Keleti Ujság, 1942. november (25. évfolyam, 248-271. szám)

1942-11-08 / 253. szám

942. NOVEMBER S

Kodgyeriycsk

az erdélyi szellemi életben

A fiazatért erdélyi részek és az anyaország sajtójában mostanság egyre gyakrab- jan történnek utalások Erdély magyarságának kisebbségi korszakára. A legtöbb ilyen utalásnál megállapítható, hogy a kisebbségi múltra való visszaemlékezést elfogult toll vetette papírra. Ami természetes is, mert magától értetődő, hogy történelmünk e komor és súlyos közjátékáról csak nemes elfogultság és megilletődés hangján lehet beszélni. Nem is itt van a hiba. Inkább az a feltűnő, hogy a visszaemlékezéseket, utalásokat leíró tollakat r.em a megilletődött elfogultság vezeti, hanem az — elkötelezettség. legtöbbjét közös nevezőre hozza az a jellegzetesség, hogy a kisebbségi mult eseményeiről . csak bizor-.-os részt emelnek és hangsúlyoznak ki, s bizonyos részt úgy elhallgatnak, mintha soha nyoma sem lett volna két évtizedes megpróbáltatásunkban. Az is feltűnő, hogy a kisebbségi életforma bizonyos megnyilatkozásainak már most sir'nek megadni a történelmi jelentőség fémjel..ísét, másoknak pedig értelmét és értékét igyekeznek eljelentékteleniteni, elbagatellizálni. Nem vitatjuk, hogy talán jószándék vezeti e módszer követőit személyi elkötelezettségeik vonalán, de az sem vitatható, hogy az erdélyi magyarság két évtizedes kisebbségi múltjának állandóan egy oldalról való meglátása és exponálása még a legenyhébb kifejezéssel élve sem n»ás, mint a jól ismert tényekben rejlő történelem meghamisitása.

Nem tennők szóvá szellemi életünknek ezt a különleges tünetét, ha nem éreznők a hallgatók is tudomásulvétellel a bűntárs szerepének felelősségét. Mert a kisebbségi kor történelmi tényeinek egyre gyakrabban megismétlődő elforgatása, célzatosan egyoldalú beállítása az igazságra való higgadt és tárgyilagos rámutatás kötelességének elmulasztásával súlyos felelősséget hárít minden kortársra, aki a kor részese és tanújaként igyekezett a részek helyett a két évtizedes harc és küzdelem egészét meglátni és értékelni.

Le kell szögeznünk nyiltan és ■ kertelés nélkül, hogy a román megszállás alá juttatott erdélyi magyarság huszonkét évi élethalálharcának egészét, a kisebbségi életforma minden sikjára való alapos és tárgyilagos rávilágitás és higgadt értékelése ma még emberfeletti feladatot jelent. Ma még túl közel van ennek a kornak minden szenvedése; minden sebe sajog még s ezért a nagy adatismereten, tájékozottságon kivül még a nagy' felüleinelkedettség és pártatlanság erényeinek is birtokában kell lennie annak, áld ehhez a kérdéshez boncoló és értékelő szándékkal nyúl. Nem csodálkozunk azon, ha a kortársak bizonyos rétegéből hiányzik a teljességre való törekvés vágya és személyes rokonszenveik, vagy ellenszenveik szemüvegén át fonákot látnak ott, ahol a szint kellene felmutatni.

Szükségesek voltak ezek a megállapítások, amikor néhány megjegyzést teszünk Makkai Lászlónak a „H Ítél“ 1942 októberi számában közzétett tanulmányára A tanulmány cime ez: „A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben“. A eim az erdélyi magyar szellemi élet két évtizedes megnyilatkozásaira utal, maga a cikk azonban csak e szellemi élet egyik részkérdésének taglalására szorítkozik. Makkai László tanulmánya csak a politikai küzdelmeket vetiti a szellemi élet sikjára. Kétségtelen, hogy a trianoni Erdély szellemi magatartásának minden megnyilatkozása politikum volt, de azért mégis úgy érezzük: az az ut, amelyret Makkai László az erdélyi magy'ar szellem utjaként tüntet fel, csak egyetlen ösvény a mult mezején. Ha tehát a cimet és a tartalmat összevetjük, Makkai Írását esak úgy foghatjuk fel, mint a trianoni Erdély magyarságának politikai magatartásáról és politikai megnyilatkozásairól beszámoló egyéni állásfoglalást.

