Keleti Ujság, 1934. október (17. évfolyam, 224-249. szám)

1934-10-08 / 230. szám

XVII. ÉVFOLYAM. 230. SZÁM.

a

(Folytatás

Károlyka magafeledten civódott a varjúval.

— Tyák ... tyák, — kotyogta s ott illegette magát a két mankó között.

Szob felgyürkőzött s nekiment a földnek. Omlós, jó erdei föld. Alig kell erő, fut az ásó magától. Gereblyézni se kell, szétporlik, hogy lefordítja. Gyorsan is haladt vele. Néha átlesett a gyerekre a gyepűn- Ült, vagy hasalt a patak szélén, ami a kert végénél iramlott lefelé. Vize négy-öt ujjnyi se. keskeny is, a varjú is átugorhatja. Galydarabot, fűszálat, falevelet úsztat benne. Vagy gátat lapit markával az iszapból, amit rögtön kikezd, lesodor a viz, mert ha sekély is, de sebes és sodra van. Olykor pedig elkalandozik valamerre Gyurival. Fű között, bokrok alatt haladnak. Károlyka négylábon, araszolva, mint a hernyó, Gyuri szökdécselve, egy lábon. Hogy szürkült, gondolta, megy a gyerekért s beviszi. Ott kapta meg, ahol hótakarodás után fűzfákat dugdo- sott a partba, hogy fogja a földet, mert omlott s szaggatta az eső után megduzzadt patak. Tenyerével vizet mert, öntözte körül a talajt, ahova a mankó volt szúrva.

— Hát te meg mit csinálsz?

Komolykodva simogatta a mankót, ami

csak úgy tessék-lássék ült a földben. Lógott is a keze alatt. Felnézett.

— Leszúrtam, legyen fa belőle.

Egyszeribe eltűnt a kedve, mint a lyukas

zsebből kihullott pénz. Megmarkolászta belülről valami, a lélekzete is elállt.

— Te bolond, a mogyoróbot nem ver gyökeret. Az a fűzfa dolga.

Kapta a botot, ketté reccsentette a térdén s átvetette a túlsó partra. Aztán elment. Gyuriba még belerúgott egyet, hogy a lábaligyébe került.

Az asszonyhoz igy szólott:

— Te, vagy nekünk, vagy valahonnan kéne ide egy gyerek. Az sincs, akihez szóljon, még beszélni is elfelejt. Örökvilág csak azt mondja: Gyuri tyák. Gyuri tyák. Hogy a fene ott essék a ronda dögibe, ahun van! Egészen a nyelvire kapatta. Mán álmában is azt mondja, ha felkiált: Gyuri tyák, Gyuri tyák...

Egyszerű volt az asszony, mint a napfelkelés, vagy a hold jövetele:

— Karácsonyra, ha az ég is segit, tán megjön.

— Mi?

— Mi? Hát a gyerek.

— Neked?

— Nem, a szomszédasszonynak!

— Hát nem mondtad, honnét tudjam?

— Én se tudtam. De most mán érzem.

— Akkor jó.

— Csak fiú lenne.

— Az. Akkéne.

Virágos kedve kerekedett Szobnak. Nem volt nyugta, maradása, járt-kelt, mint a megszállt. Bolondozott az asszonnyal, a fiával, még Gyurinak is kenyérbelet vetett. Hogy meg estére kiszállt a hold a fellegek felé, űzte ki a szabadba nyugtalansága s barangolt, kó- ricálí, amerre a szeme látott. A kert alján, ahogy elnézte a holdsugárral megtelt buzave- tést, arra gondolt, hogy úgy érik jövendő fia is, mint a kalász, az arasznyi buza-jövésben.

KeletiUjjág

rviTiii 11 Miüwimi! ii mimnw

és vége.)

Rosszul aludt, hánykolódott, forgolódott reggelig.

Lassacskán selymesen puhává lágyította a földet a fü. Felnőttek a falevelek, elhullt az almavirág, a cseresznyék pedig pirosán kacagtak ki a zöld közül. Lángos, jó meleg nap volt, a levegőben meg mintha minden megállóit volna. Csendes mozdulatlanság, hangtalánság ülte az erdőt.

Károlyka meg Gyuri a pataknál ültek. Bíbelődtek egymással, de Gyurinak mehetnék je jött. Bogárfélét látott s utána eredt. El is csípte. Nagy, hasat vert, pocakos lótetti. Hozta a csőrében. Letette a gyerek elé s nézett fel rá, ahogy szokta, kandin, okosan.

Nem utálta. Felvette.

— Döglött. — magyarázta.

Forgatta, mustrálta.

— Tyák, tyák, nem ozog. Marha vagy, megölted. Mit csináljunk Gyuri?

Értelmes pofát vágott, a száját is eltátotta.

— Most mán edd meg — s eléje tette a dögöt.

Megturta csőrével, de otthagyta.

— Nem kell? A búbos megenné, de ha nem kell, nem kell. Én se szeretem a paszujlét. Hát ne edd meg.

Odébblökte. Merev volt, lábai az égnek álltak.

— Eltemetjük, --- döntött nemsokára.

A varjú minden rosszra kapható. Beleegyezett. Visszahengergette a gyerekhez. Még a szárnyával is segített tolni. A száját sajnálta bemocskolni, hiszen mig nem kapatta házikosztra a gyomrát, evett ő már csimmaszfélét, csakhogy élőt. Behoplázta elevenen, ahogy az Isten megadta. Még az eke után is kullogott s leste, mikor borítja ki a földből. De a dög nem Ízlik.

— Te leszel az apja én meg a pap Én eltemetem, te pedig sirsz.

Gyuri berzenkedett s elnyúlt. Szárnyait eleresztette. Várt.

— A patakba temetjük. Én megásom a sirt te a koporsót hozod.

Az már nem érdekelte, hogy indul a varjú vagy sem. Gödröt vájt az iszapba, de a viz minduntalan visszaszaladt belé. Ha meg gáttal elszoritotta, akkor is szortyogótt. az alja. mert fenekéről is buzgott a viz. Habok fuvódtak fel s elpattantak. Azután száraz galyért ment. Ho zott bőven, két sírra is elegendőt. Eltördelte rövidre s a sirgödör csinosításához látott. Szúrta egymás mellé a galyakat, hogy sűrűn álltak, akár a gerendák közé font karók, amit csak be kell verni sárral és kész a paticsház Kirakta az alját is. Felgyűlt a viz, átnedvc sedett.

— Megfullad, — mondta Gyurinak, hogy leeresztette a holttestet. Egy sor pálcikát a boldogultra is helyezett.

Iszapot hozott rá. a tetejét felcsomósitotta, aztán botot tiizött a végibe.

— Aluggyál, —- mondta.

Mostanság gyakran el-olkalandoztak a varjúval. Kezdetben nyugtalankodtak eleget a szülők, mert jobb, ha szem előtt van. Elkóri- cál, baja eshet. Idővel beletörődtek, szorongni szorongtak miatta. Mentek most is, Gyuri elől, Károlyka utána. Szálas, járatlan fiivü tisztás,

U

elbújtatja, hogy ki se látszanak. Gyuri egyszei másszor felrebben a bokrokra. Hogy meg fák következtek, az ágakon ugrált.

— Ne siess, — kérlelte, — nem érlek utói.

A varjú csak ment, rá se hederitett. A gyerek is sebesebbre fogta- Igyekezett, mint a megpiszkált hernyó. Kilökte karjait, térdeit meg gyorsan hozzájuk húzta.

Egyszerre csak kakuk szólt valahonnan. A varjú is megállt. Hallgatóztak, mint aki se látott, se hallott ilyet. Szusszantak keveset s Káról yka a hátára fordult, úgy kérdezte:

— Kakuk bácsi, meddig élek?

De felelet nem jött Tán gondolkozott, vagy másnak jósolt magában.

Megint megindultak.

—r Ha szaladhatnék ... — lihegte, de elakasztotta szavát gyorsan verő szive.

Elől szökdécselt a varjú. Fekete szárnyán csillogott a nap. Ha visszafordította fejét, nyaka fénylőn tükrözött. Belebujt valami tán azért iszkol úgy. Se embere, se istene, csak fut. A sziklánál se csendesedett, a gyerek meg alig birta szusszal. Zakatolt benn a szive s a vére hánykolódott végig benne, mint a bolond. An-' nál jobban esett fenn a pihenő. Elnyúlt a kopasz kövön. Lágy moha verte fel csomókban foltokban. Innen-onnan le is hordta az eső. Ami megmaradt, az kétségbeesetten kapaszkodott repedésbe, lyukba. Ölelő ágy azért a meghajtott testnek. Nyugalmat bőven ad. De for- róságot is, mert csak úgy köpte kifelé a lenyelt napmeleget.

Gyuri is nyugalomra dűlt. Behúzta hasa alá a lábát s tikogott, mint a pipos.

— Tyák... tyák... De ez a hang néma torkából jött. A fejéből rázta ki. A rekedt majorság krákog igy. Egy szájnyi vízért odaadta volna a feketeségét is. Forróság emésztette. Pisla szemét lesunyta. Meg-megrebbent, de hogy mult a kínja, leragadt véglegesen. Szen- dergett.

Nézte a gyerek s rá is átragadt az álom. Kinyúlt egészen s elaludt. Meg se moccant, mint a főbevert. Gyötört kis tüdeje kegyetlenül táncoltatta a mellét. Járt, mint a motola. Álmodott is. Ott nyargalász lenn Gyurival a szikla alatt. Egyenes, meredek a fala s hogy hozzáveri a szőrlabdát, a varjú usgyé, utána. Hömpörgeti vissza. Megint nekihajtja, megint visszahozta. így hancuroztak sokáig. Aztán meg rosszabbat álmodott. Óriási lótetü szökött le a szikláról. Nagyobb egy háznál. Meg kérdezi:

— Te vagy Szob Károly?

— Én — rettegi fojtva.

— Akkor te temetted el a fiamat. Most számolunk! Miért ölted a földbe?

— Beteg volt, nem mozgott.

— Úgy? Sánta, nyomorék vagy te is. Most én téged temetlek el!

— De én tudok járni, — ellenkezett.

— Még feleselsz? — Azzal megragadta mindkét lábát és tőből leszakította. — Neszei — üvöltötte és odacsapta a fejéhez. — Most szaladgálj!

Akkor meg elkezdett forogni. Forgott! mint a veszekedett s egyszer csak pukk! — szétpattant, ö meg felébredt— Én Istenem, jajdult fel — hol van az én lábam?

Tápászkodott, küszködött, talpraállni még se tudott, Félálomban volt, alig ocsúdott. Nézett volna szét a lába után, de nem látott. Nyiló szemét perzselte a tüzes nap s csak a lelkében, szemében kutatott; csúszott jobbra- balra veszett lábáért.

— A lábam! A lábam! — visította. — Hol van a lábam?

— Tyák... tyák, — vigasztalta Gyuri.

Visszatötyögött, hogy szavát hallotta. Bizony elkalandozott egy cseppet, de nem is volt szükség rá, mig a gyerek aludt.

— A lábam! — visongta.

Üvöltött, könnyezett, rázkódott, mint a frászos.

— Hol az én lábam? Apám! Idesü! Idecesü

Mintha az ocsmány lótetü mászott volna

be a leikébe, hirtelen nagyot lökött magán. Inge még megakadt a sziklafal pereméu, de ssss! — leszakadt. Hullott s eltűnt, mint az augusztusi csillag.

Csend lett.

Gyuri estéiig tipegett, csapkodott lenn a mélyben. A gyerek nem szólt.

— Tyák... tyák — rikácsolta s fellódult a levegőbe. Szállt, szállt hazafelé s két szárnya csillogva, sötéten lóbálta a fekete hirt. (

■

Bukarestben látogassa meg a GALERIES EAEAYETTE áruházat, melyben megtalálja a legutolsó párisi nőidivat, valamint a legújabb uridíva’ minden cikkét.

Négylábú angyal

Irta: Koós* Kovács István