Keleti Ujság, 1941. október (24. évfolyam, 223-249. szám)

1941-10-28 / 246. szám

1941. OKTOBER 29 SL Ellem eft mile R e m én yi k s ándort EmberfalaW kozott gördült a temető felé a koszorúktól roskadozó haflovas gyászkocsi — Gyertyák és mécsek százai világitották meg a trianoni éjszaka magyar fáklyavivőjének utolsó útját Sűrű sorokban, könnyes szemmel. Â koszorúkkal és virágokkal roskadásig ol- I Koporsóját vasárnap délelőtt száÖitoUák át a háasoogárdi temető kápolnájából a Kossuth Lajoe-uteai evangélikus templomba s helyez­ték ae oltár előtt felállított ravatalra. Déli 12 órakor megnyitották a templom kapuját, hogy Kolozsvár magyarsága elzarán dokol hasson és utolsó istenhozzádot mondhasson nagy és hű­séges gyermekének. a megalkuvás utján, ha élő tilalomfaként elé­jük nem állott volna aszkéta alakj ávall Re­ményik Sándor, ajkán ezzel a három szóval: „Eredj, ha tudsz!“ ... Ajándék volt. Az er­délyi twgyanágmk vezérül, prófétául ada­tott nekünk, hogy Magyarországtól elszakítva is tudjunk magyarok lenni. Szomorú tűz sor­sát mindig megbékéltél! hordozta. Érettünk A GYÁSZSZERTARTÁS MEGKEZDÉSE ELŐTT... A kandeláberek fényében úszó. koszorúkkal borított ravatal baloldalán az egész nea által megsiratofct költő legkö­zelebbi hozzátartozói, jobboldalán a „Pásztcrtüz“ és a „Helikon“ irói, valamint az irodalmi társaságok kiküldöttei foglalnak helyet. (Fotofilm felv.) A natjY Ye§z9e$ég szószófói Kolozsvár, október 27. ÉWMfcük, mondottuk, irtuk: Erdély költőfej edelme. Az volt életé­hon. Halálában is úgy búcsúztunk tőle, mint uralkodóktól, fejedelmektől szokás. A gyász és a vesztesig legteljesebb átérzésével, az utol­só tiszteletadás megrendíts ünnepélyességé­vel kisérte ki Kolozsvár, városa utolsó útjára Reményűt Sándort. borított ravatal ellőtt a város színeit viselő bársony vánkoson ott esi Mögött Reményik Sándor egyetlen kitüntetése: a Corvin-lánc. A koporsó elején Kolozsvár városának és a kultuszminiszternek hatalmas koszorúi, a hoz­zátartozók virágai s azok között egy nyáléi) a Donát-uti kert fáinak utolsó lombjaiból. Délután 2 óráig tartott a fájdalmas búcsú - vétél s Kolozsvár magyarsága, a Reményi k. versek nagy magyar családjának legközvetle­nebb csoportja süsü sorokban, könnyes szem­mel. megiltetődötteu rótta le a hála és a ke­gyelet néma adóját a soraiból eltávozott Vi­gasztaló és Örtáltó elölt. Délután 3 órakor ismét elindult Kolozsvár népe az utolsó vtgtiszteasógre. A templom sekrestyéjében gyülekezni kezdtek a kolozs­vári Írótársadalom kiválóságai, a templom bel­sejében mindazok, akik belépőjegyet kaptak, a templom előtt és a gyászmenet útvonalán pedig Kolozsvár lakossága sorakozott fel be­láthatatlan tömegben. Iskolák, tanintézetek, egyesületek, testületek küldöttségei álltak sor­falat. A gyászszertartás résztvevői Renn a templomban a ravatal egyik oldalán Jog la Inak helyet a gyászoló család tagjai .- Imre .Kálmán .vezérigazgató .