Keleti Ujság, 1942. március (25. évfolyam, 49-73. szám)

1942-03-22 / 67. szám

1942. Mancius 22 BÚCSÚ Irfas Lélay Lajos Olykor megfognám elhagy«« barátaim kezét., * esíbehangon SBitnnysdó emlékek melegét, * réteket, a seikka-őé tavaszi útakat, a felhőket terelgető hallgatag hátakat, a porró esti nyájat és a szelíd tehenet, a eaorda mögött baktató ostoros gyereket, nagyapám csillogó haját, a kerítésre nőtt fató indát. Jaj, megfognám a* elfutó időt. f'»»hóinak a mérges napok, cihálják kedvemet, egyre imbolygóbb a »savam és egyre kevesebb. Az öröm elfut, ha boró», mély »remem rányitom, mélyül homlokomon a gond. mélyül a bánatom. lm, ár vagyok, úr és beteg, elhagytam a* erőt, lehajolok minden pöttöm szomorúság előtt. 8 Jaj, mi célja van, hogy vagyok, vájjon ki mondja meg? -— otthon felszántják a tavasat, takarják a telet, nézik a pislogó tüzet, hallgatják a mesét, * »Bájukról tíz évekre wől a tervező' beszéd. ^ 6, szép lehet * bizonyos, s boldog, ki nem siet; én fogom szálló köntösét a miálló semminek. Tornyok előttem s két arasz nyomomban az apám, * tán köddé omlana szegény, ba most kimondanám: hogy ez csöndes búcsú/,kodás, csöndes s aíig-nehéz, ki Sbelffle sarjazott, utolszor visszanéz, kössön a tájnak, meg-megáll, menne és — integet, rendezi az elillanó széthullott színeket, mint Idegen, ki furcsa és futó vázlatokat készít, mig perere vesztegel a gőzölgő vonat... Állok a púpos dombtető m, halkan sóhajt a rét, még egyszer megsimogatom barátaim kezét, aztán megyek. Hátam mögött viola köd fakad s nagykendöjébe göngyöli a tűnő tájakat, A bányatelep tizenkét kilométernyi távolságban fekszik a legközelebbi vasút­állomástól egy kis völgykatlanban. A völgyteknő nyugati peremén lombraváró fák sűrűje áll. A szemközti, hegyoldal kopár és sivár. Ott tán még a bokrokat is kiirtották. Ez a domboldal egyébként jelképe az egész vidéknek. Mindenütt pusztítás, harácsolás. rablógazdálkodás nyomai. A föld sértődötten, önérzetében bántva, bosszús ráncokba gyürődött s helyemként iszonyú suvadások jelzik, hogy az ősi föld sem bírta már tovább: megindult, meg akart szökni . . , Â teletvivő, tavaszthozó szél itt benn, a völgykatlanban szelíd fuvalommá eny­hül. Odafenn, a tetőn, ahol az ut kanya­rog, úgy vág, mint a borotva. De itt a védett völgyben alig érzik. A hősi emlék mellett emelt országzászló oszlopán a piros-fehér-zöld lobogó ünnepélyes moz­dulatlanságát nem zavarja ez a gyenge szellő. Itt az országzászló tövében zajlik le egyébként március tizenötödikének ünnepe. A kis bányatelep külseje már el­árulja az ünnepre való készülődést. A házakon kicsiny, de ragyogóan tiszta zászlók lengnek. Némelyik akkora sincs, mint egy kibontott ujságlap. Meglep, hogy piros és zöld színük milyen üde s közbül a fehér sáv is olyan, mint a pa­tyolat. Sok kolozsvári ház megirigyelhet­né ezeket a tenyérnyi lobogócskákat . . . Az utcán emberek sietnek erre, arra, —- fő szerencsét! — Jó szerencséd így köszönnek egymásnak. Levente- sapkás fiatalság gyülekezik az egyik he­lyen. Máshol a légoltalmi alakulat kar­szalagos hölgyei sorakoznak fel. Az is­kola és az óvoda növendékei is gyülekez­nek. Tiz óra előtt néhány perccel indul­nak is az országzászló előtt a domboldal­BIZALOMMAL BÚTORT QUUAPCST, VIII.KBRPfENSTEIH U.2AI ba vágott kicsiny térségre. Feltűnik, hogy a leventéig között jó néhány bocs- kort visel. Pontosan tiz óra. Az ünnepség színhe­lyén már minden alakulat elfoglalta ki­jelölt helyét. Az országzászló két oldalán csendőrszakasz áll feszes vigyázban. Bal­ról a tűzharcosok, a tűzoltók, a ,,légó“- osztag karszalagos hölgyei, a községi elöljáróság és a bányaigazgatóság tiszt­viselői kara helyezkedik el. Szemközt az iskola és az óvoda növendékei. A leven­ték sokan vannak. Nekik a kis térség két oldalába vágott lépcsősoron és