Keleti Ujság, 1934. szeptember (17. évfolyam, 198-223. szám)
1934-09-17 / 212. szám
XVII. ÉVFOLYAM. 212. SZÁM. 10 KELETíUrsm NYÍRÓ JÓZSEF : Szép, csendes nyári éccaka Karjai fájtak a sok szénaemeléstől, arca lángolt a meghajszolt vértől, de sietnie kellett, mert ha a harmat a földön éri a szénát, megereszkedik és holnap újra el kell teríteni, hogy össze ne melegedjék. Észre sem vette, mikor Nagy Béla András odaért kaszával a vállán, s megszólította: — Forgódj Erdő Eszter, mert a nyakadba szakad az este! Komótosan letette a kaszát, tarisznyát, fénkövet, köröndi korsót s kivette a villát az asszony kezéből: — Te csak gyújtsd a kezem alá, én megrakom a baglyát. Az asszony megrezzent. — Igende mit szólnak mások, ha meglátják, hogy maga nekem takar! — Régóta akarok én neked takarni, kapa- got a nagy, erős férfi s izmos kézzel széles feneket kerített a boglyának. — Mi lesz a jóhiremmelí — ellenkezett az asszony. — Ki parancsol neked? — emelte könnyödén az illatos szénát a férfi. — Három észtem deje, hogy özvegy vagy, semmid sincs s a jó- hiredből egyszer sem laktál jól! — Az igaz! — keseredett el az asszony. — Úgy dolgozol, mint a marha, mégsem tudtok élni. — Tiszta igaz! — gondolta az asszony, de nem mert haragosan szólani, mert rossz hire volt Nagy Béla Andrának a faluban. Sok fehérnépet szerencsétlenné tett. Gazdag, erősza kos. telhetetlen, szenvedélyes, zabolátlan, bika- természetű férfi volt, ki nem törődött se Istennel, se emberrel, ha a vére űzte. Csuda, hogy eddig is nem kapott fejszét a fejébe, kést a szivébe •., Elveszett az a fehérnép, kire ő szemet vetett. Az asszony érezte, hogy most ő van soron- Kicsit megborzadt, de azután jól esett rágondolni. Észrevétlen fel is csillant a szemében a bűn fénye. — Jaj, ne dolgozzék nekem! — Tréfált kacérkodva, — Úgy sem tudom megfizetni. — Attól te ne félj! — villogtak az ember szemei- — Ha eszed lesz, még én fizetek neked ... Ideje, hogy könnyits az életeden... Ha pénz kell, pénzt adok, ha gabona kell, gabonát adok... Nincs rossz dolga mellettem a fiatal menyecskének. Ezt már nem lehetett félreérteni. — Nem szégyenli magát? — kacagott az ördög az asszonyban. — Mit szól hozzá a felesége? A férfi büszkén legyintett. — Nem asszon az már! Három esztendeje a doktor annak az ura... Tudja ő már, hogy nem mehetek barátnak •.. Bele van egyezve... Úgyse viszi sokáig ... — Mit mond a doktor? — ujongott fel akaratlanul is az asszonyban az öröm, mert nem volna utolsó dolog ezzel az emberrel élni jólétben, a vagyonban. Megszűnnék a sók nyomorúság, küzködés ... Végre az ő fiatal élete is kiteljesednék, teste elfojtott vágyai nem marnák éjjel-nappal. , — Nem biztatja a doktor, hogy felépül, hogy újra asszony lesz belőle? — kérdezi ravaszul' A férfi közömbösen intett: — Rákbetegség. Nem sokáig viszi! — Szegény Amáli! — mutatta a részvétet az asszony. — Senki sincs a . faluban, aki úgy sajnálná, mint én! — hazudott. — No kapjuk essze hirtelen a gereblyével. ami még hátra van, — hagyta abba az asszony dolgát a férfi. Nem igen szerette, ha a beteg feleségéről beszélnek. , . . . Az asszony is sietve húzta a boglya köré az elmaradt szénát. — Mindjárt este lesz s a két apró gyermekem étlen-szömjan vár... Le is kell fektetnem. — Neked is elég a magad baja! — mondotta közömbösen Nagy Béla András. — Hallom, ami kicsid van, azt is lefoglalták adóba. Ettől az asszony végleg elkeseredett — Le az utolsó párnáig •.. hogy az Isten szakassza meg a nyakukat! Ha vasárnapig nem fizetek be háromszáz lejt, megütik a dobot. Akkor mehetünk akár alá, akár fel. — Háromszáz lej nem a világ! — vigasztalta a férfi és melegen, bűnösen megnézte az asszonyt. — Az ilyen fehérnép, mint te, hamar megtermik háromszáz lejt... Nem pézett az asszonyra, hanem behegyezte a boglyát, a villa nyelével beverte az alját, hogy ha eső talál lenni, ne menjen be a viz és csak közbe-közbe ejtett nehány szót. — Ha akarod,-. én ma este... elviszem neked ... azt a háromszáz lejt. Az asszony szive megdobbant. Félig ijedten, félig örömmel, ránézett a férfire és egész teste reszketett. A félig-megadás és vágy fénye átvert a tgstén. .Védekezni se tudott, mikor az ember átkarolta és buja csókkal lefojtotta a száját. Nekitántorodtak a boglyának. — Istenem, ha valaki meglátta! — riadt meg a menyecske, — Azzal te ne törődj! — mosolygott éhesen a férfi. — Este tiz órakor légy kinn a csűrben! Várlak! ... Meg se kérdezte, hogy ott lesz-e. Tudta ő már, hogy az övé ez a teletestü, izgató, szép menyecske. Büszkén vette vállára a kaszát, az asszony szerszámait is— Hozd csak a vizeskorsót! — mondotta gyengéden,-'kedveseit az ellenkező asszonynak. Az elbódult asszonynak úgy jött, mintha a gereblyével-villával az élete minden terhét a saját vállára vette volna ez az erős, kívánatos, szilárd férfi. Szótlanul, elfogódva indultak el egymás mellett az ösvényen. A hatalmas boglyák tövében már pislogtak a szentjánosbogarak. Meleg, kábító, illatos, szerelmes, vágyaktól terhes nyári éccaka volt... A csillagok fénye reszketett a mezőn. * — Tiz órakor a csűrben! — búcsúzott a férfi a kapuban. — Ott leszek! — súgta fojtottan az asszony és fényes volt a szeme. Pillanatig riadtan dűlt a kapunak, mert érezte, hogy valami végzetes rosszat cselekedett. Lelkiismerete megmozdult, torka elszorult és halványan rémlett a lelkében, hogy utána kellene futnia a férfinek és megmondania, hogy ne jöjjön ... Nem ... Ezt nem cselekedheti meg. — Késő! Már elment! — vigasztalta magát és a teste jólesöen-égett, bágyadozott. Pillanatra megállóit, majd büszkén, elszántan felvetette a fejét, mikor az emberek véleményére gondolt. — Kinek mi baja velem? .’.í;. Más is megteszi!... Mindenki megteszi!... Eleget szenvedtem férfi nélkül. Engem sem a gólya költött ... Miért ne legyek legalább egyszer boldog! ... Mégis meghökkent, mikor belépett. Két kicsi gyermeke ott kuporgott1 á kapu mögött. Ijedtség, félelem némitotta el őket. ösztönösen megérezték, hogy valami láthatatlan néma veszedelem fenyegeti. Remegve húzódtak félre és nézték, látták, hogy ez többé nem az az édesanya, aki reggel megcsókolta és elment. Keserű fájdalom és harag1 lobbant az asz- szony lelkében. Tudta, előre tudta,, hogy igy lesz. Ingerülten csúnyát káromkodott és szégyenében rájuk ütött. A két gyermek sirva állott a helyén. — Miért vertem meg? — döbbent meg az asszony. Dolga után sietett, hogy ne kelljen rájuk gondolni. Ingerült, zavart volt és minden bántotta. Fát vágott, tüzet gyújtott, vacsorát fő- zöt, vize hozott és szinte kereste a munkát, hogy bele feledkezzék; de nem birt szabadulni a nyugtalanságtól. Félve leste az órát, hogyan halad a mánus a tizes felé. A két gyermek vádoló, tiszta szeme minden mozdulatát kisérte. Némán, remegve ették meg a vacsorát és dideregve nézték, hogyan veti meg az anyjuk a kicsi karikás ágyat. Hagyták, hogy levetkőztesse és orrocskájuk hideg volt a félelemtől. — Most aludjatok! — parancsolt rájuk az anya. Maga leült sóhajtva és ziláltan a kanapéra és várt. Várta a tiz órát. A gyermekek egymás hátába bújva, elcsen desedtek. A négy kicsi szem kialudt. Ettől megnyugodott. A faluban is kialudtak a lámpák. A nép nyáron korán fekszik. Csend, némasag borult a házakra. Az óra serkentett. Pillanat múlva elveri a tizet. Az asszony nyújtózott és felállott. Még hevesebben kigyult benne a tűz. Nyelve ritmikusan lüktetett forró szájábanMikor az ajtóhoz ért, a fiúcska rémülten felült az ágyban és sikoltött: ■— Édesanyám! Hova menyen édes anyám? Sápadtan fordult vissza az asszony. Olyan rettegés és félelem, borzalom ült a gyermek szemében, hogy az anya megtántorodott tőle. — Istenem!-—pihegte. — Mit tudhat ez a gyermek? Már nem volt ereje kimenni az ajtón. .— Nem megyek,sehova! — csitította kedvesen — aludjatok! Á gyermekek ismét egymás mellé hanyatlottak. Az aszony reszkető lábakkal visszaván- szorgott a kanapéhoz. .— Miért nem fekszik le édesanyám? — gyanakodott a fiúcska. — Mindjárt lefekszem lelkem, csak aludjatok! .....CT A két gyermek szófogadóan behunyta sze- mecskéit. Az asszony várt, mig teljesen elnyomja őket az álom... Nem. Addig úgyse tud kimenni. Nincs ereje hozzá ... Mindent gondolt, mindent mondott magában, csak azt nem akarta bevallani, hogy háromszáz lej nélkül is kimenne most Nagy Béla Andráshoz a csűrbe. A teste nekifeszült a bűnnek és ő mindenképpen el van veszve... a kéj és vágy percről-percre jobban fellobbant benne és elviselhetetlenül nyugtalanította. — Kell... — lihegte. — Ki kell, hogy menjek hozzá! • • • Jajistenem — riadt meg — már fertájtizenegy!... Megyek!.. • Ekkor megkoccant az ablak, — Eszter hé! — súgta rá az üvegre a férfi. — Jere már a fenébe! A rejtőző, torz férfiarc kirajzolódott az ablakra. u A fiúcska újból felriadt: PV — Ki az?... Ki az?... ' ' . Külön rekesszel felszerelt iskola- és aktatáskák gyári árban Cluj, Cal, Regele Férd, 2. RSHHHaBMSMHHn
