Keleti Ujság, 1935. február (18. évfolyam, 25-48. szám)
1935-02-18 / 40. szám
8 HFLETlUjSm XVIII. ÉVF0LY2M. 40. SZÁM. ,$Talán odafönt Henry.. • * Henry Plumper leült és Tárt, Idege* tompa csvarral Henry Plumper ott állt as alacsony sdklagáton. Paőttc a vételeiméit tetsző, ezüstös fényben csillogó tenger álmodott a messzeség idáig csendülő csodáiról, mögötte a íehérkövü paloták, pálmakertek és harmatot szóró szökőkutak pihegtek a tavasz elcsordult, boldog napsütésében, Montecarlóbaji ezen a napon egy orchldcaszlroui levált a kocsánjárói. Henry Plumper darabig még elnézte, hogyan sietnek a part felé a habos szegélyű hullámok, aztán megfordult és megindult az Excelsior fele. A szálloda elé érre, belépett a hallba. Fölemelte a telefonhallgatót. — Halló? — Halló'. — felelt egy üde női hang. — Jól aludt? — Kitünően. — Fölkelt már? •— igen. öt perc múlva lent leszek. Henry Plumper leült és várt. Ideges tompa zavarral bámult maga elé. Egész, magatartása elárulta, hogy néma, nehéz küzdelmet folytat önmagával. A harmadik porcben gyengéd érintést érzett a vállán. Mabei Jeffrie, imádóit ja állott előtte, Plumper felemelkedett. — Jó reggelt! — Jó reggelt, Henry! Miért olyan borús? Plumper megremegett. — Nem vagyok borús, inkább elfogadott. Szeretnék önnel valamit közölni, A leány a férfi szájára nyomta rózsás illatos tenyerét, — Szót se. Itt nagyon Is sok a napfény, túlságosan pompásak a rododendronok, viharosan izgalmas a játék.., Majd később ... Majd otthon, Henry, Odahaza majd meghallgatom. A férfi arca bíborban izzott, — Akkor estére indulunk. A leány arcán felhő suhant át, — Ahogy gondolja. Mire a csillagok feltetszettek ae alkonyati égbolton, jachtjuk már kint siklott a nyílt tengeren. Három hét múlva otthon voltak Rochestcrben. Plumper a a leány keze után nyúlt. ■— Mabei... — nézett a szemébe, — Itthon vagyunk. Egyetlen szót kívánok csupán mondani, Szeletem, KUN MÁTYÁS FIA R.-T. CLUJ, CALEA MARECHAL F8(H 2. Négy nemiedéit évszázados tapasztalatait egyesítve, modern technika’ oereadezéssel és dúsan Jelszereit raktárral álluDk nagyrabecsiilt megrendelőink szolgálatára. Specialisták vagyunk: acAlirukban, látsierészetb«n, ttorofva kössörillésben, orvosi műszerek javításában. A leány keze megrándult, — Henry... — kezdte akadozva, — Maga jő, gyengéd és nemes lélek. Szivem minden melegével vonzódom magához, de nem tudom, hogy szeretem-e. — Eegyen a feleségem. — Nem tehetem. — Ez az utolsó szava? — Ez, Henry, Nincs elég erőm hozzá, hogy szerencsétlenné tegyem, A férfi nem szólt többet, A leány elment, Plumper estig magábaroskadtan gyötrődött, akkor lefeküdt. Az inasa várta rendelkezéseit, — Mikor keltsem, uram? Plumper kurtán felelt: — Soha! — Igenis, uram — mondta szárazon az inas éa kiment. Plumper másnap ágyban maradt Nem kelt fel a következő napon sem. Akkor a leány felkereste, — Henry, ne okoskodjék — próbálta kérlelni. A férfi csöndes, szenvedélytelen hangon szólt: — Mabei, bennem meghalt az élet. Én nem akarok többé felkelni és kimenni az emberek közé, A leány estig ott maradt és eredménytelenül távozott, Haszontalannak bizonyult az ismerősök és barátok kérése is, Flumpert semmiféle érv és könyörgés nem tudta talpraállítani. Eltelt egy év, Mabei férjhez,ment. Plumper még mindig feküdt s azon a napon, amelyen a leány esküvője volt, sóhajtott és falnak fordult, Lassan mindenki elhagyta, egyedül inasa maradt vele, az szolgálta ki. Mabei megszülte első gyermekét, utána a másodikat és harmadikat, Plumper még mindig feküdt, A szomorúság és bánat, amely elvette életerejét, örökre ágyhoz szegezte. Mabei fiai megnőttek, az anya feje öszbeborult, férjét eltemette, — Plumper még mindig feküdt, A múlt héten odaszólt az inasának: — Jim, meghalok. Menj át Coort asszonyhoz. Mondd, kéretem, látogasson meg. Mabei jött. Könny csillogott a szemében. — Hivatott, Itt vagyok, barátom — mondta meghatottan, Plumper ráemelte léiig megtört tekintetét, Oh, még mindig, most is a réginek látta az asszonyt. — Mabei... — töredezett ajkáról a könyörgés, — Mabei, feleljen? Az asszony zokogott, — Henry ,. Ma sem mondhatok mást, mint amit negyven évvel ezelőtt mondtam, • Csönd lett. Mély kísérteties csönd. Pnmper éjjel örök álomra hunyta le szemét. * Londonból jelentik: Kochcsterben meghalt egy 6? éves gazdag úriember, ak! szerelmi bánata miatt negyven esztendeig nem hagyta el az ágyat. Plumper 1835- ben őrülésig beleszeretett egy fiatal leányba, áld azonban másnak nyújtotta a kezét. Plumper bánatában Agynak esett és nem is kelt fel többet egész most bekövetkezett haláláig. Fejfájára egyetlen koszorút akasztottak, amelyen ez a föllrás áll: ,,'Palán odafönt Henry, majd meglátjuk, — Mabel." íő) Rudolf Mosse S. A. cég a P. Unirei 23 ez. alatti űj helyiségében folytatja több évre visszatekintő működését, « Legelőnyösebben és icgsiak* sztrühben elintéz oármi* tyen hirdetést az ország ü»Z* Sites napi-, heti- és hivatalos- (mint pl. ttonltorui Oiiclal, Corespondentă Economi« că) lapjaiban hatalmas és nsgymultu OsszeKéttslé* sei alapján. Lárva Irta: Koós-Kovács István Mindenképpen meg kell néznem Katicát, mielőtt kurtán-furcsán elbánnak vele s kiköltöztetik a temetőbe. Három nap előtt megmondotta az orvos: semmi mentség, csak csoda segíthet, az is ideiglenesen, hiszen a tüdejéből nem ölhetik ki a bacillusokat, előbb-utóbb úgyis végez vele. Amikor ráolvasta fejére az orvos az Ítéletet, összeborzongtam. Elmegy, megsemmisül, nem lesz; valahogy nyomtalanul szűrődtek át rajtam ezek a fogalmak, inkább az kapaszkodott belém végzetes erővel, hogy meg kell jelennem a halottas háznál, vigasztaló szavakat kell összeszednem s mindezek tetejében koporsóban kinyúlva, leragadt szemekkel fogom látni Katicát. Igaz, Katicát élvo vagy élettelenül látni csaknem egy. Csupán a koporsót képzelem alakja köré, fejére koszorút, összefont kezeibe egy szál fehér virágot s már látom is őt, amint a halottak fen- sőbbségével trónol a rettenetes hajó deszkázatán. Mégis, halott, a halottak pedig különösek s lehet, hogy egészen elképzelhetetlenné fog változni. Gondolkozom: jó lenne kibújni az egyoldalú bucsuzás alól. Betegség, elfoglaltság, miegymás mentene talán. Ez is, az is elfogadható ok, azonban minden másodlagos fontosságúvá sftlyed, ha halottnézésről van szó. Gyorsan jönnek ötleteim, olyikánál hosszasan elidőzöm a végül is Incze szabadit meg a kibúvók kereséséből— Megvagy? — nyit rám. — Öt perc- Csak éppen nyakkendőt váltok, Incze leül. Hosszú idő múlva szól: — Eddig még nem láttam halottat. Nálunk, a családban gyerekkorom óta nem halt el senki. Hidd el, egészen különös érzéseim vannak. ' “ .........i — Halottat nézni nem egyszerű dolog. — Nem értem a keresztények szokásait. Ahelyett, hogy megkímélnék a családot, magukra hagynák őket, ott tartják három napon keresztül a ravatalon. Jönnek az ismerősök, rokonok, barátok, banális, üres szavaikkal belepiszkálnak a legorditóbb fájdalomba, eseteket, jeleneteket idéznek a halott életéből, nem hagynak egy pillanatnyi beletörődési, meg- nyugvási időt a hozzátartozóknak. Megmondják: milyen fiatal, tizenkilencéves volt, élhetett volna még bőven, de hát igy volt elrendelve, beiktatva az életek könyvébe... Nem tagadom, élmény lesz nekem, de lámpalázam van. Úgy érzem most magam, mint amikor először mentem színpadra. Amikor a jelenésem következett, el akartam menekülni, de lehetetlen volt. Végigkinlódtam valahogy az előadást. de azóta nem mükedvelek... Valószínű, hogy a halottnézést is felfüggesztem Katica után. — Legnyomorultabb az egesz buesuzkodás- ban, hogy az a kép marad meg róla az emberben, amit utoljára lát. Egyszer egy öreg csizmadiát szivszélhüdés ért. Ott voltam a közelben, megnéztem. Azt mondják, leesett az asztalról, azt se mondta: pikk, csak vége lett. Szájában egy csirkecomb lógott csontostól, az egyik kezében, villát szorongatott. Ezt a képet sehogysem tudom kirázni magamból. Lehetetlen másképp elképzelnem az öreg csizmadiát, csak csirkecombbal a fogai közt és villával a kezében. Az utón Katicáról beszéltünk — Szegény, még egy bálban sem volt — mondta Incze. — Nem — szóltam vissza és arra gondoltam, hogy talán körül sem tudott volna keringeni a teremben, hiszen olyan erőtlen, gyenge volt, amióta csak nagylány sorba került. — Én valahogy mindig ilyen lányt szerettem- volna. Egyszerű, öntudatos, tiszta, bogarak és hóbortok nélkül. Sokszor meg szerettem yolftp, fogul a "kezét, amit olyan lemondással éa esetten tudott lecsiingeszteni, azután megmondani: Katica, higyje el, ott künn, ahol maga nem jár, sehol sincsenek magához hasonló lányok. Csak hát bátortalan voltam. Egész biztosan elhúzta volna a száját: Ugyan Incze, mindenki jó, egyforma, aki egészséges és fiatal. — Amit te olyan szépnek, megragadónalí találtál benne, az csak a betegek visszahúzódása, önkéntelen megadása és a kikerülhetetlen sir közelsége lehetett, ami egyszerűvé, természetessé és jpóztalanuú teszi az embert- Nézd csak meg, ha nem beteg, ngy borotváltatja ki szemöldökét, úgy vörösiti a száját, úgy lak kozza ki éppen a körmeit, mint a többi. Dehát nem volt rá szüksége. Egyedül volt, sehova- sem járhatott, nem gondolhatott arra, hogy túlszárnyalja a barátnőit. Sok mindenről beszéltünk s végre megérkeztünk. Az anyja dagadtrasirt szemei most szárazak voltak s amikor beléptünk, mintha levegő után kapott volna. Bizonyára az döb bent belé, hogy mindketten fiatalok vagyunk, pontosan a lányához illőek. Pár szót motyogtunk, aztán csöndesen betessékelt bennünket a halottas szobába. — Menjenek be... ő visszamaradt. Incze a hátamhoz került, mintha félne s bástyának akarna használni. Még tolt is. Oda- álltunk melléje s csaknem felkiáltottam: Katica, hova akar maga menni? Miért húzta így ki magát? Összenéztünk. Incze belómkarolt. Reszketett. Úgy éreztem magara, mint a főbevert. Hamarjában azt sem tudtam: álom. a képzelet játéka ez, hiszen Katica úgy feküdt a koporsóban, mint aki mulatságra készül, fáradt s az indulás előtt még pár percre ledől pihenni. Szemöldöke vékony Ívben kanyarodik a haja alá, szája vörös a rúzstól, körmei pirosak... — Nem értem — suttogta Incze. Nem érteni ... Bámultam kifelé az ablakon ég igyekeztem