és felesége: Re­ményik Sarolta, két gyermekük és Bretz Luj­za, Henvuyik Sándor nagynénje. A ravatal másik oldalán a yPásztortüs“ és a „Helikon“ irói, az irodalmi társaságok képviselői, mö­göttük á kultuszminisztérium & vármegye képviseletében Inczédy-Joksmmt Ödön dr. fő­ispán, a város képviseletében Keledy Tibor dr. polgármester, a következő padsorban Thu- rác zu Zoltán evangélikus püspök, Járási An­dor esperes és Opfermann lelkész. A templomban olyan mély csend, hogy a szivdobbanáet is hallani lehet. Egymásután ér­keznek a város életének vezetőegyéniségei, méltóságai Megjelenik a magyar honvédség- képviseletében nemes Ssetdgyörgyvári Stirling László altábornagy, hadtestparancsnok, l7n- sárhelyi János református püspök, Kiss Elek dr. unitárius püspökhelyettes, Boga Alajos dr. prelá'us. Vékás Lajos dr. az Ítélőtábla elnöke és az igazságügyi hatóságok képviselői, Szent, pétery Zsigmond dr. Rector M'agnifieus ve­zetésével az egyetemi tanács, Hints György dr. és Schneller Károly dr., az evangélikus egyházak főgondnokai, a rendőrkapitányság, a pónziigyigazgatóság, a Tűzharcos Egyesület kiküldöttei, továbbá hivatalok, egyesületek, testületek képviselői, küldöttségei: a magyar sorsközösség minden rétegének gyermekei. „Egy nemzet sir velünk.. Háromnegyed 4 órakor megzendül az orgo­na. Gyász-zsolozsmák töltik Ive a templom ha­jóját. Kegy órakor Járosi Andor esperes lep az oltár elé és megkezdi a gyász-szertartást. — Velünk együtt egy nemzet sir, — mon­dott«, rövid fohászában. — Isten millióknak mutálta meg általa egy reme eltel való terveit. Elesett népet tartottál fenn, Reményik Sán­dor, nemes szóval, szenvedéseiben .. . „Az éjszakában virrasztó őrszem lelépett a vártáról .. Tharóezy püspök megrázó erejű gyászbe­szédében a 130. zsoltár 6. verséből vett gyö­nyörű kép alapján vázolta fel Reményik Sán­dor kökői és emberi értékének jelentőségét. Beszédéből idézzük az alábbi mondatokat: — A nagy magyar éjszaka őri álló vitéze volt. Parancsnak engedelmeskedett. Vájjon mi lett volna vélünk a trianoni éjszakában, Reményik Sándor nélkül ? Hány magyar ment volna bele nélküle meggondolatlan, kalandos vállalkozásokba, ha Reményik Sándor nem fo-. galm&zta volna meg olyan világosan és hazá- rozottan az egyetlen lehetséges magyar poli­tika jelszarát: „Ahogy lehelt“ Hány fájó szivü, megkeseredett magyar indult volna el Thurócsy püspök ezután rövid könyörgést mondott, majd Tavaszi/ Sándor dr. református ptispűkLelyettes lépett a ravatal elé és a „PásztorUiz“ Hóinak nevében búcsúzott Re­ményik Sándortól: — A ,,Pásztortüz“ baráti köre nevében szólok ebben a jelentős pillanatban, amikor Reményik Sándor átlép ebből a látható vi­lágból abba a láthatatlan világba, amely­nek ő volt közöttünk a leghivafottabb és leghűségesebb tolmácsa. Büszkék és boldo. gak vagyunk, hogy mi voltunk az ő legköz­vetlenebb lelki családja. Közöttünk úgy járt­kelt, mint testvérei között; lelke legtitko­sabb gondolatait és vágyait minden gátlás nélkül úgy fejezte ki, hogy úgy éreztük, hogy az ő magasabb és tisztább szellemi vi ­lágának majd itóletes és acélos, majd tisztító cs viharos, de mindig tiszta levegője fnvai 1 a lelkűnkbe és árad szét miközöfctünk. Sok­szor hallottuk fájdalma véresevisongását, de úgy, mint egy-egy csocsiv égbenyillalását. Sokszor szemléltük bűvös, zord erejű látá­sait, de sokszor hallottuk szelleme harsoná­ié diadalkiáltását. Köszönjük az Ítélő és fel­mentő Istennek, hogy sokszor lehettünk tá­volt olyam egyedül, hogy mi ne legyünk ©Jjjmn elhagyottak. Az