Az igaz, hogy az elmúlt két évtizedet „történelmi, lezárt“ korszaknak fogjuk fel. De ez csak a már hazatért erdélyi részek magyarságának szempontjából van igy. Ez a korszak az északerdélyi magyarság szempontjából valóban lezárt, de nem kellőképpen átértékelt. Tökéletesen egyetértünk Makkai Lászlóval, hogy szükség van e korból kihámozni mindazt, ami igazán és ldőt- állóan történelmi jelentőségű. Makkai Mikó Imre dr., Ligeti Ernő és Tusa Gá.bor dr. nemrégiben megjelent könyvei alapján tesz kísérletet arra, hogy „egységes képbe“ foglalja a kisebbségi mult szellemi életének gondolat és eszmeszövevényeit.

Nem tehetünk róla, az a meggyőződésünk, hogy Makkai László kísérlete — kísérlet maradt. Az erdélyi magyarság szellemi életének egésze helyett csak egy részkérdést elemezve és értékelve, tanulmánya is csak szaporította „az egymást kiegészítő, de néha egymásnak ellentmondó visszatekintések számát“

Mert az a kép, amelyet Makkai tanulmánya felrajzol, valóban egységes. De csak annyiban, amennyiben egy bizonyos dioptriára köszörült erős sugártörésű lencse ad egységes képet. Nagyon könnyű az erdélyi szellem, vagy akár az erdélyi magyar politika megnyilatkozásainak útját annyira leegyszerűsíteni, hogy az eg-'sz nem volt más, mint két tábornak, a jobb és baloldalnak egymás ellen felsorakozott harca. A kérdés nem annyira egyszerű, hogy Nagysándor módjára egyetlen meghatározással, mint valami . -dcsapássai, csak két síkra határoljuk el az elvi és személyi tényezőkből összeszövődött gordiusi csomót. Mindeneméire örvendünk Makkai László annak a meghatározásának, hogy „már az első években felsorakozott. egymás ellen“ két oldal, mégpedig azért, hogy „az erdélyi magyar szellem nagy- belső háborúját megvívja“.

Hajlandók vagyaink a tételt Így' is elfogadni, de egyben kötelességünk is a Makkai László tételét a történelmi tényeknek megfelelően. kiegészíteni. Ez a kiegészítés azért szükséges, mert Makkai László abból kiindulva, hogy „ma még túlsókat tudunk a szereplőkről ahhoz, hogy a lényegest kétségkívül tudhassuk róluk“, lemond a nevekről, a konkrétumokról s csak az elvontabb eszmék küzdelmét és alakulását vázolja. Egy pontig meg is marad elhatározása mellett: valóban elködösiti a teljes világosságukban ismert tényeket. Ellenben eljut egy pontig, ahol szakit ildomos tartózkodásával. Es éppen ez a feltűnő s jellegzetes tanulmányában: az a demarkációs vonal, amelyen innen minden ködbe és homályba fullad, tnl- nan pedig a nagy történelmi cselekedetek fényében ragyog a kisebbségi mult egyetlen megnyilatkozása.

Ha Makkai László tanulmányának megállapításait fogadjuk el, a trianoni Erdély szellemi és politikai magatartása úgy tűnik fel, mintha itt nem is lett volna egyébről szó, mint a „jobboldal“ és a „baloldal“ egymás ellen vívott belső harcáról. Makkai szerint a „jobboldal“ magatartása „a milléniumt Magyarország zökkenő nélkül folytatni akaró „quieta non movere“ álláspont, a „baloldalé“ pedig az az elhatározás, „amelyik közvetlenül 1918 októberéhez akarta kapcsolni az erdélyi fejlődést“. Ez igy nem Igaz. De lássuk, miként bontja ki tételét Makkai. Azt mondja magyarázatul: „Az első a magyar politikai és társadalmi hagyományok ezeréves tekintélyére, a másik a népszövetségi Európa közhangulatára, a világdemokrácia és a humanizmus igéző jelszavaira épített.“ Kiegészítésül még Idekapcsolódik egy másik mondata: „Erdély'... megalkotta a maga szentistváni gondolatát a transzilvá- nizmusban“.

Valóban igy is van. A trianoni Erdély magyarságának zöme valói n a szentistváni hagyományok minden konzekvenciájával állta helyét s vívta a maga harcát. Ez nemcsak a nem szentistváni gondolat belső ellenzéke ellen vivott testvérharc volt, hanem elsősorban megfontolt, tudatos és tántorit- liatatlan nemzeti küzdelem a román állam- hatalom megsemmisítő politikája ellen. Makkai az okot és okozatot rosszul Ítéli meg. A magyarság politikai passzivitása a román megszállás első éveiben nem a milléníumi hagyományokhoz igazodott abban, hogy „quieta non movere“. Ez a passzivitás logikus, szükséges és élő, eleven, hatásos tiltakozás volt az erőszakos elszakitás ellen s addig tartott, amig egyetemes magyar érdekek — nemcsak az akkori román belpolitika, hanem a magy ar igazság világpolitikai síkján Is! — ennek a magatartásnak feladását nem követelték meg.

Nem látjuk annak okát, hogy miért keli ezt a harcot és annak viselőit a Idsebbségi múltra való utalásokban állandóan elködösl- teni. Nem tudjuk, hogy bizonyos közírók miért oly- „ildomosak“, miért oly „tapintatosak“ ennek a harcnak szóbakerülésénél. Azt sem értjük, miért nem mutatnak rá közíróik arra is, hogy ez a bizonyos „jobboldal“ politikai magatartásában nem pártharcot folytatott, hanem nemzeti hadjáratot viselt a magyar egység jegyében. Egy látszik, bizonyos közíróinknak kényelmetlen leimi, hogy- ezt a magyar nemzeti harcot a trianoni Erdélyben a Magyar Eirt vívta meg. Magunk tudjuk a legjobban, hogy a Magyar Párt politikájának nem voltak, mert nem lehettek szabványos politikai sikerei, mert ez a küzdelem a napi politika pillanatnyi kudarcai, vagy eredményei fölött a nagymagyar nemzeti egység megvalósítását tűzte ki céljául. A Magyar Párt politikája sz-He- mében és gy-akorlatában soha nem fogadta el véglegesnek a Trianonban teremtett kelet- európai helyzetet s ha igény-be is vette a Nép- szövetségnek nevezett nemzetközi sóhivatalt, soha, egy pillanatig sem helyezkedett népszövetségi alapokra. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Párt szellemi és gyakorlati magatartása mély nyomokat hagyott az erdélyi

Jílao. nem régen használja *02 emberiség a villamos fényt. Az ezen fényben 20-szoros túlsúlyban levő és a látáshoz felesleges hásugarokhoz az emberi szem élettaniiag nem alkalmaz- kc-jik, 7

Érthető tehát, fia a méstérséges fény o szemnek kellemetlen és azt idöelőtt elárasztja,.

Ilyen esetekben kiválóáp já hatással bir-ro*- ÜRÖ - PUÍ^ÍÍXfc

szemüvegek, melyek az ulfKQvörps sugarak nagy részét elnyelik ég ezenfelül-a mesterséges fényt <9 nappalihoz hasonlóvá is teszik.

A mesterséges fény mellett ölv$í8 vagy dolgozó szemüvegvisqló o hosszú téli estéken előnyben fogj? jo részesíteni az URO-PUNKTAJt szemüvegeket. Ezen üvs©fik„nse- lyek az ultravörös fény ujlenrkár denek,gyengén kékeszöldsrriftíSk nél fogva még.nappal ij, tehát állandóan viselhetők.

ffiRLfflSj} Beszerezhetők a szaklátszerészeknél. Díjtalan leírást küld: Carl Zeiss, Jena, a magyarországi vezérképviselet: ßsd M?MSós, Buda* VI., Andrássy-Uí 52.

magyarság életében s azt is megértjük, hogy ennek a politikának napi célok fölött Ívelő nagyvonalúságát sokan nem érezték át.

S ha a Makkai tételét fogadjuk el, nyilvánvaló, hogy a Magyar Párt magyar ellenzéke a szentistváni gondolatnak is ellenzéke volt. 1938 elején a Románia életében beállott zűrzavaros korszak egyik tény-e volt a Magyar Párt feloszlatása. Az uj román belpolitikai életben a Magyar Párt elvi és személyi ellenzéke valósággal „kormány-ra került“. Emlékezünk, az egyetemes magyar nemzeti politika vonalvezetése helyett a társadalmi és kulturális szervezkedés politikáját kaptuk ajándékba Nagyrománia akkori kormányától. Aki e kor lelkiismeretes történetírója akar lenni, annak nem szabad figyelmen kívül hagynia azt a . ínyt, hogy a Magy-ar Népközösség életrehivása nem a kisebbségi politika győzelme volt, hanem a Trianonban megteremtett Nagy-románla Integritási pilitiká iának kétségbeesett sakk- huzása. A lelkiismeretes történetírónak azt Is fel kell majd krónikájában jegyeznie, hogy a Népközcsség politikai vezérkarának, ha voltak is kétségkívül „sikerei“, nem kisebbségi győzelmek voltak azok, hanem a román kormány fogcsikorgatva megadott engedményei — külföldi nyomásra. Az a társadalmi szervezkedés, amit a Népközösség megkezdhetett és folytathatott, nem vívmány volt, hanem ajándéka Ara Is volt: a NUF-egy-enruha és a II. Carol „birodalmi“ politikájához való asszisztálás.

Mint minden visszaemlékezésben, Makkai ta núin iá ny-ában is ködbe és tapintatosságba vesznek el a jólismert tények. Nem először történik s bizonyára nem is utoljára. Éppen ennek az elködösitő módszernek megismétlődő alkalmazása teszi szükségessé, bogy a szellem síkján meg-meggyujtott ködfejlesztésre végre rámutassunk és nevén nevezzünk bizonyos tényeket, amelyeket oly- szívesen hallgatnak el és tagadnak le a fiatalabb nemzedékhez tartozó közíróink.

Még maga Makkai László is, jóllehet ta- nulmáu-a hosszú idő óta az első, amely — ha el Is ködösíti — burkoltan is nagy elismeréssel emlékezik meg a Magyar Párt küzdelmes és harcos korszakáról, fis ha az érdemről sző esik, vájjon mi az oka annak, hogy érdem tulajdonosának nevét csak óvatos körülírásokkal engedik sejttetni ?

De nemcsak az elhallgatásban és ködösítésben jutnak közös nevezőre. Bizonyos tervszerűség és célzatosság abban is megnyilatkozik, hogy miként Makkal László, a többiek is feladják a Magyar Párt heroikus nemzeti harcára és a Népközösségnek, mint a NEF függvényének „nagy társadalom- szervező munkájára“ vonatkozó tapintatos magatartásukat, ha a Vásárhelyi Találkoző- r“' I. I., wjí ,i. a 1 . yenné

amelynél sebtében eloltják, vagy félreteszik a kisebbségi mult konkrétumait célzaton homályba burkoló ködgyertyákat s a Vásárhelyi Találkozót úgy állítják be, mint az erdélyi magyarság kisebbségi öntudata idöszá- mitá'ának kezdetét. A lel'dismeretes és pártatlan történetírónak azonban fel kell majd jegyeznie a többi elsikkadó igazság mellé azt is, hogy az erdélyi magyarság „osztályellentéteinek“ megszüntetésének vágya nem a Találkozó fiataljainak patentje. A Magyar Párt és a párt életrehivása előtt feloszlatott Magyar Nemzeti Szövetség Is céljául tűzte ki, hogy minden magyart egyesítsen. A magyar munkásság akkor még nem ismerte fel a n p m z e t i cél fontosságát és megmaradt o s z t'á 1 y helyzetében, szakszervezeteinek és a szociáldemokrata, vagy kommunista pártnak keretében, egészen addig, amig a román belpolitika i nyomás a munkással is meg nem éreztette helyzete mivoltát. Nem véletlen, hogy a munkásmozgalmak teljes reménytelenségének kezdete és a Vásárhelyi Találkozónak időpontja találkozik. Amig az osz- tályharcnak és a szakszervezeti mozgalomnak reménye volt a sillerre, a munkásság nem érezte át a közös magyar sors vállár lását: a nemzeti alapra való helyezkedést.

A Vásárhelyi Találkozó krónikásainak szemléletében azonban csalóka a dioptria: a történelmi kényszerűséget dicsőséges eredményként könyvelik el.

A pártatlan történetirónak tehát sok-sok eddig — véletlenül, vagy szándékosan — el- ködösitett fogalomra és tényre kell majd felfigyelnie, ha majd a kortársak elfogódottságain felülemelkedve, csak a történeti igazság arcát akarja megismerni.

S addig is, amig ez a pártatlan és független történetiró megszületik, közíróink helyesen teszik, lia több tárgyilagossággal, több nyíltsággal és őszinteséggel és nagyon nagy erkölcsi bátorsággal, igazságszeretettel veszik kezükbe a krónikairó tollát.

Kifosztottak egy kolozsvári lakást s revolveit is loptak a betörők

Kolozsvár, november 7. Nagyobbssabásu betöréses lopás ügyében indított nyomozást a rendőrkapitányság. Ismeretlen tettesek betörtek Vadas Béla Czakő Zsiginond-utca 5 szám alatt lévő lakására és a leánya szobájában feltörték a szekrényeket. A ruha- szekrényből elvittek minden ruha- és ágyneműt, az edényes szekrényből pedig az edényeket s ezenkívül nagyértékü ágyneműt. A ruhásszekrényben őrizte Vadas Béla leánya a revolverét is, mert állandó rettegésben élt e 1 »el örök miatt, de azok a revolvert is ma- i lvitték. Vadasék kára többezer pengő.