fel­jebb, egy kalotaszegi mintájú kis fatem­plom előtti terraszon jelöltek ki helyet. Ez a "templom talán a legérdekesebb látnivalója ennek az istenhátamögötti kis bányatelepnek. Román templom. Görög, keleti. Műremek a maga nemében. Az el­múlt huszonkét esztendő alatt költözött ide. így, ahogy mondom: költözött. Ere­detileg a közeli Tamásfalva községben építették. A harmincas években szétszed­ték, elszállították, s újra felállították a bányatelepen. Egyházi szempontok nem tették szükségessé a templom áthurcol- kodását. A költözködés okát más körülményben kell keresnünk. Amikor 1933 őszén a bányatelep gazdát cserélt és Manoilescu Mihály, a Román Nemzeti Bank egykori vezérigazgatója vette át az uralmat, az uj rezsim nem a bánya műszaki és üzemi feladataival törődött. És bár a bányate­lep munkássága felerészben magyar s felerészben görög katolikus román volt, a Manoilescu-féle mozgalmak eredmé­nyessége szempontjából szükségesnek látták, hogy a román nemzetiségi és po­litikai mozgalmakban mindig harcos sze­repet játszó görög keleti egyháznak itt is temploma legyen. Hívőket majd toboroz­tak volna később ... A bédsi döntés után a templom papja elköltözött. Csak a haragozó maradt vissza. Hive egyetlen egy sincs. Most itt áll egymás tőszomszédságá­ban hajdani nagyromán álmokat jelké- , pező fatemplom és a magyar ország­zászló. Az ábránd és a valóság két más. más világba tartozó jelképe. De ne kalandozzunk a múltba. Kezdő­dik az ünnepség. A leventék elmondják a Magyar Hi­szekegy szavait. Az igazgató tanitó —- sokat szenvedett református maavar — imában ad hálát a Mindenhatónak azért, hogy újra megünnepelhetjük a szabad­ság ünnepét. A leventeparancsnok lelkes szavakkal méltatja a nap jelentőségét. Leventék szavalnak hazafias, a nap leiké­hez illő verseket. Az egyik a Nemzeti dalt szavalja. ..O mogyorok Istenére eszküszünk, Esküszünk, hogy Robok tovább nem leszünk!'4 — Román gyermek, — súgja fülembe a bányatelep egyik őslakója. A kis fatemplom lenéz az ország­zászlóra. Az országzászló és tövében a magyar hősök emlékét hirdető oszlop, rajta a régebben elhelyezett babérkoszo­rúval, felnéz a templomra. A templom mögött meghagyott erdő rejtelmesen zug a magasba tomboló szélben. Itt lenn szél­csend és Ünnep. Robok tovább nem leszünk!" A vers kissé egyhangú, de a szakaszok végén visszatérő fogadalom keményen hangzik. Leventék szavalnak, leventék dalokat adnak elő. Az ünnepség utolsó pontja­ként megkoszorúzzák a hősök emlékosz­lopát. Néhány pillanat van, amíg az ün­nepség résztvevői átvonulnak a bánya­telep kuglizóiába. ahol folytatják a mű­sort. Sietve felszaladok a lépcsőn, a le­venték sorfala mellett, hogy megtekint­sem a kis fatemplomot­Ajtaja nyitva. S benníről mintha em­beri szó szűrődnék kifelé. A különös mormog ás meglep és megzavar. Különös érzésekkel lépem át mégis a gazdátlan templom ajtaját. Kicsiny előszobába ju­tok. Falain, mennyezetén csupa érdekes, bár számomra rejtélyes értelmű freskó, rápingálva a fehérre festett deszkafalra. A templom belsejébe vezető ajtó is nyitva. S benn az oltár jobb oldalán egy öreg férfiú félig álló, félig térdelő hely­zetben. Könyv fekszik előte. Abból olvas fel fennhangon, mégis fojtottam rejtel­mesen. Jelenlétemtől nem zavartatja ma­gát. Csak kissé halkabbra fogja a han­got, s olvas tovább, rendületlen kitartás­sal. Néhány méterrel tovább ünnep volt. Ő is megtartotta a maga ünnepét. Ott lenn imádkoztak, beszéltek, szavaltak, énekeltek. Nem az ő ünnepe. Neki itt van az ünnepe. Rejtelmes képek, rejtel­mes szövegű szent könyvek között. Ezt megiike titokzatos vénember, elrévedve azi áhítatban. Amint szememet végigjár- tattam a templom belsejének érdekes falfestményein, egy pillanatig felködlött tudatom alatt a kérdés: Imádkozik, vagy tiltakozik ez a titokzatos öregember? Kiléptem a szabadba. Az ünnepség véget ért. A mi ünnepünk. A leventék sorakoznak, a közönség már útban van az ünnepség második fejezetének színhe­lye felé. Amikor az utolsó levente is elmasiro- zot-t, a templom újra lenézett a rendület­len nyugalommal függő országzászlóra. A hegyek Jeleit kószáló szél1 egyik el­tévedt foszlánya betört a völgykatlanba és néhány elkésett hópelyhet sodort az arcomba. A telep lakói talán észre sem vették. De nekem, a titkokkal és babo­nákkal vemhes bányavidék betévedt vendégének, hideg borzongott végig a hátamon. A tél, az irtózatosan hosszú tél akar újra rohamra indulni a bontakozó koratavasz ellen? A templom lenéz a zászlóra és a ki­csiny fatoronyban megkondul a harang. Ezen a furcsa, babos vidéken minden jel­képpé válik, kicsiny dolgok értelme nő irtózatosan fontossá. Tegnap este a bá­nyakaszinóban valaki ezt mondta: — Csak templomunk volna! Vagy legalább harangunk, hogy halljuk a sza­vát . . . S a harangszó száll a kis telep felett . . . Bing-bang . . . Nem nekünk szól. Nincs híve. Mégis szól- Kinek szól? Vendéglátó házigazdámhoz fordulok felvilágosításért. — Csak a harangozó, — mondja tájé­koztatásul. — Minden vasárnap haran­goz. Nincs ebben semmi különös. Nincs ebben semmi különös . • . A harang szól. A kis falu egyetlen harangja. Hive nincs, akit hívjon. Szól mégis, mint ahogy a jelképek szólnak. És a szimbólumok szava hatalmas. Tudjuk a múltból. A betévedt szélfoszlány szétkapkodja a harangszót. Viszi erre. viszi arra, a völgykatlan többi kis falvai felé. Végül megszűnik a kongás. A harsány szélben az eddig méltóság­teljes nyugalomban csüngő országzászló megmozdul és három színével lobogva int fel az égre. Aztán elül a szél. Elkésett hópihék sem táncolnak a levegőben. S a jelképes értelmű jelenségek külö­nös, szóban mea nem magyarázható ta­lálkozásában a szivem dobbanása egy pillanatra megáll. Ét: alig akar elindulni, megbobbantni újra. De amikor ismét lök­tem kezd, úgy ver, úgy kong, mint egy megbomlott harang. Bár itt hagyhatnám, hogy szóljon, kongjon, zúgjon, mint jó haranghoz il. Ük. Mert ennek a falunak nincs harangja! Nincs! Nincs, aki az élőket hívja, a halottakat elsirassa, a villámokat meg­törje . . , Az amelyik itt szólt, kisértetharang. Azokat hívja vissza: a múltat, a cson­tunkba hasitó közelmúltai. Miatyánk, aki vagy a mennyekben , . . ne vigy minket ... és szabadíts meg,. . . Ámen! . . . Katonai pályafutásának félszázados évfordulóját ünnepelte von Rundstedt vezértábomagy Berlin, március 21. (MTI) Â Német Táv­irati Iroda jelenti: Von Rundstedt vezért A- bornagy pénteken ünnepelte ötven éves ka­tonai pályafutásának évfordulóját. Rímct- stedt vezértábornagy 1875 december 12-én született és 1892 március 22-én került a kasseli 83. gyalogezredhez. A világháborút mint vezérkari tiszt küzdötte végig. Közre- működött JA.'8. márciusában Ausztria fel­szabadításában, szeptemberben pedig a ssu- déta vidék megszállásában. 1939. nyarán mint főparancsnok a déli hadsereg.csoport élére került. Az északról előretörő német haderőkkel együttműködve a hadjáratot el­döntő nagy csatában megsemmisítette a len­gyel hadsereg legnagyobb részét. A francia- országi csata második hadműveleti szaka­szában von Rundstedt vezértábomagy von Rock hadseregcsoportjával együtt kikénysze ritette az Aisne folyón való átkelést. A bol­sevisták elleni harcban Rundstedt vezértá­bornagy a déli hadsereg parancsnoka volt. 191ft. évi sikereihez tartozik, hogy von Rundstedt hadseregcsoportjának szakaszán Ukrajna fontos vidéke és a Donec-medence nagyrésze német kézre került. HARISNYA Hűselyem és hernyóselyem összes minőségben. Kérje mirden üzletben. Uigtjdzzon a márkára NOR-COC Harang és zászló Irta: Bujdosó P. Boldizsár V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom