Keleti Ujság, 1934. december (17. évfolyam, 276-300. szám)

1934-12-10 / 284. szám

, orra ÉVFOLYAM. 284, SZÁM. Keiet/ííjs^s 5 Magyar állami tanító Megyek az óceán, és már messziről látom, hogy egy középtermetű, bekeeses, gazdatiszt- külsejű ur erősen „fixiroz“. Mint amikor az is­merős mindenáron azt akarja, hogy észreve­gyék. Én is szemügyre veszem az emberemet, de sehogy sem tudom beskatulyázni azok közé, akikkel az életben valamikor dolgom volt. Nagy igyekezetemben, hogy felismerjem, ha­talmas pocsölyába lépek, elfelejtek a lábam alá nézni. Ebben a pillanatban egymásmellé kerülünk és az „én uecám“ (itt születtem tudni illik), a volt Farkas ucca felől érkező isme­retlen ismerős nagyot köszön, valósággal meg­lengeti a kalapját annak a nem is palástolt örömnek a kifejezésére, hogy velem találkoz­hatott. — Csakhogy láthatom már egyszer. Keres­tem a szerkesztőségben, most is, egy évvel ez­előtt is, amikor benntjártam Kolozsváron, de sohasem tudtam megtalálni. — örvendek a szerencsének, — mondom zavartan, mint akinek fogalma sincs róla, ki­hez van s^er^i|cséle. Uj bár atom azonban már benne van a lel­kes magyaré zgatásban. — Itt voltam a református kollégiumban, meglátogattam a fiamat. De nekem már nagyon fúrta, az oldalamat, hogy ugyan ki is lehet ez a kedves vidéki ur, akinek rá van írva az arcára a jóság és becsü­letesség. Amint szórakozottan hallgattam — mert közben betértünk mostani uccámba és feleuton voltunk a református püspökség útvo­nalán — jól megnéztem utitársamat a nedves őszi délelőttben- Nem is annyira bekecs volt a felső kabátja, mint inkább zeke. Rajta egy el­hullatott szőrit prémgallér, a cipője sarka az enyészettel folytatott kemény harc nyomait viselte magán, gallérja diszharmonikus vi­szonyban állott fakó nyakkendőjével- De ez az impresszió csak elsuhant mellettem, mert me­leg tekintete elfelejtetett velem minden mást­Végül is a szeméről, a kerek koponyájáról ismertem rá. ■— Ugy-e, — kérdem — enyedi diák volt? — Persze, hogy az. Eddig nem tetszett tndni, ki vagyok? Bűnbánóan tettem beismerő vallomást. — Nem is csodálkozom rajta. Vájjon hány éve találkoztunk utoljára? Lehet vagy har­minc. Én voltam az a sovány, sápadt gyerek, aki Enyedon. Székely Ödön tanár úrhoz a fü­zeteket cipeltem iskola után. Nagyon szeretett a tanár ur (szegény sógorom, már régen el- porladt a kolozsvári temetőben, édesapám ko­porsója mellett) és én büszke voltam rá, hogy még nagy diáKu‘koromban is tegezett. Régen végeztem már, amikor egyezer véletlenül ta­lálkoztam vele. És nagyon elszomorodtam, ami kor magázni kezdett és urazott- Meg is kér­tem rá, hogy ha szívességet akar tenni nekem, tegezzen továbbra is. Tekintsen csak a diák­jának. És amint beszélt, beszélt régi enyedi diák­társam, a gondolataim ismét elkalandoztak. Újra az enyedi Bethlen uccában baktattam, a menedékes ucca aszfaltján a 13. számú ház felé és csakugyan ott imbolygóit előttem a kis S. gyerek, hóna alatt a latin dolgozatokkal. Ma­gamban el is mosolyodtam, mert olyan ko­paszra volt lenyirva a haja, mint egy elefánt­csont golyó. A szemerkélő eső azonban magamhoz térí­tett, meg is érkeztünk a lakásom elé- Itt aztán megállottunk. De még mindig üldöztek a felkavart emlé­kek- Ránéztem kísérőmre, a füzeteket kerestem a kezében. De a kezében semmi sem volt, a nyá­pic fiúcska helyett pedig egy komoly, megiett férfi állott mellettem. Szemre negyvenötéves­nek becsültem. Áradt belőle a szó, elmondta, hogy tanító egy közeli vármegyében (még azt sem merem megírni, hogy melyikben) állami szolgálatban van, Annakidején nem tett esküt, de később mégis sikerült az állást megkapnia. — Állami tanító? Mi van a nyelvvizsgával? — Vagy háromszor is letettem már. Hogy őszinte legyek, egyszer meg is buktam. De az­tán mégiscsak sikerült. (Tanultam reggeltől estig és tanulok ma is. Minden szabad időmet romántanulásra fordítom. De hiába, nem megy úgy, ahogy szeretném. Sajnos, gyenge a nyelv­érzékem. A fiam is örökölte tőlem, mert ezt panaszolják a tanárai. Minden este dideregve fekszem le, reszketek attól, hogy másnap be­állít a repülő vizsgabizottság, végérvényesen elbukom és kikerülök az uccára. Szegény fele­ségem, nem is sejti, mi vár rám. Álmomból felriadok és körülbelül ngy érzem magamat, mint a rossz diák, aki nem tanulta meg más­napra a leckéjét. Pedig én készültem, tanul­tam eleget. És a hangja csakugyan úgy remeg, mint az ijedős diáknak a szigorú tanár ur előtt. Sóhajt, amikor még hozzáteszi: — A haj azonban nem is velem van. Azt a pár évet én már átkinlódom valahogy, a fiam jövője azonban már nem olyan egyszerű- Ali lesz vele? Mire neveljem? Amikor kinyitom a kaput, még egyszer hátrafordulok és ott látom a sarkon lehajtott fővel.., * Egy mosolygóarcu apró emberke áll az Író­asztalom előtt. A Moldovában járt uj Julián- barátok hozták magukkal pár napra vendég­ségbe a csángók távoli földjéről. Magyar fiú volna, de csak minden harmadik magyar szót ért meg. Öt elemit végzett kitüntetéssel a csángó iskolában és persze ott egy szót sem hal lőtt magyarul. Most tanulja másodszor az anyanyelvét. Nem kell messzire menni a gondolat-asszo­ciációban, hogy S. állami tanító ur sorsát kap­csolatba hozzam ezzel a háziszőttes kabátu gye­rekével- Ha S. tanító ur elbukik, többé nem fogják a helyét betölteni magyar tanítóval, lculturzónás regáti dascal kerül a helyére, a magyar gyerekek öt elemi végzése után csak úgy törni fogják anyanyelvűket, mint a mi kis csángó vendégünk. Tiz év múlva talán már nem is lesz Er­délyben magyar állami tanító..* (Kolozsvár, december 8.) Néhány nappal ez­előtt egy inspektor, aki a Kolozsvár-Bukarest út­vonalon szokásos.jegyellenőrzést végezte, egy na­gyobb társaságra lett figyelmes. A társaság tag­jai a Monti szinész-trupp tagjai voltak és a ko­lozsvári Cosmuta szanatórium által kibocsájtott, ötven százalékos kedvezményt biztoaitó jegyekkel utaztak. A jegyeket a szanatórium állítja ki min­den betegének és csak az jogosult a kedvezmény­re, aki legalább nyolc napot töltött, mint beteg a szanatóriumban. Az ellenőr felszólította a szinész- társaságot, hogy igazolják a jegyek eredetét, de a színészek nem tudtak elfogadható magyarázatot adni. Az ellenőr jegyzőkönyvet vett fel az esetről és Kolozsvárra érkezve, megtette a lépéseket a szájvíz tisztítja és frissíti száját, meg-' Óvja fogait a romlástól és megőrzi egészségét, hatóságoknál a nyilvánvaló jegycsalás ügyében. A feljelentés nyomán megindult rendőrségi nyo­mozás a következőket derítette ki: A szinésztársaság Bukarestbe igyekezett és kedvezményes jegyeket akart valahonnan kerí­teni. Schwartz Henrik és Ernő kolozsvári keres­kedőkhöz utasították őket és ezek a szanatórium portásával, Todea Joannal összejátszva, megkeri- tették a szükséges jegyeket. A jegycsalóknak azonban nem volt szerencséjük, az „üzlet“ nem sikerült, az élesszemü ellenőr idejében felfedezte a visszaélést. A két kereskedőt és a portást, akit. közben a szanatórium elbocsátott, tegnap Colfescu ügyész kihallgatta. A kihallgatás után a jegycsa­lók ellen megindították az eljárást. (sz.) Rémuralom MosxUvăbau A gyilkos Nlkolaevnek nemcsak feleségét, de négy gyermekét és anyját is kivégezték (LONDON, december 8.) A Daily Express jelenti, hogy Oroszországban ismét felujult a vörös rémuralom. Néhány óra alatt 200 embert végeztek ki. Nemcsak Nikolaeven, Kirov gyilkosán hajtották végre a halálos Ítéletet, hanem a gyilkos feleségét, két fiát, két leányát és agg édesanyját is kivégezték. Ezenkívül kivégezték a moszkvai Cseka vezetőségének 14 tagját is. Moszkva ostromlott város képét mutatja. Mindenütt vörös katonák járnak és állandóan lövői- döznek. Stalin irgalmatlan kézzel igyekszik az ellenfoiladalom kitörését megakadályozni. Egy kolozsvári szanatórium kedvezményes jegyigazolványával utazott a turnézó szinésztrupp Bukarestbe

Next

/
Oldalképek
Tartalom