éjszakában virrasztó őrszem mindig töprengő, viaskodó ember. Körülötte minden jelképpé lett és minden jelkép áldott valósággá. A vívódást, amelyből egy-egy vers megszületett, csak ő látta, aki megszenvedte. S az éjszakai őrszem mindig hős. Mások éle­téért. vállalja a felelősséget, élete kockázta­tása árán is. így lett politikus költő. Elszánt­ság volt élőhalottak élén menetelni, elnyomot­tak sikolya lenni. Aki itt pihen e koporsóban, bizony, bizony, hősi halott. Idegei felemész­tődtek a nagy virrasztásban. Vére költemény- eseppekben hullott az erdélyi földre, amig maga egészen össze nem omlott... Az éjsza­kában virrasztó őrszem reggel leléphet a vár­táról. S Reményik Sándor úgy érezte, hogy népének megvirrad!. Már nem volt több mon­danivalója. Lelépdt‘iI vártáról... nui az ő szelleme legnemesebb megnyilatko­zásainak: zord és keserű lelke próféciáinak, ritkábban, némelykor még vidám kacajba kitörő örömének is. Valahányszor borzasztó vennek, a tépelődés farka-svermci ásítottak előtte, közénk menekült, megragadtai a mi kezeinket s ilyenkor, ha nem is csitult, el lel­ke viha,ra, de boldog és hálás volt minden szel id szóért. Poétasors volt az ő sorsa. .Jár­ni egyedül, bolyongani félszegen, felemásan: „Babérral és keresztteL És mindig egyedül.“ — Egyedül, mert lelke érzékeny mérlegén hordozta állandóan a láthatatlan szellemi világ és a látható zavaros földi világ közötti iszonyú különbséget. Ebben a különbségben azonban nemcsak a saját sorsát, hanem a sajátjával tökéletesen egybeforrt nemzete sorsát szenvedte, nemzetét pedig elsősorban, de sohase kizárólagosain Erdély bércei kö­zött szemlélte. Minden idegszálán át a ma­gyar Erdély sorsa sírt, népe lelke zokogott, a magyar Erdély földje nyújtotta feléje ke­zeit és a magyár Erdély tetőinek szerelme tört kí egy-egy öitimkiáltáatan. JfiíeZSiTI EFj&jKq — IG nem bucsuztmk, hanem Ígéretet te­szünk, hogy annak áldott magvaiból uj ka­lásztenger támad jón az egész magyar föl­dön, e bércek között is, a tetőkön is, a vi­rágos völgyben is, a magyar rónán is, hogy minden magyar lélek ngy szeresse Erdélyen át az egész Nagymagyarországot, ahogy Reményik Sándor szerette. Mi, a Rományik Sándor Pás ztortüzének őrei nem búcsúzunk, hanem még jobban megragadjuk az ő szel­lemkarjait, hogy az 5 vezetésével uj győze­lemre induljunk. A Helikon inéinak búcsúszavait Bánffy Miklós gróf tolmácsolta: — Az Erdélyi Helikon és irói nevében mon­dok búcsút e koporsónál. — ügy érzem, nem véletlen az, hogy első versei az összeomlás évében látnak napvilágot, begy lázonganak a lázongás karában, hogy tanítanak és építenek, megtartani és megtar- hifaii akarnak a jövő számára, midőn arra van magyarságunknak szüksége és végül el-^ mélyülnek az emberi léltek gyémánttiszta vilá­gában. És nem véletlen, hogy most a kettészakadt Erdélyben, most szakadt meg a szive. Hatalmas lélek izzott az » törődött testé­ben, — Ez utolsó évben, ilyen betegen, gyön­gén, mégis — tudom — arra készült, hogy átmegy — odatul. „Azoknak van szükségük reáan!