. „Most mit tegyünk?" — szólt az orvos., „Először is meg kell keresztelni" — véle­kedett a két Keittäjä testvér. — Kettejük közül Arvl került előbb a kórházba rette­netes fejlövéssel, mely a baloldali koponya­részt teljesen szétroncsolta, nem is lútte volna senki, hogy életben marad. Azonnal műtétet végeztek rajta s minden jel arra mutat, hogy épkézláb ember lesz még be­lőle. Onnt, a másik testvér tüdölövéssel ke­rült ide, de a legnehezebb napokon már ö is túl volt. fippen ő mondta, Onni Keittäjä, hogy mindenki úgy szeretné, ha a gyermek az ő nevét viselné ... Akkor pedig Válno, Niilo, Hanni, Juhanni, Arvi és Onni nevekre kell keresztelni., . Leghelyesebb lesz vala­milyen új nevet kitalálni. Azért mondtam, hogy Voitto legyen a gyermek neve. Vpitto azt jelenti, hogy: győzelem!" „Voitto talál", *— helyeselt az orvos. — „A győzelem szép, Győzelem az élet fölött, győzelem a háború szenvedései fölött. Győ­zelem az is, hogy ez a gyermek itt van köz­tünk és köztetek ebben a szobában. Külön­ben ... Nem lehetne a valódi nevét meg­tudni?" A fekete tábla után nyúlt az orvos, mely a beteg ágya fölött függött, de a gyer- meg táblájára az volt felírva, hogy „Isme­retlen", születési helye szintén Ismeretlen. Onni Keittäjä szólt ismét: „Hát maradjon így akkor, Voitto Karjalan, Győzelem Kar­jaidban, ez legyen a neve, de az önző Niilo úgy gondolja, hogy a gyermek egyedül az ő nevét viselje, vagy legalább a keresztnevét, aminek semmi különösebb jelentése sincs. Egyébként néni bánom, szü’etési dátumul azt a napot állapíthatjuk meg, amikor őt Niilo megmentette. Ez éppen elég is. Niilo- nak neveznek minden második finn em­bert ... Akkor már Onni is jobb. Onni any- nyit jelent, mint: szerencse. Szerencse kell is az élethez. De nem is ez a legfontosabb most. Hanem az, hogy mi legyen a gyer­mekkel? Nemsokára egészséges lesz. fis akkor mindnyájan felelősek vagyunk érte. Felőlem akár késsel is, de dönteni kell. „Ki akarja hát a gyermeket?" — kér­dezte a főtörzsorvos. „Hogy kicsoda ? Hát mindegyik. Mindegyi­künk veié altar hazamenni“, — felelték * mindnyájan. „Neked nincsenek gyermekeid, Onni?" — szólt most a nővér. — Onni Keittäjä pilla­natig mérlegelte, milyen választ Is adjon, azután lassan, szinte félve mondta ki: „Van­nak gyermekein. De csak öt. De most sok­kal többre van szükségünk.“ „Ezt majd mondd meg az asszonyodnak“, — nevetett az orvos. A főtörzsorvos rtiost sc^ra ment az ágyak­hoz. „Te nőtlen vagy, ugyebár, Arvi Keittäjä“. „De ha már gyermeken lenne és még hozzá flu, akkor hamar találok hozzá csinos menyecskét is ..." — volt a válasz. — Juhanni sem tagadhatta, hogy vannak már gyerekei, de ezt az egyet készen vinné haza.. Hogy örülne neki az asszony r.. „fis te Hanni Lyhde, neked két gyereked is van már, egy fiad és egy lányod. Fele­séged bizonyára az találná mondani, hogy nincsen szüksége idegenre, hanem saját tes­téből és véréből való gyermekre, mint min­den igazi finn asszony ebben a szörnyű, iszonyatos háborúban. „Ügy is van, főtörzsorvos úr, de engem szeret a legjobban ez a szép szőke gyermek. Mikor kötözni visznek, egyedül rám moso­lyog mindig, egy új játéklovat is fogok neki faragni, csak jobban lennék már ... „Lássuk tovább, Vaino Metsä,1 te is nő3 vagy úgy-e, földműves vagy Kuopionál?" Voino, a féllábú, szomorúan bizonyította, hogy a legtöbb jussa a gyermekhez held van, mert asszonyának nincsen gyermeke. „Mikor nősültél meg, Vaino?" „A háború kitörésekor." „Azóta nem is voltál otthon. Hát a gólyá­ban nem is szabad bíznod, Valno. De te még egészséges vagy és sok gyermeked lesz még, hisz rövid idő múlva készen lesz a mülábad és hazamész ...“ „De nem leltet tudni ... Csak az a biztos, ami már megvan. Gondolom, a gyermek ha­sonlít is rám! Ne tessék azt gondolni, mert ez a csúf forradás itt van az arcomon ... ez nem volt mindig így... és ha ezt leszá­mítjuk, akkor pont olyan, mint én. Az orra, a szeme, a szája ... tessék meggyőződni." „De itt van Niilo Poppelli is, ő találta, ő mentette meg a halál karmaiból. Talán neki van a legtöbb joga. fis még hozzá nőtlen is." „Ez igaz, de nekem viszont él az édes­anyám és még hat kis testvérkém is van. Anyám mindig mondja: ha még eggyel töb­ben lennénk az ebédnél, észre sem vennök. fis ha megnő, velem jön vadászni... Az lesz csak az igazi élet." „Mintha nem is kórházban volnánk“, — mosolygott a főtörzsorvos. — „Lélekben egészségesek is mindnyájan. Ezek már leg­szívesebben felkelnének és ökö lel mennének egymásnak a gyermekért, ö az orvosa ezeknek a betegeknek. Jobb orvos, mint amilyen én vagyok. Operáló kés és or­vosságok nélkül. Az egészség, az é'et sugárzik belőle, átterjed a többiekre, úgjt-e nővér? De a leghelyesebb, ha megkérdezzük öt is, miképpen képzeli el a sorsát? Akarod, hogy Voitto legyen a neved, gyermekem?“ Nevetett és örült a gyermek, úgy ismé­telte: Voitto, Voitto, Voitto... „Tetszik neki, elfogadta. Legyen Voitto a neve. Ez talál is a jövendő fini harcos­hoz" — mondta az orvos határozottan. — „De hogy kié lesz, azt én döntöm el. A nézeteltéréseknek és civódásoknak egyszer- smindenkorra vége. A gyermeket nem lehet egy háborús emékhez hasonlítani, amit csak úgy, a zsebórára lehet függeszteni, dísznek. Ezen gondolkodni keli, meg kell fontolniJ a legapróbb részletkérdést is. Hol, kinél van biztosítva leginkább a jövője? Elvben rrdnilnyájan megérdemlitek öt, meg­mentettetek egy finn, gyermeket. De civódni azért nem Illik érte. ö mindenütt, hatalmas, gyönyörű hazánkban, Finnország minden házában felnőhetne. Boldog, szabad lesz, amikor felnő. Hiszen őérte, őértük volt min-, den..." Niilo Poppelll sem akadékoskodott már. „Jól van így- A fötörzsorvos úr döntsön", -- ismételgette. Csend lett. Nem szólt senki. Az orvos az ápolónövérrel kiment a fo­lyosóra. óvatosan, vigyázva csukta be az ajtót. A hosszú folyosó sötétségében halkan szóit a nővérhez: „És a nővér? Hisz a nővér volt az, aki éjt nappallá téve virrasztott a félig halott gyermek mellett, megmentette az életnek.“ „Még fiatal vagyok“ — ismételte az ápolőnővér. — „De ön volt az, aki tulaj­donképpen megmentette. A vérátömlesztést is ön végezte. Hogy én vért adtam, az iga­zán csekélység volt. ön fötörzsorvos úr, mindhárom fiát elvesztette a .dicsőség me­zején." „Finnországért élek, dolgozom, hazánkért küzdünk mindnyájan" •— szólt halkan az orvos. — „A sors nem vehet el többé tőlem semmit, miután fiamat elvesztettem. Ezt a gyermeket fölnevelném. A nevemet adnám neki... Ó'rvos lenne ... Hogy folytassa az én munkámat... Gyógyítsa a finn falvak népét.. * Az idő telt. ^ A finn harctéren egymást érték a kemény csaták. Sok vér folyt. Vér, vér.,. Az események rohamléptekkel követték egymást. ­Vieljärviben hosszú idő múlva sem lehe­tett még Igazságosan dönteni. Kérdezitek, hogy mi történt a gyermekkel, hogy mi lett a vége a történetnek, amit elmondtunk, me'y a valóságban is Így történt meg Vieljärvi­ben, az Ür 1942-ik esztendejében. Problémá­kat, elintézetlen kérdéseket; súlyos gondo­latokat vét föl a háború mindannyiunk előtt, megoldani őket sokszor lehetetlenség, ha­lasztani kell sokszor a dötést és várni még, vagy csupán azzal a tudattal élni, küzdeni, dolgozni tovább, körömszakadtáig tovább, hogy eljön egyszer inég az idő, amikor épí­teni is lehet. Az Onega-tó mellett az egyik kórházban találkoztam a főtörzsorvossal, hónapok múlva. Ott beszélte el nekem a kö­vetkezőket: „Fiúnkat, Volttot Vaino Metsänek adtuk. Ő volt az, aki a Vieljärvi harcok mellett lá­bát elveszítette s aki azt állította, hogy öreá hasonlít a gyermek. Talán igaza is volt. Ta­lán az Úristen is kegyes lesz és hősiességót, bátorságot ojt a gyermekbe, ennek a hős katonának a leikéből. Mikor Vaino Metsä haldoklott, amikor szörnyű sebe váratlanul mérgesedésnek indult, minden küzdelmünk és éberségünk dacára, odamentem az ágyá­hoz és tudtam már, hogy mit kell tennem: Valno, szóltam hozzá, ott van a fiad. Nézz rá. Hasonlít hozzád. Kuopioba megy ő, a te házadba, a te földedet fogja szántani, üdvö­zölni fogja asszonyodat a te helyedben, nemzetségedet és a te nevedet fenn fogja tartani. Asszonyodnak, az ő új édesanyjá­nak hűséges fia lesz. Boldog lesz az újra megszerzett finn földön, amit te visszafog­laltál neki- — Vaino Metsä a gyermekre né­zett akkor, némán, könnyek között, boldo­gan. Valóban, arra gondoltam én Is, hogy hasonlít Voiţtohoz. Valno behunyta a sze­mét, de mintha még mondani akart volna valamit. Reszkető, vérteleú ajakkal súgta: Voitto, Voitto, győzelem." , „Finnország katonáit, Finnország hősi halottait egyszerű fenyőfakoporsókban szál­lítják haza szü őfalujukba. A templom mellé temetik őket. Amikor Vaino Metsä a dicső­séges utat tette meg falujába, Kuopióba, a szőkehajú gyermek ment vele. A négyes szoba emberei szomorúan integettek utána. Szomorúan mondták mindnyájan: Viszont­látásra kicsi, viszontlátásra Voitto" Metsä, a jő Isten legyen veled, ő vezérelje minden léptedet, igy mondták a gyermeknek, ami­kor elindult anyjához, az új hazába, Kuo­pióba ..." Fordította: MIHÁLYT ! JTBÜ Ö Levente-élet Szamosujváron A szamosujvári levente­egyesület kebelében megala­kították a leventék gazdasági szövetkezetét. A kitünően megszervezett szövetkezet Zakariás János levente-főok- tató vezetésével és irányítá­sával már meg is kezdte mű­ködését. A gazdasági szövetkezet a papír-, rongy-, csont-, vas-hulladék, továbbá a vad- gesztenye gyűjtését és selyemhernyótenyész­tést tűzte ki'céljául. Elhatározta a járás összes szövetkezeteinek bevonásával az ola­jos magvak termelését és értékesítését Is. A leventeifjuság nagy lelkesedéssel fogott hozzá a gyűjtési munkához. * A levente egyesület ''-szakosztály." Schramkó István gimnáziumi tanár levente csoportparancsnok vezetésével moot fejezte, be szép eredménnyel a si-tanfolyamot. A tanfolyam végén megtartott verseny is az oktatás eredményességét igazolta. A szakosztály februárban egy második si- tanfolyam megrendezését is tervezte, a ked­vezőtlen hóviszonyok miatt azonban ezen - télen már valószínűleg sem Szamosujváron, sem a járásban nem lehet több tanfolyamot tartani.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom