Keleti Ujság, 1934. december (17. évfolyam, 276-300. szám)
1934-12-10 / 284. szám
XVII. ÉVFOLYAM. 28Í. SZÁM. —” 1 I I I >— T f.a. KUETIUJSXG m MIHÁLY Irta: PÉCZELY JÓZSEF Mihály tanyai ember. Pejréti. Itt sarjadt, Itt vert gyökeret s idők jártával itt aszalódott öreg emberré. Évekkel ezelőtt kezdődött az ismeretségünk. Még akkor a Mihály javakorát élte. Úgy történt, hogy cserkészés közben bevetődtem a Mihály tagjára s ott lepuffantottam egy tapsi 'ü lest. A puska durrant, a nyúl hen- geredett. V.hály meg, aki a tengerije érését vizsgálta s látta az esetet, ajnyézott. Biccent- gette a fejét, vastag szemöldökeit meg rángatta: — No. maga ennek az ugri-bugrinak jól odasózott I Ebből az elismerő vélekedésből parola sar- jadzott, a parolából meg szóértés. Tudakoltuk a hogysmintet, az egészséget és a többi kör- nyülállásokat. Majd kisvártatva szót vetettünk az adóra, no meg a rossz világra. Mert a világ akkor is áporodóban volt. Végezetül igen barátságosan elkezeltünk. Hónapok múltával a városban találkoztam Mihállyal. »•. — Aggyon Isten — köszöntött az öreg. — Aggyon! — fogadtam a kivánalmát il- lendőségesen s tovább akartam sietni, azonban Mihály nyújtotta a kezét, igy hát megálltam. — Maga tán nem is vélekszik rám?... — kezdte Mihály a diskurzust. — Vagy igen... — mondám. A való igazság pedig az volt, hogy csakugyan nem tudtam Mihályt hova helyezni az emlékezetemben. Ebből azonban nem támadt semmi veszedelem, mert Mihály világosított: —■ Tuggya, amikó az én tagomnál elütötte azt a nyulat! — Az a ni!... — kaptam észbe- — Csakugyan ... * így keveredtem és Mihállyal belső ismeretségbe- Ez a nekszus, mint az öreg nevezte a barátságunkat, esztendők pergése alatt egyre erősebbé és erősebbé vált. Ma már szinte elszakíthatatlan. Ezt ugyan még nem próbáltuk meg. de egész bizonyos, hogy elszakíthatatlanÉn becsülöm Mihályt a józan eszéért, egészséges gondolkodásáért, igaz magyar voltáért. Abban azonban, hogy ő mit tart bennem értéknek, sokáig tájékozatlan voltán. Eleinte arra véltem, hogy az Írásaimért becsül és tüntet ki barátságával. Bizonyosan szája-ize szerint forgatom a tollat. De csalódtam. Mikor ezirány- ban tapogatóztam, Mihály azt mondta: — Nizze, én az írásokra nem adok semmit! A betű hazuggya a legnagyobbat! — Hát a biblia? ... Mihály elsemmizett maga előtt a jobb kezével: — A’ más rubrika! Azt az apostolok Írták! De hol vannak manapság az apostolok? Erre már nem tudtam mit felelni, mert való szent igaz, hogy innen-onnan kétezer esztendő óta nagyon elkallódtak. Ezért hát letértem erről a mesgyéről. Az Írásom hát nem. Akkor, talán a vadászati tudományom tartja kötőféken. A biztos lövésem, amelynek tanúja volt egyszer. Mondtam is egy kis vargabetűvel: — Nizze bátyám, ezt a puskát alig fél esztendeje vettem s már százigvaló nyulat sikeri- tettem vele! Az öreg összeráncolta bozontos szemöldökeit s úgy kölletlenkedte kifelé: — Az öldöklést voltaképpen bünszámba veszi az irás! Aki fegyvert fog, az fegyver által pusztul! Ebből a kádenciából megtudtam, hogy Mi- hálynál a nimródságomnak sincs.semmi foglalatja. De hát akkor mi köti hozzám? Idők folytán ez is kitudódott. Egy piaci napon kinn nézelődtem az udvaron, amikor egy öreges menyecske fordult be az ucca-ajtónkon- Karján kaska. A kaskában tömött ruca. Ahogy a szülike meglátott köszöntött: — Aggy Isten! S mosolyogva felém vádolt. — Mihály másába gyüttem galambom — kezdte pergetni a szót. — Magukhó. Egy rövidke kis pillanatra- Gondoltam, benizök. De a Mihály is möghagyta: „Eriggy be!“ Mer ami igaz, igaz. Ü maga szándékolt. Régön szörön- cséltette a tekintetös urat. De nem gyühetötf, mer a ló mögrugta. Térdön. a Kesely. Pedig nem szokása. Játékos ugyan egy. percöt, de a finom ízlésű hölgyek kölnivize. Díszes, luxus kiállításban a legalkalmasabb ajándék, amivel meglephetjük a jóizlésü nőt... N ORTI ER 0 azér nem lőhet mondani. Afféle csikó természet. Valami csudát láthatott. Mer szokták azt a lovak. Má a jobb vérüek. Úgy történt tugy- gya, hogy hétfőre virradóra itatni akart a Mihály. Mer az állat is mögkivánja a röndöt! Hát mögy a Mihály az istállóba. Csak úgy egy- ingvállban. Mer tűrhető volt az ajer. Nyittya az ajtót. Belép. Azon szempillantásban a Kesely fölrúg... Én má csak az éktelen nagy káromkodásra szalattam le. így az uram! Oszt most a Mihály ugv fekszik a priccsen, mint egy darab fa. Egész szakajtó csapóföldet kötöttem a lábára- Mér annak csak az az egyedüli orvossága! Hát a tekintetös asszony?... — Odabenn van! Azzal a szülike betopogott. zánk, mint a tekintetös ur. Vetőgépet ajánlott a Mihálynak. Tizenhat sorost. Mintha csak jelenleg tegnap történt volna. Emléközök. Még a bajusza is úgy kunkorodott fölfelé, mint a tekintetös űré. Kínálta a gépet. Dicsérte. Csak úgy dűlt belüle a szó. Nincs az a pap. Mihály hessögette. De ez csak erősködött. Alig akart elmönni. Eccö aztán mégis elköszönt. De alig ért az ucca-ajtóhoz, megrohanta Bodri. Neki igenyösen. Mint az oroszlány. Mer nagy vér volt abba a kis állatba. Nem ösmerte? Kár! Hát amint mondom, neki igenyösen. Ugyde a pesti ur se volt rost. Ugrott egyet s azzal ki az ucca-ajtón. A rokkja-ujja azonban beleakadt a kilincsbe. Végighasadt... Hát azt hallotta volna amikó rákezdte: * Jó másfél óra múltává! ujfönt az udvaron találkoztam Mihálynéval. Jött lefelé az ámbi- tusról, de még akkor is mondta: —; . ..mer az én emböröm igön nagyra értéköli a tekintetös urat! Rémisztő nagyra! Elibe kerültem. — Hát ha igy van szülém, mondja meg nekem, mit értékel bennem olyan nagyra a Mihály? Az öreg asszony elmosolyodott. Az időrakta ráncok valóságos táncot jártak az ábrázatán: — Nem tuggya? — Nem- ' — Hát akkó mögmondom .. • A káromkodását! Megütöd tem. A káromkodásom? — Azt— Nem lehet az, — ráztam a fejem, — hisz én sohase szoktam. Nincs az a méreg, az_az indulat ... i>_v Már pedig úgy van. anogy .iiuntiom: — erősködött a szülike. — Úgy, úgy! Vau annak tizenöt esztendeje .. talán húsz is.. • Egy ilyen íormázatu ember gyott ki a tanyánkra lxoz— Azt az ide-odarángató, el-visszacsapódó kilincses-kulcsos závárzattal mögteremtettéZÖtt... ■ — —- — De én valósággal visszaadni nem tu dom. Annyi azonban bizonyos, hogy egy lélök- zet alatt úgy elkanyaritotta, hogy a Mihály azon nyombaan visszahívta s mögvötte tüle n tizenhatsorost. Mög. Nem is alkudott... azuta mindig örül a Mihály, ha magát láttya, mer mintha csak a gépes ur volna előtte. Szinte még a káromkodását is hallani véli. A VILÁG LEGPONTOSABB ÓRÁJA