“ — mondotta nekem. Az Isten ujja megállította. Mintha azt mondaná neki az Ur: „Eleget dolgoztál“. Mintha helybenhagyná azt a végrendelke­zést, amit költői pályája legelején már meg­irt: „A holtom után ne keressetek, Leszek sehol — és mindenütt leszek." Valóban mindenütt ott lesz és örökké, ahol él, küzd és szenved a magyar. Gönczy Lajos dr., a református teológia nevében búcsúzott Reményik Sándortól, aki számtalanszor avatta ünnepé' szereplésével a teológia dísztermében tartott vallásos és iro­dalmi ünnepségeket: — Ebben a történelmivé nehezült órában, amelyben nemcsak az egész, osztatlan Er­dély, hanem az egész Nagymagyarország szive itt dobog, mert minden magyar, a bu­dai várpalota fennkölt Lakója és Délerdély névtelen magyarja velünk együtt könnyezi meg e koporsót: a kolozsvári református te­ológiai Fakultás képviseletében mély meg- indultsággal hajtok fejet a halott Költő — és áhitatos hálával hajtok térdet, a költő Ura, az élő Isten előtt. — Huszonkét, évvel ezelőtt, amikor ránk szakadt a nemzeti éjszaka., mikor kihunyt minden más fény és itt maradtunk mély sö­tétben, akkor- vetett lobot ez a most kihunyt fárosz. És attól kezdve bevilágította a feke­te magyar firmamentnmot. Úgy mentünk a vezérré lett költő után, mint, akiben nemcsak Erdély örök lelke, hanem a magunk eszmé­nyi énje vetett világot. És. úgy hallgattunk reá, mint az élő, soha meg nem alkuvó lel. kiismeretünk harangkongásu szavára. — És azt gondoltuk: ez a legmagasabb hely, ez a méltó hely, ahová helyezhettük. És büszkék voltunk, Ha- „íaklyafutó“ utján mi is adhatunk Neki helyet, ha az a hely katakomba volt is, de-olyan hely volt, hol magasra emelhette a fényt, sokaknak vi­gasztalására. És boldogok voltunk, ha vad történelmi és még félelmetesebb lelki viha­rok idején imádkozó kezünket védőleg im­bolygó lángja köré tarthattuk. — És a boldog föltámad-ás reménysége bú­csúzunk a költőtől, aki egész bizonyosan Istennek ama küldöttei közé tartozott, „aki­re nem méltó e világ“. És Ígérjük, hogy ab­ban a drága teremben, amelyet fáklyával annyiszor megvilágított, híven megőrizzük ránkhagyott testamentomát: sokat, nagyon sokat gondolunk a kettétépett Erdély csíl lagtalanabb felében senyvedőkre é6 nem bí­zunk sem észben, sem fegyverben, sem erő­ben, csak abban, ami örökkévaló: a minden kit üdvözítő Igében. Tamási Áron a Kisfaludy Társaság megbí­zásából búcsúztatja Rományik Sándort: — Árva nemzetség költője! Ismerős arc, de ismeretlen fájdalom áll szined előtt. Ko­porsód partjára letettem a Bawmgar+en-ala- pitvány koszorúját; és a Te érdemeidhez folyamodó szívvel teljesítőm az óhajt, hogy a Kisfaludy Társaság képviseletében búcsú­szót mondjak Neked. — Ha álltái őrhelyeden, vagy bolyongtál végvárakon: minden versed egy szikra volt. S gyakran csillag, amely tiszta fénnyel, ezüstben rezgve szökött fel az égre, hogy hited szerint és Isten kegyelméből benépe­sítsed csillagokkal Erdély'borongós estéit és útvesztő éjszakáit. Aztán az igazság lábán eljött idáig a fény; és jókor érkezett, mert a tüzes vas, kinek földi szóval a neve költő, szikrákban és csil­lagokban már feláldozta magát. Szikrákká és csillagokká váltál árva nemzetség költője! Küzdj Magyarországért s mutassad neki csillagodat. Kekünk pedig, akiket itthagytál ezen az erdélyi földön, nekünk légy arkan­gyalunk, aki egyszerre imádkozik és küzd. Igen. Ámen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom