Keleti Ujság, 1934. december (17. évfolyam, 276-300. szám)
1934-12-24 / 296. szám
KHEJt'OjfSMG _______ tyu. évfolyam, m. szám. ■rami tinn—mi^bh m»n A nyáron az Adria egyik szigetén töltöttem a szabadságomat. Pitymallatkor keltem, amikor még néhány csillag is aramylott a derengő égen. Első utam a fügefák alá vitt, ahol egy feketerigó társaságában megreggeliztem. A rigó eleinte gyanakodva pislogott rám, Később azonban annyira megszokott, hogy majdnem a vállamra szállt. Lassan, komótosan ettük a fügét. Néha úgy éreztem, hogy ilyenféle lehetett a hangulata az ódeukertnek. Az egészben az volt a csodálatos, hogy a rigó, amely termetre sokkal kisebb volt nálam, lényegesen több fügét evett meg, mint én, pedig én se vagyok valami rossz étvágyú ember. Első nap, ahogy éppen javában reggeliztünk, valami motozást hallok a lábam alatt. Odanézek, hát egy teknősbéka. Akkora volt. mint a kalapom. Féíémnyujtotta a nyakát, rámnézett és azt mondta: kva! Nem tudtam, mit akar, mindenesetre adtam neki egy fügét. Rögtön nekilátott, késsel és villával megette. Tudniillik a két, első. lábát ugyanúgy forgatta, mintha késsel és villával evett volna. Mikor megette a fügét, megint rámnézett és megint azt mondta: kvá! A'fügeevés versenyében a feketerigót is fölényesen verte. Másnap elhozta a féleségét, harmadnapra pedig az egész népes családját, összesen tizenheten voltak, köztük azt hiszem dédunokák is, mert a legkisebbik csak akkora volt. mint egy fél dió, viszont sokkal több fügét tudott megenni, mint a dédapja. Közben gyengéd, piros fények öntötték cl az eget, de még mindig napkelte előtt voltunk. Ilyenkor indultam el horgászni a tenger felé, mert ilyenkor kapnak legjobban a halak. De sohasem tudtam felkelni olyan korán, hogy már ott ne találjam barátaimat, a szegény halászokat, akik csónakjukban nesztelenül evezve most rakták le a drót varsákat, vagy a tengerpart szikláin ülve mozdulatlanul lesték a zsineg mozdulását. Én a halak, a szelek, a hor- gászszerfezámok és az ottani öblök nevein kivül alig tudok valamit olaszul, ez azonban tökéletesen elegendő volt arra, hogy igy reggelenként órákon át elbeszélgessünk. Voltak köztük öregemberek, túl a nyolcvanon, friss, erős, szikár .aggastyánok, akik a világnak már majdnem minden tengerét bekalandozták. A nyomorúság hajtotta ökot munka és kenyér után. Izgalmas történeteket tudtak csodálatos balfogásokról Alaszka partjain, az Indiai óceánban, a Vörös tengeren, vagy az afrikai szigetek körül- Szegénységükben és egyszerű elmükben látszólag mind egyformák voltak, de közelébb férkőzve életükhöz megtudtam, hogy e színtelen hasonlóság alatt különálló és hatalmas egyéniségek bontakoztak ki, amiket csak ők tartottak számon. Az egyik például a szigonydobásban volt őstehetség, a másik a parti halak bizonyos fajtájának fogásában mester, a harmadik a mélytenger vizeinek titkos rezzenéseit ismerte. Mindezek persze a mi szemünkben nem sokat jelentenek, számukra azonban ezek olyan nagy különbségek voltak, mint ahogy a tőlük messze lévő életben valaki bankigazgató vagy hegedűművész. orvos vagy géplakatos. Aki járt az Adrián, ismeri azokat a szép, öreg fekete halászhajókat, amelyek gyönyörű, narancssárga vitorlákkal szelik a kék tengert. Ezek a bragozzák. ezek az ősi formájú hajók a tenger ekéi. Ezek fáradhatatlanul szántják a tengert, éjjel és nappal, télen és nyáron, csak éppen szélcsendben nem. Ha a tenger fölött elfogy a szelek lehellete, a bragozzák nagy sárga szárnya elbágyad. Öriás, élettelen pillangókká válnak. Ha pedig vihar korbácsolja a habokat, ijedten bújnak meg a kikötőkben és egymás mellé zsúfolva himbálóznak és árbo- ,euk hegyével összekoccannak, mintha valamit izgatottan megbeszélnének. Mindig két hajó megy ki a tengerre, minidig két hajó társul egymással, sokszor egy egész életre. Ketten húzzák a hálót, egymástól néhányszáz méter távolságra. A zsákszerű nagy háló lent a mélyben a tenger iszapja fölött halad és aratja a szegény halászok sovány kenyerét. Mert sovány ez a kenyér, kétségbe- ejtően sovány. Pedig valamikor ezek az emberek jól éltek. Akadtak köztük, akik meg is gazdagodtak- A tenger ontotta magából a halat, jó piaca volt a portékának, de aztán jött, jött... Uramisten, hát mi jöhetett volna... jött a Gép. Jöttek a motoros halászhajók. Jöttek a nagyvállalkozók motoros bárkái, a tenger ekéinek a helyébe a tenger traktorai jöttek, — a gép szembe tudott szállni a széllel, de ami még ennél is több, fezembe tudott szállni a szélcsenddel s mialatt a régi bragozzák csüggedt vitorlákkal napokon át várták a szelet, a motoros hajók pöfögve és ropogva rohantak ki a tengerre és szántották, gyúrták, kotorták lent a mélyben a tenger fövényét, aminek többek között az is lett a következménye, hogy megfogyott a hal, mert akármilyen nagy a tenger, ezek a motorosok óriás hálóikkal szinte minden négyzetméterét bejárják s a nehéz hálók tömegesen pusztítják a halivadékot. Láttam az öblökben félig elsüllyedt, fél- oldalra dőlt gazdátlan bragozzákat. Olyanok ezek, akáreak az öreg magyar szélmalmok, amiknek ajtajában kinőtt a dudva s amiket megölt a gőzmalom. Pedig milyen szépek ezek a magasorru, szélescsipőjii öreg hajók, sárgaréz verettel viharvert homlokukon. Valami primitiv művészet ömlik el rajtuk, ezer és ezer esztendő van beivódva a formájúba, hiszen pontosan ilyenek voltak már a rómaiak korában. Semmi gyári munka rajtuk, kétkezi emberek munkája minden poreikája. Még a vitorlák szép sárga szine se gyári festéktől ered, közönséges földdel festik meg a vásznat, azzal a különös vörössárga földdel, amely a partokon néha nagy darabokban ragyog ki a fekete sziklarétegek között. A hajó teste és a fedélzet, amit szabadon jár a hullám, szurokkal van bevonva, bent a liajótest pedig két kamrára oszlik. Az egyik sötét kamra az úgynevezett szoba, amely olyan alacsony, hogy csak meggörnyedve lehet mozogni benne. Bútorzata egy kis szeni- kép, egy olajlámpa és egy nagy fonott korsó a borral kevert ivóvizzel. Aztán néhány sötét pokróc a földön: a halászok fekvőhelye. A második kamra afféle raktárhelyiség, ahol a kötélcsomók és hálók állnak és ugyanitt van a konyha. Ha ugyan konyhának lehet nevezni azt a lapos vastepsit, amelyben hamu alatt a tüzet őrzik. E tűzhely fölött főzik és sütik a halat, persze csak a legolcsóbb fajtáját, a tenger ocsuját. Kenyerük a kukorica- lisztből készült polenta. Nem is esznek egyebet, csak halat meg polentát. Sátoros ünnepekkor talán ha egy kis birkahús kerül a szájukba. Beérnék ők ballal és polentával is, de mostanában már az is szűkén akad. Sok az éhes száj, sok a gyerek otthon, mert ezek az emberek nagyon szeretik a gyereket. Sokszor elnéztem, ahogy kézről-kézre adnak egy-egy maszatos kis olasz csemetét. A magasba dobálják a visító, kacagó apróságot, körülállják, ünnepük, örülnek neki. Általában, ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy mit csinálnak ezekben a kis halászfalvakban és öblökben az emberek, csak azt mondhatnám: reggeltől estig játszanak a gyerekkel. Felnőtt lányok, férfiak, asszonyok, öregemberek: játszanak a gyerekkel. Ezt láttam minden percben, mindenütt, amerre csak léptem. Úgy látszik a szegények kincse ez az öröm. Itt aztán nincsen egyke! Akármilyen nagy a szegénység, ngy terem a gyerek ezeken a partokon, mint az apróhal. * Hát esztendővel ezelőtti még a nagy gazdasági jólét idejében, a közeli fürdőhely kikötőjébe hófehér vitorlákkal gyönyörű kis hajó futott be. Mindössze tiz vagy tizenkét méter bosszú, de volt benne két kis hálófülke, parányi kis ebédlő, apró kis konyha, mellékhelyiség, sőt még a kéttagú személyzetnek is jutott rajta fekvőhely. Ragyogott és csillogott rajta minden, látszott rajta, hogy gazdag ember játékszere. * ,i. rfí'i.faj A hajó tulajdonosa szenvedélyes horgász volt, aki ezen a hajón töltötte a szabadságát. És nehogy a horjgászat néha unalmassá váljék, egy nagyon csinos és nagyon fiatal hölgy is utazott;, vele. Lehet, hogy a felesége volt, ezt azonban senki se kérdezte tőlük. A holland ur, — állítólag holland volt; túljárt már az ötven éven — az első szempillantásra is ahhoz az emberfajtához tartozott, akik egyaránt otthon érzik magukat Parisban, Londonban, Berlinben, Rómában és mindig valami nagy üzletben futkosnak. Fölszedett a hajójára két ilyen szegény halászt, mert újabb horgászkirándulásra indult, fezen a vidéken pedig nem tanácsos járni ideváló emberek nélkül, mert bent a tengerben is éles sziklacsucsok leselkednek a hajókra. , ^. ,i Halászás közben kikötöttek valahol a parton az olajfák árnyékában és falatozni kezdtek. Ebéd után a holland ur szivarra gyújtott és unalmában odafigyelt, amint a hajó gépésze nagyban tárgyal valamit a két halásszal, akik ott hevertek mellette a földön. Nem tudott olaszul, odaszólt hát a gépésznek: — Mit karattyolnak ezek? — Arról beszélnek, hogy tönkreteszik őket a motorosok- Ha egy trattájúk volna, akkor megélnének, de igy megint éhség és nyomorúság vár rájuk a télen. Csak persze nincsen tratta. — Mi az a tratta? A gépész elmagyarázta, hogy trattának azt a nagy húzós hálót hivják, amellyel kilomé ternyi félkörökben kerítik be az öblöket. Csak hát drága jószág a tratta, sok fonalat, sok kötelet emészt, ötezer lírába kerül csak a hozzávaló anyag. Az egyik halász, az öreg Antonio, közelebb húzódott a kövér holland pénzemberbe* és izgalmában feltérdelve, két kezével hadonászva, roppant meggyőzően és nagyon sokáig kezdett magyarázni valamit, amiből a holland ur egy szót sem értett. — Mit mond az öreg? —■ Azt magyarázza, — mondta a gépész — hogy mostanában nagyon fölment a hal ára. Ro mani Op era December 31-én Szilveszter este: DENEVÉR Az előadás érdekessége Papiban “ igazgatónak eredeti szkeccse a _ ____________ ______ ____,_o<7___ harmadik felvonás keretében. részt ve hessen az éjféli szilveszteri ünnepségeken. Á szilveszteri előadás kivételesen este 7 órakor ^ kezdődik és 11 órakor végződik, hogy a közöuség
